Vitalij Moszkalenko

Nyomtatóbarát változat

Megérkezem nemrég Mihajlovkába, a szülővárosomba, Volgográd megyében van, éppen ott, ahol Paulus tábornagy Sztálingrádnál kapitulált – kilencvenezer lakos, három nagy gyárából kettő bezárva. Az egyiket, amelyik tankokhoz gyártott indítómotorokat, végleg felszámolják. Cseljabinszkban és Volgográdban már megszűnt a tankgyártás, így hát motor se kell hozzá. Kérdezem a nagybátyámat, aki az ellenőrzési osztály vezetője volt:

– Mért nem álltatok át valami polgári termékre?

– Nem kifizetődő. Rég kiöregedett a berendezés. A mérnökök meg ráálltak a seftelésre.

– Mivel sefteltek?

– Menj ki a piacra, meglátod.

Kimentem. A piac tényleg virágzik. Teli török, kínai, lengyel csempészáruval. Amerikai cigaretta, német vodka, kínai tollal bélelt kabátok. Sehol egy darab orosz áru. Csak az ennivaló orosz: hús, hal, kenyér. Rengeteg rokonom van Mihajlovkában, főleg unokatestvérek. Este összejövünk, eszünk, iszunk. Persze, megkérdezem:

– Kire szavaztatok?

– Zsirinovszkijra.

– Miért?

– Majd ő ott Moszkvában rendet csinál, mindenkit sittre vág.

– Engem is?

– Te majd idejössz hozzánk. Téged megvédünk.

– Bújtattok a pincében, mint egy partizánt?

Nevetnek. Vitatkozni kezdünk. Hogy hogy lehetne rendes ember az, aki önként dolgozott a KGB-nek. Ezt meg honnan tudom, kérdik. Mondom, minden újság ezzel van tele.

– Na, és? Akkor legyen KGB-s. De legalább rendet csinál.

– Milyet?

– Mindegy, csak rend legyen. …Nekik csak egy számít most: hogy akitől ő, a nép védelmezője megvédi a népet, az sokkal rosszabb lenne. Ilyen a sértett nép logikája. A felnőni képtelen nép logikája. Kéri tőle az anyja: mosogass el, mire megmakacsolja magát, és nemet mond. „Harminc éve nem csinálsz semmit, legalább az edényt mosd el.” „Nem és nem.” Erre a mama sarokba állítja. A gyerek megsértődik. És akkor jön egy jó bácsi, és elteszi láb alól a mamát. A fiacskájának meg azt mondja, gyújtsd fel a gyűlöletes házat, ahol dolgoztatnak. Fogja magát a gyerek, és felgyújtja. Egyúttal a szomszédét is. Unalomból. Ennyi az egész. Ennyi a lázadás logikája, a forradalom logikája. Az igazságosságért harcolók logikája…

Reggel egy szinte teljesen kihalt faluban ébredek. Az egyik unokatestvérem költözött ide, munka nélküli mérnök, a családjával, amikor bezárták a gyárat, ahol dolgozott. Két éve ülteti a krumplit, tyúkot, disznót tart, halászik, vadászik. Ebből élnek.

Olvas is. Ő a falusi értelmiség.

– Hogy éltek itt?

– Nyáron lopunk, télen vodkát iszunk – mondja nevetve.

– Mit loptok?

– Kimegyünk az idegen kolhozok földjére, napraforgót szedünk, eladjuk. Kukoricát törünk, eladjuk. Tavasszal kezdődik az orvpecászat, eladjuk a halat is.

– És mért nem igényeltetek földet? Adnak fűnek-fának.

– Igényeltünk, van már. De parlagon hagyjuk. Megvárjuk, míg felmegy az ára, akkor eladjuk.

– Kinek?

– Földre mindig akad vevő.

– Vannak errefelé gazdálkodók?

– Egy-két őrült. Nincs hitel. Nincs gép. A gazdálkodóknak adják a legrosszabb földeket: szikes, homokos mind. Nincs rendes földtörvény, akkor veszik vissza a tulajdont, amikor akarják. Egyszerűbb, ha szerez az ember kölcsön egy kis pénzt, elmegy Kínába, vesz egy csomó olcsó trikót. Én is ezt csináltam. Még csak árulni se kellett. Az egészet odaadtam egy viszonteladónak, megadtam a kölcsönt, most már ihatok, amennyi belém fér.

– És aztán? És a gyerekeid?

– Mindegy. Úgyis forradalom van – vigyorog. Persze mindent ért. Van esze. Olvas is. Ott van a polcon az összes orosz klasszikus. Láttam. Csak hát Tolsztoj, Dosztojevszkij mellett ott van Zsirinovszkij is. A „Végső roham délre”. Kinyitom. Újranyomás: Volgográdi „Patrióta” Kiadó, készült 100 000 példányban.

– Kire szavaztál?

– Senkire. Elegem van az egészből.

– Nem igaz. Zsirinovszkijra?

– Hát, igen.

– Szégyelled megmondani?

– Látszik rajta, hogy hülye elmebeteg.

– Hát akkor miért, mégis?… Hiszen pont erre játszik… El nem tudod képzelni mit művelhet. Emlékszel, mit mesélt a nagyanyánk? Hogy hajtották a hadifoglyokat az ötvenfokos hidegben, mikor Paulusékat bekerítették? Hogy egyetlen nap alatt vagy 15 ezer olasz meg román fagyott meg itt mellettünk? Hogy aztán a hullákat bedobálták a tóba, a jég alá, amitől tavasszal akkora rákok nőttek, mint egy vödör? Emlékszel, mit mesélt a nénénk, hogy egy fiatal román gyerek, lefagyott kézzel, lábbal, bemászott a pincébe, és megitta a tejfelt, majdhogynem a köcsögöt is, a nénénk megmosdatta, ruhát adott neki, aztán mikor a szomszédok feljelentették, jött a kapitány az őrszázadból, és ott, a gyerekek szeme láttára főbe lőtte? Azt akarod, hogy a te gyerekeid meg valahol Indiában vagy Pakisztánban dögöljenek meg maláriában ezért a baromért? Biztos, hogy annyira szeretnél hülye lenni?

– Igyunk inkább, hátha gyorsabban meghülyülünk – röhög.

Már a kísértetfalu határánál járunk, amikor félrészeg bizalmassággal a fülembe leheli: „A múltkor a vadászaton elhatároztuk, hogy ha ez a Zsirinovszkij elnök lesz, akkor itt, Mihajlovkában GESTAPO-t nyitunk – és néz rám kitartóan, vigyorogva.

– Nem viccelek – annyira megszorítja a kezem, hogy fáj. Megértettem, hogy nem viccel.

Leszállok Moszkvában a vonatról, próbálok taxit fogni. Meglátok a villanyoszlopon egy hirdetést: „Társbérleti lakók, figyelem! Különleges szert ajánlok a szomszédok likvidálására.” Cím, telefon. Hazamegyek, tárcsázok.

– Ez komoly?

– Persze. 5000 rubel egy flakon. Beletesz egy evőkanállal a teába, vagy a borscsba a társbérleti konyhában… Fél év – és az egész lakás a magáé!!!

(Moszkva)

(Kiss Ilona fordítása)

• Zsirinovszkij