Skip to main content

Nyugati állam – keleti gondokkal

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Németország választások előtt


Az egykori Nyugat-Németországban a szavazók többsége a szokásos szövetségi-gyűlési választások hangulatában él. Az ő szemükben Helmuth Kohl és Oskar Lafontaine párviadala zajlik, amelyben a kisebb pártok, így a Genscher külügyminiszter által reprezentált FDP és az egymással súlyos frakcióharcokba bonyolódott zöldek legfeljebb a szekundánsok szerepére tarthatnak igényt. A közvélemény-kutatások egyértelműen a kancellár győzelmét jósolják, hiszen a többség őt tartja az egyesülés atyjának. A CDU–CSU választási propagandája is erre helyezi a fő hangsúlyt, és kicsinyes akadékoskodással vádolja azokat a főleg szociáldemokrata bírálókat, akik szüntelenül a keleti országrészt fenyegető szociális gondokról beszélnek.

Lafontaine választási hadjáratában elsősorban Kohl feje felől próbálja elhessenteni a glóriát. Azt állítja – és mi tagadás, van ebben valami –, hogy a német egység elsősorban Gorbacsov műve, merthogy az ő peresztrojkája ingatta meg a Honecker-rendszert, és nyitotta meg a berlini falat. A legnagyobb kormánypárt ezzel szemben azzal igyekszik lejáratni ellenfelét, hogy emlékeztet az SPD és az SED közötti meghitt kapcsolatokra. Igaz, efféle emlékekkel a baloldal is előhozakodhatna, elvégre maga Franz-Josef Strauss igyekezett 1983-ban mentőkötelet nyújtani az NDK-nak szorongatott helyzetében, s a milliárdos hitelüzletei az a Schalk-Golodkowski közvetítette, akit súlyos korrupciós bűnökért fognak – ha fognak – bíróság elé állítani. Mégis, a Honeckerrel való együttműködés érve sajátos módon erősebben csattan az ellenzéki, mint a kormányzó pártokon.

Botrány és hendikep

Keleten nem egészen ugyanez a képlet érvényes. Az ottani politikai térképen sokszínű és markáns baloldal észlelhető, miközben a keleti CDU, amely a Honecker-rendszer idején formálisan szabadon működhetett, a rendszerrel való több évtizedes együttműködése és a Stasi általi befolyásoltsága következtében sehol sem számít igazi tekintélynek. Ugyanez mondható el a keleti SPD-ről, amelynek a rendszerváltás előtti NDK-ban semmiféle nyomát nem lelhetni fel.

Sajátos képlet a PDS, az egykori állampárt utóda, amelynek viszonylagos tekintélyét épp az utóbbi hetekben rendítette meg a volt kelet-európai állampártoknál úgy látszik krónikus és elkerülhetetlen vagyonátmentési botrány. A meglehetősen esetlenül bonyolított tranzakció kárvallottja Gregor Gysi, az egykori bátor disszidensvédő ügyvéd lesz, aki pedig az elmúlt év egyik legszínesebb és legékesebbb szavú politikai figurája. Sajátos hendikep az övé: hiteles személyiség hiteltelen párt élén.

A skála bal oldalán található meg a „Bündniss 90” választási koalíció, amelynek fő erejét a „Neues Forum” alkotja. Ebben a szövetségben lép fel az „Initiative für Frieden und Meschenrechte” elnevezésű béke- és emberjogi mozgalom, amely történelmileg a magyar demokratikus ellenzéknek, a Charta ’77-nek vagy a lengyelországi KOR/KSS-nek felel meg. Ezek a részben az evangélikus egyház égisze alatt létrejött csoportok voltak a tavaly október–novemberi tüntetések ihletői, s akkoriban szinte hetek alatt milliós nagyságrendű tömegtámogatást mondhattak magukénak. Csakhogy a fal megnyitása után a lakosság túllépett a „Neues Forum” még mindig NDK-ban gondolkodó demokratizálási programján. „A nép felkelt, és elindult a nyugat-berlini áruházak felé” – összegzi a történteket egy akkori keserű vicc. De nemcsak a fogyasztási láz tompította az eredetileg forradalmas indulatokat. A történelmi hagyomány és a horror vacui is a nemzeti egység felé terelte a társadalmat, s ezzel a távlattal szemben a legpluralistább szándékú reformszocializmus is alulmaradt. Így azután az elsőkből lettek az utolsók, s fél évvel később a „Bündniss 90” 2 százalék körüli „eredményt” mutatott fel a szabad választásokon, miközben – a történelem iróniája – Honecker utódpártja akkor 16 százalékot, Berlinben pedig egyenesen 31 százalékot szerzett.

Ellenzék nélkül?

Baj, nagy baj, hogy az autentikus keletnémet ellenzék ilyenformán a zöldekkel együtt is alig rendelkezik képviselettel az új Bundestagban. Szükség volna olyan erőre, amely hatásosan képviselheti a volt NDK (mai szóhasználat szerint „az új szövetségi tartományok”) speciális érdekeit. Az egykori NDK-ban és főleg Berlinben újabban olyan súlyos konfliktusok robbantak ki, amelyeknek rendezéséhez a parlamenti intézmények nem elég erősek, a rendőrség pedig túlságosan is az. A kelet-berlini házfoglalók és a rend őreinek drámai összeütközése, a lipcsei futballrajongók és az egykori Volkspolizei halálos áldozatot követelő összecsapása alighanem csak csúcsa annak a jéghegynek, ami a fiatal demokrácia felé közeledik.

A berlini helyzet tünetszerű. Az immár ötmilliós egykori birodalmi fővárost valósággal elárasztják a menekültek, főleg romániai cigányok, de illegálisan beszivárgó törökök, pakisztániak és libanoniak is vannak. Amellett ott vannak még a Honeckerékkel kötött államközi egyezmény alapján az NDK-ba hívott vietnami és kubai vendégmunkások is, zömükben immár munka nélkül, s az egységes Németország törvényei értelmében illegálisan. Az átmenet nehézségeitől – főleg a várható munkanélküliségtől – szorongó lakosság könnyen teszi meg bűnbakká a gyengéket és védteleneket. A bonni kormányzat – éppen a választások előtt – nem mert, és valószínűleg nem is akart szembeszállni ezzel a hangulattal.

A külföldiellenes hangulat a jobboldali szélsőséget erősíti főleg Kelet-Berlinben. Ennek kevés számú, de annál agresszívebb képviselői a skinheadek, akik a Nemzeti Front nevű újfasiszta szervezet köré tömörülnek, a parlamentarizmus sáncain belül pedig főleg a republikánusok lovagolják meg az idegenekkel szembeni indulatokat. Persze ez a helyzet is jó valamire: kiváló hivatkozási alap azoknak, akik a szövetségi fővárost továbbra is Bonnban szeretnék látni.

December 2-án a választópolgárok alighanem a márciusban kialakult erőviszonyokat fogják rögzíteni. Ekképpen Európa közepén egy új nyugati állam legitimálódik, az egyetlen, amelynek még egy ideig sajátos keleti gondokkal kell szembenéznie.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon