Szergej Cakunov

Nyomtatóbarát változat

Először fordult elő a totalitarizmus évtizedei alatt Oroszországban, hogy megfordult a nép és a politikai elit kapcsolata: a nép nem azt választotta, amit az elit előírt neki. Mi történt valójában? Újabb előre gyártott forgatókönyvvel van dolgunk, vagy „zseniális” történelmi improvizációval? Az utóbbi hónapok közvélemény-kutatásai és szociológiai felmérései alapján mindkét feltételezés valószínűsíthető.

1991 óta, amikor az elnökválasztáson Jelcin mögött második helyen végző Zsirinovszkij 6 millió szavazatot szedett össze, most viszont 12 millióan támogatták, kolosszális változások zajlottak le az országban, különösen a „periférián”. A helyi hatalmak központtól való függetlenedési törekvései azt eredményezték, hogy az egyébként is mélységesen passzív közvélemény rendkívül széttagozódott, s rendkívül könnyen megvásárolhatták a legkülönbözőbb pénzügyi-bürokratikus-ipari körök. A demokraták viszont épp azt az előnyüket vesztették el, amivel 1993 áprilisában, de még októberben is élhettek: bármikor mozgósíthatták a Jelcint támogató közvéleményt. Decemberben ez már nem működött. Teljes politikai és értékrendszerbeli vákuum keletkezett. Az őszi közvélemény-kutatások adatai szerint a lakosság 52 százaléka nem rokonszenvez egyik politikai párttal vagy társadalmi mozgalommal sem. Mi több, a lakosság 80 százalékának fogalma sincs az uralkodó politikai kurzus lényegéről, s meg vannak győződve arról, hogy az állam az égadta világon semmiféle gondot nem fordít az egyszerű emberek érdekeinek érvényesítésére.

A politikai apátia növekedésének jele az is, hogy míg 1993 áprilisában Oroszország polgárainak 35,5 százaléka nem vett részt a Jelcin és kurzusának megítélésére kiírt, „bizalmi” népszavazáson, addig most decemberben az alkotmány elfogadásáról döntő népszavazáson már az orosz állampolgárok 46,2 százaléka nem vett részt. Zsirinovszkij egyebek közt ezt a hangulatot lovagolta meg: „Ma Oroszországban nincsenek valódi pártok: az embereknek elege lett az SZKP-ból. Az orosz politikai kultúrából egyébként is hiányzik a párt, mint politikai forma” – mondta számtalan interjúinak egyikében. Szavait ezúttal megerősítik a közvélemény-kutatási adatok: a felnőtt lakosság csaknem 60 százaléka nem bízik egyik pártban sem.

Számtalan kételkedő vélemény elhangzott az utóbbi hetekben azzal kapcsolatban, hogy tudott-e a „Kreml”, Jelcin és környezete Zsirinovszkij pozícióinak ilyen szédületes ütemű növekedéséről: alig hihető ugyanis, hogy Jelcin politikai tanácsadói nem vontak le következtetéseket a Liberális Demokrata Párt vezérének országjáró körútjaiból, nagygyűléseiből.

Zsirinovszkij győzelmét persze a kommunisták és az agrárpártiak diadalával együtt kell kezelni: a nacionálkommunista blokkra együttesen 28,5 millió ember adta szavazatát. Ha figyelembe vesszük, hogy Oroszország 106 millió lakosából 58 millió ment el szavazni, akkor ez a szám már az összlakosság egyharmadát fogja jelenteni. Bár Zsirinovszkij lépten-nyomon hangoztatja, hogy semmi köze a kommunistákhoz és az agrárpártiakhoz, világos, hogy épp ez a hármas mért döntő csapást a reformátorok fő erejére, a Gajdar vezette Oroszország Választása blokkra.

E hármas „ellenzék” bázisa igen nehezen megragadható szociológiailag. Első közelítésben „a reformok kárvallottjait” sorolhatjuk ide: főként a vidéki-falusi lakosságot, akikről a tradicionálisan „urbánus” orosz-szovjet politikai elit mindig is hajlamos volt elfeledkezni. Az árliberalizálás, az ipari diktatúra teljesen megbénította a mezőgazdasági termelést. Ez már az áprilisi referendumon érezhető volt: Jelcin személyét és kurzusát a vidéki lakosság ellenezte legnagyobb számban. Ezt a negatív értékítéletet azonban a Jelcin-kurzus később sem vette figyelembe: 1994 januárjára az állam már 700 milliárd rubellel tartozott a parasztoknak az előző évi gabonáért. Mihail Lapsin agrárpárti elnök szerint az 1993-ban az államnak eladott mezőgazdasági termékekért járó tartozás jelenleg 1,5 trilliárd rubelt tesz ki.

