Neményi László

Nyomtatóbarát változat

A Süddeutsche Zeitung vezércikke szerint a müncheni csúcs a jelentéktelenség csúcsa – magyarul inkább azt mondanánk: teteje – volt. A Die Zeit szerint a világgazdasági csúcstalálkozó nagy célokat tűzött maga elé, de ezeket nyilvánvalóan nem érte el. A berlini Die Tageszeitung ironikusan úgy véli, hogy a csúcs teljes siker volt – a biztonsági erők számára. A Westdeutscher Rundfunk neves tévékommentátora pedig annak örül, hogy a hiúságoknak ezen a vásárán ténylegesen nem is dönthetnek semmiről. Hiszen a résztvevők belpolitikai küzdelmeiket folytatták a külpolitika eszközeivel. Bush a Fehér Házért, Mitterrand az Élysée-palotáért küzdött a bajor fővárosban. Az pedig, ami az államférfiúi egoizmusok összeadásából kijöhetne, nem tenne jót a világnak.

Érthetetlen csalódottság

A kommentátorok csalódottsága jogos, de érthetetlen. Jogos, mert valóban nagyon jó lenne, ha a müncheni csúcs dokumentumai legalább csíráját tartalmaznák egy olyan koherens stratégiának, amelynek birtokában a hét leggazdagabb ipari demokrácia vezetői a világ bajainak orvoslására kísérletet tesznek. Ugyanakkor teljesen érthetetlen, hiszen köztudomású, hogy alkalmatos stratégiai elgondolásokkal a szóban forgó államférfiak – s persze nemcsak ők – egyenként sem rendelkeznek, és enyhén szólva valószerűtlen volt, hogy pont Münchenben, talpig protokolláris kényszerzubbonyban világosodik meg elméjük. Münchenben lényegében az történt, ami az elődkonferenciák többségén is történt. Az állam- és kormányfők átbeszélték azokat a témákat, amelyeket szakértőik hadai előkészítettek számukra. A szakértők elvégezték az utolsó simításokat a kiadandó politikai nyilatkozaton. Aláírás után a vendéglátó ország kormányfője – ez esetben Helmut Kohl – a vakuk villogása és televíziós kamerák duruzsolása közepette annak rendje és módja szerint felolvasta a nyilatkozatot, amely a hagyományoknak megfelelően lapos volt.

A side-show

A jelen lévő több mint négyezer újságíró szórakoztatásáról sörkert, kávéház, étterem és jó néhány sajtókonferencia gondoskodott. Az előbbiek – a kapitalizmus templomává avanzsált királyi rezidencia tőszomszédságában – kommunista elveken nyugodtak: mindenki szükségletei szerint fogyaszthatott, ingyen. Az utóbbiakon meg lehetett tudni, hogy a részt vevő nemzetek álláspontjai nagyjából még mindig ugyanazok, mint amik egy héttel .korábban voltak. Természetesen az is újság, ha nincs újság. Ennek ellenére azok sem jártak rosszul, akik megfogadták Streibl bajor miniszterelnöknek a sajtócentrum felavatásán elhangzott jótanácsát, s nem a sajtócentrumban „lebzseltek”, hanem Münchennel ismerkedtek. A téma, hála a kissé túlzottan motivált rendőrségnek, az utcán hevert, sőt, fetrengett.

A rendőrség már az állam- és kormányfők üdvözlési ceremóniája kapcsán katlancsatát vívott néhány száz – legrosszabb esetben kétezer – tüntetővel a királyi szállító büszke címét viselő Dallmayr cég csemegeboltja előtt. A tüntetők egy része azért tüntetett, mert a tüntetést tartja a szabadidő eltöltése egyetlen kulturált formájának, és mindig oda utazik, ahol alkalom nyílik egy kis kikapcsolódásra. A többiek a legkülönbözőbb ideológiai alapállásokból ellenzik a régi-új világrendet. A röplapok tanúsága szerint voltak közöttük fundamentalista keresztények és zöldek, de egy liverpooli illetőségű Bolseviki Partizán nevű szervezet tagjai is, akik a szocializmusért küzdenek, nem azért a „revizionista” változatért, amely éppen összeomlott, hanem az igaziért, azért, amelyet „Lenin és Sztálin megvalósított”. Bármennyire különbözött is a tiltakozók lelki motivációja, abban sikerült konszenzust kialakítaniuk, hogy nemtetszésüket hangos sípkoncerttel hozzák Bushék tudomására. A rendőrség ezt az illetlenséget úgy minősítette, hogy kimeríti az erőszakos kényszerítés (Nötigung) fogalmát, és meglehetős brutalitással véget vetett a zenebonának. Több tucat tüntetőt – többek között Jutta Ditfurthot, a Zöld Párt korábbi parlamenti képviselőjét – összevertek, még többet letartóztattak.

Ha az aránytalanul kemény rendőri fellépés rosszallást váltott ki, Streibl miniszterelnök kommentárja politikai vihart kavart. Több száz újságíró előtt etnográfusként profilírozta magát, és kijelentette, hogy a rendőrök semmi rosszat nem tettek, csak jó bajor szokás szerint keményen odacsaptak.

A vizsgálóbíró egyébként nem osztotta a rendőrség jogértelmezését. Az eljárást minden tüntetővel szemben beszüntette. Ha a fülsiketítő üdvrivalgás megengedett – érvelt a bíró –, akkor a fülsiketítő tiltakozást sem lehet megtiltani.

Hiába, szép dolog a hatalommegosztás elve.

Növekedés és biztonságosabb világ

A növekedésért és a biztonságosabb világért való együttműködésre szólít fel a zárónyilatkozat címe. A GATT (Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény) uruguayi fordulójának sikeres lezárása, vagyis a nemzetközi kereskedelem liberalizálása kétségkívül a gazdasági növekedést szolgálta volna, mint ahogy a szovjet építésű atomerőművek biztonsági problémáinak megszüntetésére irányuló konkrét akcióprogram kidolgozása a világ biztonságát. Akik a csúcstalálkozót kudarcnak minősítik, főleg arra hivatkoznak, hogy ezeken a területeken nem történt igazi haladás.

A GATT megújítása körül már hat éve folyik a huzavona. A legfontosabb vita az Egyesült Államok és a Hét Nagy négy európai tagja között folyik. Az amerikaiak kifogásolják az európai agrárpiac zártságát, a saját mezőgazdasági termékeikkel szembeni igazságtalan kereskedelmi feltételeket. Az amerikai érdekek ebben az esetben egybeesnek a fejlődő országok és a kelet-közép-európai országok érdekeivel. Az európai gyakorlatot nehéz védeni. Egyszerűen arról van szó, hogy a mezőgazdasági szubvenciók leépítése politikailag költséges. Kohl kívánságára a GATT-problematika hivatalosan nem is volt a csúcstalálkozó témája. Lehet, hogy azért, hogy az esetleges „áttörés” annál nagyobb szenzáció legyen. A szenzációból a francia ellenállás miatt nem lett semmi. De a zárónyilatkozat szerint az álláspontok közeledtek egymáshoz, és az uruguayi forduló az év végéig sikeresen lezárulhat. A dolog szépséghibája, hogy a Hetek két évvel ezelőtt Houstonban hasonlóképpen optimisták voltak.

Nem csoda, hogy Csernobil után alaposan megrendült a bizalom a szovjet építésű atomerőművek biztonságosságában. A nemzeti önzés kétségkívül szerepet játszott abban, hogy a csúcs résztvevői nem tudtak megegyezni egy akcióprogramban. Japán számára – tekintettel arra, hogy messze van az esetleg felrobbanó erőművektől – nem sürgős a dollárszázmilliók „elpocsékolása”. Az Egyesült Államok azt szeretné, hogy – ha már pénzt ad ki – saját atomiparának is csurranna-csöppenne valami. Bilaterális megoldásokat részesítene előnyben, ami azt jelentené, hogy az oroszok az amerikaiak által folyósított pénzből saját gyártmányú reaktoraikat amerikai gyártmányúakra cserélnék le. Az európaiaktól sem idegen ez a fajta gondolkodás, de nekik nemcsak saját atomiparuk kapzsiságával, hanem választóik rettegésével is számolniuk kell. Ezért hajlandóak lennének csak biztonságtechnikát szállítani az orosz atomiparnak, amely érthető módon az iparág modernizációját s nem felszámolását szeretné elérni. Csakhogy független környezetvédő szakértők véleménye szerint az orosz gyártmányú reaktorok úgy veszélyesek, ahogy vannak, utólagosan nem lehet őket biztonságosabbá tenni.

Borisz, a megmentő

A francia Liberation szerint a csúcstalálkozót Borisz Jelcin mentette meg az unalomba fulladástól. Az orosz elnök nagyhangúan és a vártnál csaknem huszonnégy órával korábban jelent meg a színen, újból bebizonyítva, hogy nem tartozik a régi vágású diplomataiskolához. Azért a kijelentéséért, hogy addig nem távozik Münchenből, amíg nem kap legalább kétéves hiteltörlesztési haladékot, Helmut Kohltól feddésben részesült. De ha már betoppant a világ legzártkörűbb vacsorájára, helyet szorítottak neki a macskaasztalnál.

