Dalos György

Nyomtatóbarát változat

Immár nemcsak a két német pénznem, a két német állam, a két német többpártrendszer, a két katolikus, illetőleg evangélikus egyház, hanem a két német sport is egyesült, s a kultúrában is számos jele mutatkozik az össznémet egybeolvadásnak. A DEFA-filmstúdió és a volt NDK-televízió közvetlenül az elnyelettetés állapotában leledzik, a frankfurti Insel Verlag egybekél a lipcseivel, a nagyobb lapok Kelet-Berlinben nyitnak önálló szerkesztőségeket. A felszínes megfigyelőnek olybá tűnik, mintha az egykori „munkás- és parasztállam” nyomtalanul elenyészett volna. Pedig éppen a szellemi élet konfliktusai mutatják, hogy a történet nem ért véget tavaly november 9-ével, s a múlt árnyai erősebben vetülnek rá a hétköznapokra, mint azt az egyesülés mámorában gondolni lehetett volna.

A Stasi „regényírói”

Nemrégiben két volt NDK-szerző is kiadta saját otthoni üldöztetésének történetét, méghozzá nem szépirodalmi feldolgozásban, hanem nyers dokumentumkötetek formájában. Rainer Kunze költőt és Erich Löst regényírót – mindketten évek óta Nyugat-Németországban élnek – érte az a kétes szerencse, hogy anonim jóakaróik utánuk küldték azt a vaskos dossziét, amely szigorúan titkos belügyi anyagaikat tartalmazta. Az ilyenformán birtokukba került adatok számos kínos meglepetéssel szolgáltak. Régi barátokról kiderült, hogy legalább olyan régi besúgók voltak, valamint immár bizonyossággá vált, amit eddig csak sejtettek, hogy a Stasi – az állambiztonság – aprólékosan szemmel tartotta magánéletüket, sőt, olykor bele is avatkozott.

Különösen Löst esetében öltött hajmeresztő méreteket az állami kíváncsiság. A szerzőt 1957-ben hét és fél évi börtönbüntetésre ítélték, mégpedig az indoklás szerint azért, mert „olyan nézeteket terjesztett, amelyek lényegében megegyeztek az ellenforradaloméval és a magyarországi Petőfi-körben terjesztett nézetekkel”. Kiszabadulván a bautzeni börtönből Löst egy ideig álnéven krimiket írt, ámde a hetvenes években – Ulbricht menesztését követően – ismét publikálhatott. A cenzúrával való folyamatos súrlódása következtében azonban hamarosan megint a Stasi érdeklődésének homlokterébe került. Miután nyugatnémet lapoknak és rádióállomásoknak interjúkat adott, 1979-ben többedmagával kizárták az írószövetségből, és két évvel később elhagyta az NDK-t.

A lipcsei illetőségű író egy közönséges hétköznapját a hetvenes években a titkos jelentéstevő ekként rögzíti: „7 óra 56 perckor (Löst) elhagyta lakását, és a Schönbachstrassén keresztül befordult az Egon Erwin Kisch-Wegre. 8 óra 17 perckor felült a 21-es villamosra… a középső kocsiban utazott, és annak elülső részén, bal oldalt foglalt helyet. 8 óra 46 perckor a Reichelstrasse sarkán leszállt, elővett és kinyitott egy levélborítékot. Ebből kivett egy A/4 méretű papírlapot, és azt olvasgatta…” Ezután bement egy takarékpénztárba, és: „ott több csekket töltött ki. Az egyiken felismerhető volt a 10000 (kelet-német) márka összeg. Ezután a kasszához ment, és ott 4000 márkát vett fel.” Hasonló aprólékossággal térképezték fel Löst magánéletét, igyekeztek beépített ismerősök révén családi viszályokat szítani. Az író kelet-németországi irodalmi kapcsolatait mondvacsinált konfliktusokkal igyekeztek lehetetlenné tenni. Így például a Stasi Hermann Kant írószövetségi elnökkel közösen dolgozta ki annak a „kötetlen eszmecserének” a forgatókönyvét, amely Löst írószövetségi kizárását megelőzte. S amikor végül elérték, amit akartak, a lipcsei lakás kiürítését egy belügyi zárójelentés ezzel a mondattal írta körül: „Külső ellenséges erők támaszpontjának felszámolása.”

