Skip to main content

Az orosz vörösbarnák faltörő kosa

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az orosz cárok közül utoljára I. Pál, a „megkésett uralkodó” aggódott amiatt, hogy az orosz birodalom terjeszkedése magában hordozza a bomlás elemeit. Félelménél azonban erősebb volt benne a szerzés vágya: miután Londonnal dacolva szövetséget kötött Bonaparte első konzullal, kozákokat, gyalogságot, sőt könnyűtüzérséget indított útnak, hogy Közép-Ázsia kánságait és emirátusait leigázva az angolokat kiverjék Indiából. Ez az őrült terv (a hadra kelt Platov kozák atamánnak még egy használható térképet sem adott a hóbortos cár) már csak azért is meghiúsult, mert 1801-ben Pál cárt a környezete némi angol segédlettel eltette láb alól. Így Közép-Ázsia meghódítása unokájára, II. Sándorra és dédunokájára, III. Sándorra maradt. Ám London akkor sem tétlenkedett: a mai Üzbegisztán és Türkménia területén különösen kegyetlen vérfürdőt rendező orosz csapatokat végül jól felfegyverzett indiai elitalakulatok állították meg – angol tisztek parancsnokságával – Afganisztán határánál. Így aztán II. Miklós, az utolsó Romanov cár már csak ábrándozhatott róla, hogy az egykori Afganisztán, Tibet, Irán nagyobbik fele és Kelet-Turkesztán – az eleve Zseltorosszijának (vagyis Sárga-Oroszországnak) nevezett Mandzsúriával és Mongóliával együtt – az orosz impérium vazallus államai vagy éppen kormányzóságai lesznek.

Joszif Sztálinnak csak elő kellett venni a cárok régi álmait a kész tervekkel, s hozzákezdeni a terjeszkedéshez. A dél, valamint délkelet és délnyugat irányú csapás a második világháborút követően kis híján meg is valósult, Moszkva bekebelezte az ásványi kincsekben rendkívül gazdag Tuvát, bábállammá tette a kínai megszállástól rettegő Mongóliát, katonai bázist létesített a Japántól visszaszerzett távol-keleti Port Arthurban. Tibetben egymás után megjelentek a kereskedőknek vagy buddhista szerzeteseknek álcázott szovjet felderítők, Kelet-Turkesztánba, a mai Szindzjanba pedig már a Vörös Hadsereg reguláris csapatai is bevonultak. Közelinek látszott Szovjet-Azerbajdzsán és a többnyire azeriek lakta, kőolajban gazdag észak-iráni Dél-Azerbajdzsán tartomány „önkéntes” egyesülése. Sztálin és Molotov már Törökország lerohanását tervezte, arra hivatkozva – egyébként joggal –, hogy Ankara a sztálingrádi csata alatt hátba akarta támadni a Kaukázusban a németekkel küzdő szovjet egységeket. Az irreális és túlontúl szerteágazó tervekből azonban újra csak kevés valósult meg: Truman amerikai elnök, de a Vörös Kína ura, Mao is útját állta a szovjet expanziónak.

Szinte hihetetlen, hogy a történet ma íródó fejezete egyáltalán elkezdődhetett – azok” után, hogy a gerontokrata szovjet vezetés felsült az oroszok „Vietnamjának” bizonyuló, máig kiheverhetetlen afganisztáni kalanddal, amely talán az utolsó szeget jelentette a birodalom koporsójában. Azok után, hogy nyilvánvalóvá vált: a „progresszív” ázsiai, afrikai államoknak, társadalmi mozgalmaknak meg a Kubának juttatott dollármilliárdok nem érik el céljukat, viszont nyomorba döntik a szovjet lakosságot. Vlagyimir Zsirinovszkij mindezek ellenére jó érzékkel, idejekorán felismerte, hogy ez a régi orosz álom gyógyír lehet a közelmúlt sajgó birodalmi sebeire az átlagpolgár számára, sőt politikai programmá változtatható, amely a hatalom csúcsaira repítheti őt Oroszországban.

Történelmi léptékkel mérve feltűnő, hogy az egykori frusztrált KGB-ügynök a cárok, majd Sztálin hódító terveit kiterjesztette Pakisztánra, Irakra, Indiára és számos arab államra. Ma, amikor Zsirinovszkij a december 12-i parlamenti választásokon elért óriási sikerén már igazán senki sem csodálkozik, a politikus mégis újra és újra biztosítja magának a világsajtó elsőoldalas figyelmét azzal, hogy átszabja a fél világ határait. Mindez vicclapokba illene, ha nem kapott volna 12 millió szavazatot, és nem élvezné a volt szovjet ipari-katonai komplexum, az űrkutatással foglalkozó szakembergárda és a vezérkari tisztek számottevő részének támogatását. Főleg pedig a szélsőballal összefonódott szélsőjobb, a „vörösbarnák” biztatását: Zsirinovszkijnak különösen imponál, hogy manapság Makasov tábornoktól, Szaddám Huszein barátjától az októberi barikádharcok kezdeményezőjén, Anpilovon keresztül a betiltott Gyeny (Nap) helyett ma Zavtra (Holnap) címmel megjelenő lap paranoiás mussolinista főszerkesztőjéig, Prohanovig és a feketeinges fasiszta Barkasovig milyen sokan éppen rá bízzák a „faltörő kos” szerepét.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon