Miro Cerar

Nyomtatóbarát változat

A szlovén államiság megteremtésének semmiképpen sem az a célja, hogy szétszakítsuk kapcsolatainkat akár a többi „jugoszláv” köztársasággal, akár más szomszédos országgal. Épp ellenkezőleg, e kapcsolatainkat az egyenjogúság alapján alakítanánk ki, aminek Jugoszlávián belül eddig nyoma sem volt. Mert hogyan is képzelhető el „egyenjogúság” olyan államon belül, ahol az egyik föderatív egység a másikat sárba tiporja? Fenntartható-e a gazdasági együttműködés abban az államban, ahol a egyik föderatív egység (Szerbia) bojkottálja a másik föderatív egységgel (Szlovéniával) fenntartott gazdasági kapcsolatokat, sőt egyoldalú importadókat vet be vele szemben, mint az legutóbb történt? Miféle együttélés az, amelyben a nemzetek közötti türelmetlenség polgárháborúval fenyeget? Lehet-e olyan államban élni, amelyben a szövetségi intézmények (a parlament, az államelnökség, a kormány, az alkotmánybíróság stb.) döntéseit az egyes köztársaságok csak annyiban ismerik el, amennyiben érdekeiknek megfelel, s a nemzeti költségvetésből, illetve a jugoszláv bankból egymilliárd dinárnál is nagyobb összegeket lopnak ki? Reménykedhetünk-e egy olyan állam fönnmaradásában, amelynek lakói tömegesen fegyverkeznek, s ahol állandósul a félelem a „jugoszláv” hadsereg beavatkozásától, azaz az államcsínytől? És a kérdések még sorolhatók.

Szlovénia államjogi szuverenitásának megteremtésében látja egyedüli perspektíváját: már a tavalyi első szabad választások után elfogadták az erről szóló nyilatkozatot. Erre hivatkozva érvénytelenítettek néhány szövetségi rendeletet, megkezdődött az új szlovén alkotmány kidolgozása is. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a vitás kérdésekben a Demos, a többpárti kormánykoalíció mint e folyamat mozgatója nem képes kierőszakolni az új alkotmány elfogadását (egymagában ugyanis nem rendelkezik az ehhez szükséges kétharmados többséggel), patthelyzet alkuit ki. Így került sor 1990. december 23-án a népszavazásra, melyben a választójoggal rendelkezők 93,2 százaléka vett részt, 88,2 százalékuk az önálló és független Szlovénia mellett foglalt állást. Ez határozott cselekvésre kényszerítette a szlovén vezetést. Időközben a szlovén parlament is elfogadta az alkotmány néhány pontjának módosítását: saját hatáskörébe vonta Szlovénia belső viszonyainak és nemzetközi intézményekkel való kapcsolatainak jogi szabályozását, folyik az önálló adópolitika kialakítása, kisebb összegeket fizetnek be a szövetségi kasszába, alakul az önálló szlovén hadsereg, új törvény készül a szlovén állampolgárságról, az új valutáról, a külügyek önálló intézéséről stb. Mindezzel párhuzamosan a szlovén politikai vezetők részt vesznek a többi „jugoszláv” köztársaság képviselőivel és a szövetség tisztviselőivel folytatott tárgyalásokon azzal a céllal, hogy minimálisra csökkentsék a Jugoszlávia széthullásával járó feszültségeket.

A szlovén parlament 1991. február 20-án határozatot fogadott el a „Jugoszláv SZSZK megegyezéses felbomlásáról”. Szlovénia egyebek között azt indítványozza, hogy Jugoszlávia két vagy több szuverén államra bomoljon föl, s hogy a szétválás folyamatosan, megegyezéssorozatok keretein belül valósuljon meg, a nemzetközi joggal összhangban. A határozat hangsúlyozza azt is, hogy a Szlovén Köztársaság a jelenlegi határokon belül alakul önálló állammá.

Szlovénia minden valószínűség szerint véglegesen kiválik „Jugoszláviából”, ám a többi köztársaságtól nem akar végleg elválni. Konföderáció csak Horvátországgal jöhet szóba, de csak akkor, ha véget ér a jelenlegi horvát–szerb viszály, amelyben Szlovénia nem kíván részt venni.

(Ljubljana)

• Külföld