„Múlik az idő, elfolyik a szenny”

Nagyjából ezzel egy időben, tehát 1979 őszén a Stasínak több hasonló „támaszpontot” sikerült felszámolnia. Akkoriban hagyta el szülőföldjét, s korántsem saját akaratából, egy másik prózaíró, Karl-Heinz Jakobs is. Neki 1976-ban gyűlt meg a baja a kultúrpolitikával, amikor – különben századmagával együtt – tiltakozott Wolf Biermann költő és énekes NDK-ből történt kitiltása ellen. Minthogy Jakobs párttag volt, először is kizárták az NSZEP-ből, majd publikációs tilalommal sújtották. Ekkor az NSZK-ban kezdte megjelentetni írásait, mire a Hermann Kant vezette írószövetség rekesztette ki magából. Innen már ugyanoda vezetett az útja, mint Lösté, vagyis áttelepült újabb publikációinak színhelyére. Noha neki nem küldték el azt a bizonyos dossziét, valószínű, hogy az éppoly tartalmas lehetett, mind Rainer Kunzéé vagy Erich Lösté.

Hermann Kant, aki időközben írószövetségi elnökből egyszerű íróemberré vált, melankolikus hangvételű interjút adott a Spiegelnek, s abban egyebek közt kijelentette: „Újra és újra azt kérdem magamtól, vajon nem délibábot kergettem-e?” (Értve ezen a reálisan létező szocializmust.) Ami az általa támogatott íróüldözéseket illeti, ma is úgy véli, hogy az irodalmi disszidenseknek is hatalom volt a kezében, nevezetesen a nyugatnémet sajtó és televízió alakjában. Mindazonáltal utólag sajnálja, hogy olyan jelentős írók kizárását javasolta, amilyen Stefan Heym vagy Rainer Kunze. Külön kínosnak érzi azt a módot, ahogyan annak idején ez utóbbi szerzőt búcsúztatta: „Múlik az idő, elfolyik a szenny” (kommt Zeit, vergeht Unrat) – így hangzott volna az irodalmi berkekben annak idején elterjedt búcsúszózat. Ez a mondat – emlékezik vissza Kant –, „ama mondások közé tartozik, amelyeket az embernek meg kell bánnia”. Kant különben ma az egykori disszidensvédő ügyvéd, Gregor Gysi vezette PDS (az NSZEP-utódpárt) tagja, és a ma is a Neues Deutschland néven megjelenő volt pártlap szerzője.

„Miféle ördög bújt magába…?”

És itt tér vissza a történet önmagába. A Neues Deutschlandnak ugyanis van egy vasárnapi irodalmi rovata, s azt nem más szerkeszti, mint a fentebb már említett Karl-Heinz Jakobs. Az egykori kizárt párttag, majd állampolgárságától megfosztott disszidens a rovat beindításakor személyes felkérőlevelet intézett több kelet- és nyugatnémet íróhoz. Kéziratot kért tőlük, s tiszteletdíj gyanánt esetenként 3000 nyugatnémet márkát helyezett kilátásba. Ez az összeg a német sajtó zömének szerény honoráriumviszonyait tekintve igencsak csinosnak mondható.

