Az orosz cárok közül utoljára I. Pál, a „megkésett uralkodó” aggódott amiatt, hogy az orosz birodalom terjeszkedése magában hordozza a bomlás elemeit. Félelménél azonban erősebb volt benne a szerzés vágya: miután Londonnal dacolva szövetséget kötött Bonaparte első konzullal, kozákokat, gyalogságot, sőt könnyűtüzérséget indított útnak, hogy Közép-Ázsia kánságait és emirátusait leigázva az angolokat kiverjék Indiából. Ez az őrült terv (a hadra kelt Platov kozák atamánnak még egy használható térképet sem adott a hóbortos cár) már csak azért is meghiúsult, mert 1801-ben Pál cárt a környezete némi angol segédlettel eltette láb alól. Így Közép-Ázsia meghódítása unokájára, II. Sándorra és dédunokájára, III. Sándorra maradt. Ám London akkor sem tétlenkedett: a mai Üzbegisztán és Türkménia területén különösen kegyetlen vérfürdőt rendező orosz csapatokat végül jól felfegyverzett indiai elitalakulatok állították meg – angol tisztek parancsnokságával – Afganisztán határánál. Így aztán II. Miklós, az utolsó Romanov cár már csak ábrándozhatott róla, hogy az egykori Afganisztán, Tibet, Irán nagyobbik fele és Kelet-Turkesztán – az eleve Zseltorosszijának (vagyis Sárga-Oroszországnak) nevezett Mandzsúriával és Mongóliával együtt – az orosz impérium vazallus államai vagy éppen kormányzóságai lesznek.
Joszif Sztálinnak csak elő kellett venni a cárok régi álmait a kész tervekkel, s hozzákezdeni a terjeszkedéshez. A dél, valamint délkelet és délnyugat irányú csapás a második világháborút követően kis híján meg is valósult, Moszkva bekebelezte az ásványi kincsekben rendkívül gazdag Tuvát, bábállammá tette a kínai megszállástól rettegő Mongóliát, katonai bázist létesített a Japántól visszaszerzett távol-keleti Port Arthurban. Tibetben egymás után megjelentek a kereskedőknek vagy buddhista szerzeteseknek álcázott szovjet felderítők, Kelet-Turkesztánba, a mai Szindzjanba pedig már a Vörös Hadsereg reguláris csapatai is bevonultak. Közelinek látszott Szovjet-Azerbajdzsán és a többnyire azeriek lakta, kőolajban gazdag észak-iráni Dél-Azerbajdzsán tartomány „önkéntes” egyesülése. Sztálin és Molotov már Törökország lerohanását tervezte, arra hivatkozva – egyébként joggal –, hogy Ankara a sztálingrádi csata alatt hátba akarta támadni a Kaukázusban a németekkel küzdő szovjet egységeket. Az irreális és túlontúl szerteágazó tervekből azonban újra csak kevés valósult meg: Truman amerikai elnök, de a Vörös Kína ura, Mao is útját állta a szovjet expanziónak.
Szinte hihetetlen, hogy a történet ma íródó fejezete egyáltalán elkezdődhetett – azok” után, hogy a gerontokrata szovjet vezetés felsült az oroszok „Vietnamjának” bizonyuló, máig kiheverhetetlen afganisztáni kalanddal, amely talán az utolsó szeget jelentette a birodalom koporsójában. Azok után, hogy nyilvánvalóvá vált: a „progresszív” ázsiai, afrikai államoknak, társadalmi mozgalmaknak meg a Kubának juttatott dollármilliárdok nem érik el céljukat, viszont nyomorba döntik a szovjet lakosságot. Vlagyimir Zsirinovszkij mindezek ellenére jó érzékkel, idejekorán felismerte, hogy ez a régi orosz álom gyógyír lehet a közelmúlt sajgó birodalmi sebeire az átlagpolgár számára, sőt politikai programmá változtatható, amely a hatalom csúcsaira repítheti őt Oroszországban.
Történelmi léptékkel mérve feltűnő, hogy az egykori frusztrált KGB-ügynök a cárok, majd Sztálin hódító terveit kiterjesztette Pakisztánra, Irakra, Indiára és számos arab államra. Ma, amikor Zsirinovszkij a december 12-i parlamenti választásokon elért óriási sikerén már igazán senki sem csodálkozik, a politikus mégis újra és újra biztosítja magának a világsajtó elsőoldalas figyelmét azzal, hogy átszabja a fél világ határait. Mindez vicclapokba illene, ha nem kapott volna 12 millió szavazatot, és nem élvezné a volt szovjet ipari-katonai komplexum, az űrkutatással foglalkozó szakembergárda és a vezérkari tisztek számottevő részének támogatását. Főleg pedig a szélsőballal összefonódott szélsőjobb, a „vörösbarnák” biztatását: Zsirinovszkijnak különösen imponál, hogy manapság Makasov tábornoktól, Szaddám Huszein barátjától az októberi barikádharcok kezdeményezőjén, Anpilovon keresztül a betiltott Gyeny (Nap) helyett ma Zavtra (Holnap) címmel megjelenő lap paranoiás mussolinista főszerkesztőjéig, Prohanovig és a feketeinges fasiszta Barkasovig milyen sokan éppen rá bízzák a „faltörő kos” szerepét.
Hivatkozott cikkek
- Zsirinovszkij [7]