Bush, Kohl és társaik végső soron jól bántak Jelcinnel. Mindenesetre jobban, mint a nemzetközi sajtó, amely kajánsági versenyt rendezett az orosz elnök rovására. Annyi bizonyos, hogy a sajtó képviselőinek szívében Jelcin nem tudja pótolni Gorbacsovot. Bushék nemcsak lovagiasan Jelcin védelmére keltek az újságírói gonoszkodásokkal szemben, hanem egy huszonnégymilliárdos ajándékcsomaggal is megörvendeztették.

Közelebbről megnézve persze az okos lány ajándéka ez. Hatmilliárd a rubel stabilizációjára van szánva, de ezt addig visszatartják, amíg Oroszország nem teljesíti a kifizetési feltételeket, vagyis nem kevesebbet, mint a gazdaság stabilizálását. Négy és fél milliárdot a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank folyósít, és erre a pénzre Oroszország a két szervezet tagjaként eleve igényt tarthat. Két és fél milliárdot már felemésztett az a tény, hogy az oroszok nem tudják törleszteni adósságaikat. A fennmaradó tizenegymilliárd dollár sem új pénz, ennyit lehívható hitelként már Gorbacsovnak is felajánlottak.

De Jelcinnek már az is sokat ért, hogy legalább látszólag nem kellett üres kézzel hazatérnie. S hát valójában sem üres kézzel tért haza. Bush és Kohl személyében szövetségesekre lelt a Nemzetközi Valutaalappal szemben, ugyanis sikerült meggyőznie őket, hogy a Nemzetközi Valutaalap konfekcióprogramja nem alkalmas Oroszország problémáinak megoldására.

A csúcsok haszna

A müncheni találkozón természetesen nemcsak az oroszokra, hanem többek között Kelet-Közép-Európára is gondoltak. Szívélyes üdvözletüket küldik, nagyon drukkolnak, de zabot nem adnak. Számunkra a müncheni csúcsból valóban nem sok jött ki.

Megérte-e hát az egész felhajtás? A müncheni találkozó nem volt olcsó mulatság, minden perce nyolcezer márkába került a német adófizetőknek. A müncheni polgároknak ráadásul az ostromállapot jellegű körülményeket is el kellett viselniük. A Süddeutsche Zeitung szerint Münchennek a harmincéves háború idején bekövetkezett svéd megszállása sem lehetett sokkal kellemetlenebb, mint a Hetek okozta rumli. Hans W. Maulnak és Angelika Vollénak, a német külügyi intézet két munkatársának véleménye szerint a kérdésre csak azután lehet realisztikus választ adni, miután tisztáztuk, hogy egy ilyen találkozón mit lehet egyáltalán elérni. Szerintük naiv dolog nagyszabású döntéseket várni a Hetektől, találkozóiknak nem ez a funkciója. De ettől függetlenül van hasznuk: orvosságként szolgálnak a provincializmus ellen, az itt szerzett tapasztalatok tudatosítják a kormányfőkben nemzetközi felelősségüket. Több japán miniszterelnök állítása szerint a csúcstalálkozók jelentősen befolyásolják a japán politikát. Ráadásul nem is nagyon van más olyan hivatalos fórum, amelyen Japán – a világ egyik leggazdagabb országa – fundamentális külpolitikai és biztonsági kérdéseket vitathat meg. A csúcstalálkozók stimulálják a kormányközi szervezetek munkáját, így gyakran akkor is eredményesnek bizonyulnak, amikor nem kerül sor látványos egyezményre. Kármentő hatásuk is lehet, amennyiben mérséklik a tagállamok szélsőséges álláspontjait, hisz senki sem szeret elszigetelődni. Végül külső támogatást nyújtanak ésszerű, de belpolitikailag népszerűtlen döntések meghozatalához, és utólag is legitimizálnak ilyen döntéseket. A belpolitikai vitákban mindig jól jön az az érv, hogy a képviselt álláspontot egy nemzetközi szervezet jóváhagyta.

Lehet, hogy a müncheni csúcsból önmagában „semmi sem jött ki”. De a csúcsok egymásutánja, a folyamat, a nemzetközi nagypolitika rendkívül hasznos eszköze. A Hetek kapcsolataiban gyengíti a konkurencia tendenciáit, és erősíti az együttműködési készséget. S ez is valami.

A Hetek jövőre Tokióban találkoznak.

• Külföld