A botrány akkor tört ki, amikor Jakobs egyik címzettje, a nyugatnémet Hans-Christoph Buch a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain nyílt levélben utasította vissza a felkérést. „Ugyan miféle ördög bújt önbe, kedves Karl-Heinz Jakobs – kérdezte Buch, aki a nyolcvanas években sokszor emelt szót megrendszabályozott NDK-beli írókollégái ügyében –, hogy mindazok után, amit a sztálinista kultúrbürokrácia ön ellen elkövetett, önkéntes segítőül szegődik a Neues Deutschland kultúrrovatához? Mi visz rá egy, az NSZEP által meggyötört és kiebrudalt írót, hogy disszidens-fügefalevélként hagyja magát kihasználni?”

Jakobs ingerült hangú válaszában azzal érvelt, hogy a mai Neues Deutschland nem ugyanaz, mint az akár egy évvel ezelőtti, mint ahogy a PDS, az NSZEP utódpártja sem azonos a Honecker vezette állampárttal. A korszak kulcsszava az „átalakulás”, mondja Jakobs, s ebből a tételből kiindulva próbálja a maga kultúrvezetői szerepét igazolni. „Tizenhatmillió német éli meg az átalakulás nehéz folyamatát. Vajon egész eddigi életük hibás volt, s úgy, ahogy van, el kell hajítaniuk? Vagy egyszerűen csak alulmaradtak? Súlyos problémák ezek, s egyre több volt NDK-állampolgár fordul velük – sorskérdéseivel – éppen ahhoz a laphoz, amely annyira ingerli Önt.”

Egy másik szerző, az NDK-ból még fiatalkorában elszármazott Guntram Vesper, hasonló magyarázattal szolgál saját közreműködésére. Szerinte az egykori pártlapnak most igaz írásokkal kell jóvátennie a több évtizedes szürkeséget és a hazug propagandát, és ehhez szükség van az írástudók segítségére. „Ennek a lapnak – mondja Vesper – éppen úgy, mint a PDS-nek, egyedül kell kitalálnia, hogyan lelje meg helyét a század- és ezredvég nyitott társadalmában. Valójában azonban engem az emberek érdekelnek, az ő gondolataik, nézeteik és érzéseik számomra a mérvadóak.”

Jóllehet, Buch vitapartnereinek szubjektív szándékai mérlegelendőek, mindketten megkerülik az igazi problémát. A nagy példányszámú és elsőrangú technikai kivitelű Neues Deutschland fenntartásában igencsak komoly része van annak a pártvagyonnak, amelynek eredetét most bíróságok vizsgálják. Ennél azonban súlyosabb érv, amit Buch hoz fel az egykori pártlap ellen: „A PDS jogilag, politikailag, pénzügyileg és személyileg az NSZEP örökébe lépett… A Neues Deutschland ennek a pártnak volt szócsöve, ahogyan a Stasi volt a fegyvere. Szigorúan véve mindkettő ugyanannak a cégnek a lerakata, amely cég bűnös üzelmei ma nyilvánvalóvá lettek.”

Az áldozat visszatér

Persze még e mögött a megkerülhetetlen kérdés mögött is ott rejlik egy mélyebb probléma, amely nemcsak írókat érint, hanem olvasókat is, mondhatni, a volt NDK valamennyi polgárát: miképpen lehetne együtt élni a múlttal, amelynek tavaly ősszel oly hirtelen szakadt meg a folytonossága? Hogyan lehetne feldolgozni az elmúlt évtizedek roppant élményanyagát, egy egész társadalom illúziónak bizonyult reményeit és meghunyászkodását? Egy bizonyos: csakis a legteljesebb nyilvánosság, a demokrácia gyógyítóereje révén. Hogy Hermann Kant és Karl-Heinz Jakobs egyazon újságban publikál, azt bizonyítja, hogy nemcsak a tettes, hanem olykor az áldozat is visszatér a tett színhelyére. Szabad-e, tanácsos-e egykori üldözött írónak a Neues Deutschlandban megszólalnia? Szerintem ez nem annyira morális kérdés, mint inkább ízlés dolga. Abban azonban okvetlenül van némi igazság, amit Guntram Vesper mond: „Aki felejteni akar, annak szüntelenül emlékeznie kell.”

• Külföld