A potenciális „kárvallottak” második csoportja az ugrásszerű áremelkedés miatt hihetetlenül elszegényedett, többségében munkanélküli városi lakosság. Becslések szerint a termelés az utóbbi két év alatt 60 százalékkal csökkent, s bár hivatalos adatok a munkanélküliségről sincsenek, számukat általában 7-12,5 millió között sejtik. A létminimum 1993 decemberében havi 54 ezer rubel volt: e határ alá tartozott összesen mintegy 45 millió ember, az orosz lakosság 30 százaléka. A szegénységi küszöb (a fizikai létminimum) alatt, amelyet 28 ezer rubelben jelöltek meg, a lakosság 5 százaléka él. A hivatalos adatok szerint a leggazdagabb orosz állampolgárok 20 százaléka rendelkezik jelen pillanatban a teljes pénzjövedelem 43 százalékával, míg a legszegényebbek 20 százalékára mindössze 7 százalék jut.

Hihetetlen nagy elégedetlenségre ad okot az orosz hadsereg állapota: a hadsereg, illetve a hadiipari komplexum a szavazóbázis legstabilabb része. Az oroszországi stratégiai kutatóintézet adatai szerint az orosz fegyveres erők tisztikarának 57 százaléka azzal magyarázza elégedetlenségét, hogy képtelen családja „normális” eltartására, 51 százalék a létszámhiány miatti rettenetes túlterheltséggel, 34 százalék azzal, hogy túl gyakran vezénylik ki a tiszteket is gazdasági munkára. A törzsállomány 35 százaléka szorong és bizonytalan, mivel jövőjüket illetően semmiféle garanciával nem rendelkeznek, nem informálják őket a fegyveres erők „fölülről” indított reformjának részleteiről, a létszámcsökkentés mértékéről. Oroszország nagyhatalmi pozícióinak vélt megrendülése és nemzetvédelmi képességeinek gyengülése ugyancsak hozzájárul a hadseregen belüli „pesszimista” vélekedések terjedéséhez. Egy 40 faluban és 14 városban végzett 1992-es felmérés szerint az érintettek 47,1 százaléka gondolta úgy, hogy az ország biztonsága csökkent. 13,1 szerint a korábbi szinten maradt, 36,8 százalék nem tudott választ adni, s mindössze 3 százalék ítélte növekvőnek. Ezeket a válaszokat természetesen mindenekelőtt a politikai rokonszenv határozta meg. A legborúlátóbban a szélsőséges katonai szervezettel, az Orosz Tisztek Szövetségével szimpatizálók nyilatkoztak: 85,7 százalék szerint romlott a biztonság, a kommunista mozgalom szimpatizánsaiból 73,3 százalék, a patrióták közül 67,5 százalék állította ugyanezt.

Az „elégedetlen kárvallottak” következő nagy rétegét az egyes régiók alkotják. A már említett vidéki lakosságon kívül idetartozik az egész észak és Szibéria. Az előbbi mindig is a „konzervatív” nagyipari elit, a „védelmi lobby” és az „olajbányászok” fő bázisa volt: a valamikori „fejlett szocializmus” tartópillére.

A legutóbbi adatok szerint 1994-ben a lakosság a leginkább az elkótyavetyélt értékek – stabilitás, rend, életszínvonal, presztízs – visszaállításában reménykedik. 60 százalék tartja fontosnak a gazdaság stabilizálását, 47 százalék a maffiával, a korrupcióval való leszámolást, 39 az életszínvonal emelését, 20 az orosz világhatalmi státus helyreállítását, 18 az erős vezéreket, 10 a szociális igazságosságot, 5 a nemzeti eszmények újjáélesztését.

A nemzeti-kommunista hármas e várakozások mindegyikének teljesítésére ígéretet tett. Így győztek.

(Moszkva)

(Szerzőnk szociológus, a moszkvai Lomonoszov Egyetem professzora)

• Zsirinovszkij