–eö– [Eörsi János]

Vissza a főcikkhez →

Az emlékezve felejtés mint szándék kifejezetten kiforrottnak mondható, és valószínűleg sok követ (vagy inkább – a szó szoros értelmében – téglát) meg is fog mozgatni a vagyonjogi sérelmek orvoslása terén. Mutatja ezt a nyitott vagyonjogi kérdések szabályozásáról szóló törvény, amelyet már augusztus 31-én megalkottak, az egyesülési szerződés mellékleteként. Igaz, a Szovjetunió korábban kieszközölt egy olyan feltételt, hogy az 1945 és az NDK megalakulása (1949) között „megszállási jogon” kisajátított vagyonokat ne kelljen visszaadni. Viszont annál következetesebb programot vázol fel a törvény a náci uralom alatt a faji, vallási és politikai üldözöttek vagy örököseik vagyoni rehabilitációjára éppúgy, mint azokéra, akik az NDK-ból való emigrálás miatt vagy a keletnémet államosítások során szenvedtek kárt, konfískálás vagy alacsony áron történő kényszereladás útján.

Minden vesztesnek joga van egykori vagyonához, függetlenül attól, hogy német állampolgárról vagy külföldiről, természetes vagy jogi személyről van-e szó. Akkurátusan igyekeznek visszapörgetni a múltat oly módon is, hogy elsősorban természetbeni vagyonvisszaadást írnak elő, s csak ha ez nem megvalósítható – továbbá ha a volt tulajdonos így választ –, akkor szándékoznak folyamodni a pénzbeni megtérítés eszközéhez. Ha például valaki egy fuzionáltatott vállalat korábban önálló részére tart jogos igényt, akkor előbb lehetőleg végre kell hajtani ennek az egységnek a leválasztását. A kártalanítási eljáráshoz tartozik az időközben bekövetkezett értéknövekedés (vagy -csökkenés) felmérése és beszámítása is. A kárvallottnak magának kell majd az illetékes – épp szervezés alatt álló – hatóságokhoz fordulnia (első fokon a járási, illetve városi, másodfokon a tartományi hatósághoz); a törvény – ellentétben a mi kormányunk szerény kis kárpótlási törvénytervezetével – nem ír elő elévülési határidőt.

Komoly vállalkozás persze a múlt feltámasztása. Nem kis nehézséget jelent például az, hogy meglehetősen hiányos az NDK-s ingatlan-nyilvántartás; az NDK-ban utoljára 1972-ben zajlott le nagy államosítási hullám, amely a még szép számmal működő kisegzisztenciákat célozta még (egyébként ennek során jutottak megélhetéshez az NDK-beli kereszténydemokraták és más blokkpártok), és amelyet sok esetben önkényesen, az előírt határokat is túllépve hajtottak végre. Igen széles kört érintenek továbbá az emigráció címén elvett, illetve másoknak adott vagyonok, amelyeknek jó része persze kézen-közön további gazdaváltásokon ment át. Nem lesz könnyű tehát annak a törvényi alapelvnek gyakorlatba átültetése, hogy jogos igénylőnek az elsőként jogtalanságban szenvedett tekintendő. A napokban mondta be a Deutsches Rundfunk, hogy hiány van telekkönyvi szakértőben: háromezer-ötszáz ember kellene még a valóságrekonstrukciós munkálatokhoz. Nyilvánvaló nehézségek támadnak annak figyelembevételekor is, hogy azért az NDK törvényeinek egy része most is legitimnek tekinthető. A törvény evégből alkalmazza a magánosok rosszhiszemű jogszerzésének fogalmát, amely esetben nem lehet szó vagyon-visszaadásról (az NDK-ban érvényes „általános jogi előírásokkal, eljárási alapelvekkel, rendes közigazgatási gyakorlattal” ellentétes vagy korrupciós, esetleg a korábbi tulajdonos kényszerhelyzetét kihasználó vagyonszerzés). Politikai konfliktus is várható annak a törvényi elvnek az érvényesítésekor, hogy nem származtathatók vissza – hanem csak pénzbeni kártalanítással kompenzálhatók – a komoly befektetésekkel létrehozott és közérdekű funkciókat szolgáló vagy közhasználatba vett ingatlanok, és azok sem, amelyeket „komplex lakásépítésre” vagy település felépítésére használtak fel.

A nyitott vagyonjogi kérdések nyitott kérdéseit további végrehajtási törvényekkel fogja még tisztázni az össznémet parlament. Így például rendelkezni kell még az elvileg végső eszközként mozgósítandó, a gyakorlatban valószínűleg az egész eljárás hátterét jelentő kártalananítási alapról is.

• Külföld