Martin M. Simecka

Nyomtatóbarát változat

„Te elmész?” – kérdezte csodálkozva a barátom. – „Most, a vihar kitörése előtt?” Igen, ennek ellenére vagy éppen ezért elmentem, és a fagyos Amerikában próbáltam megnyugtatni a jelenkori szlovákiai történelem hullámveréseitől háborgó gyomromat. Olyan érzés ez, mint egy lélekvesztőn az óceán közepén: az egyik pillanatban a mélybe meredsz, egykedvűen szemlélve, hogyan süllyedsz el nyomtalanul, a másik pillanatban pedig egy hullámhegy tetejéről kémleled reménykedve a horizontot. Ettől aztán valamennyien örökké tengeribetegek vagyunk, ami ellen ki-ki a maga módján védekezik. Én például szigorú absztinenciával: szlovák lapok ide nem jönnek, kedvenc lapom, a New York Times pedig csak egyszer írt Szlovákiáról két hónapos kinttartózkodásom ideje alatt: amikor a szlovák parlament leváltotta Meciart és kabinetjét.

Sokkterápia


Meciar leváltása kezd a szlovákiai politikai élet hagyományos és elengedhetetlen tartozékává válni, s lassan már olyan kötelező érettségi tétel, amelyből valamennyi haladó szlovákiai politikusnak le kell vizsgáznia. Egy-egy Meciar-menesztés mégis mindahányszor traumatikus élmény: a történelem csendes bosszúja a sokkterápia elmaradásáért. Szlovákia ugyanis hiába utasította el a gazdasági életben a sokkterápiát, az politikai mezben tér vissza, hogy többszörösen is fejbe kólintsa a társadalmat. Mert az utóbbi évek politikai földcsuszamlásai végül is nem egyebek, mint a korábbi sokkterápia elutasításának következményei: azt fejezik ki, mennyire bizonytalan a társadalom saját követendő irányvonalát és értékrendjét illetően. Paradox módon épp a látszólag oly határozott Vladimír Meciar vált e bizonytalanság megtestesítőjévé: bukásai és diadalmas visszatérései pontosan tükrözik a szlovák politika tanácstalan vergődését. Legutóbb, márciusban korábbi harcostársai ugyanazért váltották le, mint az elődeik 1991-ben: gondolkodási időhöz szerettek volna jutni, le szerették volna csillapítani a felkorbácsolt politikai és társadalmi indulatokat, meg akarták állítani a hatalom további koncentrálódását, és kísérletet tettek a politika civilizálására.

Kényszerkoalíció

A Meciar ellenfeleiből létrejött új koalíció szeptember végére tűzte ki az előrehozott választások időpontját. Az időpontért vívott elkeseredett parlamenti harc során azonban elfeledkeztek egy nagyon fontos mozzanatról, nevezetesen arról, hogy bármilyen eredménnyel záruljon is ez a szavazás, ez lesz az új, független szlovák állam első választása, amely végleg legitimmé teszi az országot. A szeptemberi választások után azok is kénytelenek lesznek Szlovákiát elismerni, akik eddig megkérdőjelezték legitimitását (tegyük hozzá: teljes joggal), mivel nem a „nép akaratának” megfelelően jött létre. A szeptemberi választások minden bizonnyal sokakat megnyugtatnak, legalábbis abban az értelemben, hogy végre nem fogjuk ideiglenesnek érezni azt az államot, melynek megszületése sok szlovákiai polgárt a szó szoros értelmében a végsőkig sokkolt.

A mai szlovákiai közhangulatot ugyancsak a megnyugvás és a megkönnyebbülés jellemzi. Az új kormány élén Jozef Moravcíkkal következetesen, de egyébként feltűnés nélkül tevékenykedik, s mindent megtesz azért, hogy az embernek ne kelljen megjegyeznie a miniszterek neveit, s ha akarja, arról is elfeledkezhessen, hogy egyáltalán létezik valamiféle kabinet. Mi, akik részesei voltunk annak a harsány és brutális hangulatnak, melyet a korábbi kormány alakított ki, rendkívül nagyra értékeljük azt a csendet, mely a Moravcík-kabinet hatalomra kerülésével vette kezdetét. A szlovákiai politikai kabaré nagymestere, Milan Markovic joggal panaszkodott, hogy az utóbbi időben eltűntek az inspiráló közéleti botrányok is.

Ám amennyire kellemes ez a nyugalom, annyira illuzórikus és hamis. A koalíciós kormányt több, egymástól mind programját, mind történetét, mind személyiségeit tekintve gyökeresen eltérő párt alkotja, csupán az ideiglenesség tudata tartja egybe, s bizonyos mértékig az ország sorsa iránt érzett felelősség. Tulajdonképpen az egész szlovákiai politikai spektrum jelen van benne: s nem kevesebbért fogtak össze e sajátos nemzetmegmentő front keretein belül, mint hogy saját létüket megvédjék Vladimír Meciartól, hogy ellent tudjanak állni brutális populizmusának, nehogy újból betörhessen a szlovák politikai élet elcsendesedett felségvizeire.

Uniók és blokkok

Az 1992-es választások alapvető élménye a parlamenti matematika kegyetlensége volt. Akkor a szavazatok mintegy tizenöt százaléka ment veszendőbe azért, mivel a demokratikus pártok többsége nem érte el az ötszázalékos parlamenti küszöböt. A választási törvény értelmében azonban ezek a szavazatok leginkább éppen Meciart és mozgalmát erősítették: olyan érzésünk támadt, mint amikor a felvonóban a harmadik emeleti gombot nyomjuk meg, ám a lift ehelyett az ötödik emeletre visz bennünket, pedig épp azt szerettük volna kétségbeesetten elkerülni. Akik kedvenc pártjukra szavaztak, kegyetlen büntetésben részesültek: szavazataik épp a legyőzendő ellenfelet erősítették.

Ez a keserű tapasztalat azonban termékeny kényszert is jelent. A hasonló programmal induló pártok sietősen blokkokat, koalíciókat és uniókat hoztak létre. A Demokratikus Baloldal Pártja, a volt kommunisták már koalíciót alkottak kisebb partnereikkel – a szociáldemokratákkal, a zöldekkel és a földművesekkel.

Jozef Moravcík kormányfő sikeresen egyesítette mindazokat, akik az elmúlt két év során fokozatosan elhagyták Meciart és mozgalmát: az új, magát liberálisnak tekintő pártot Demokrata Uniónak hívják.

Mint azt már megszokhattuk, a legtöbb zűr ismét a jobboldalon van. Jan Carnogursky, a Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke olyan ajánlatot tett a többi jobboldali pártnak, hogy megnyitja mozgalma listáját politikusaik előtt, akik, ha bejutnak a parlamentbe, saját frakciót alakíthatnak. Érdekes gondolat: a jelenlegi házszabály hiányosságait kihasználva segítheti elő a demokratikus jobboldal választási sikerét. Ennek ellenére ezek az – egyes újságírók által antikollektivistának nevezett – pártok nehezen tudnak megbékélni egy ilyen célszerű közösségbe való tömörülés gondolatával.

Az ellenfél


A kormánypártok választási előkészületei hátterében lassan kezd kikristályosodni az ellenzék taktikája is. Ha továbbra is megbízhatóan működik Meciar politikai ösztöne – eddig egy sebész pontosságával vágta fel a társadalom elmérgesedett sebeit, s kiválóan profitált az általa elindított elkeseredettségi hullámból –, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a nacionalizmus helyett most a szegénység lesz a felnyitandó elmérgesedett seb.

A választási retorika e változása igen vegyes érzésekkel tölt el. Úgy tűnik, hogy a szlovák nacionalizmus valóban kezdi elveszíteni mozgósító erejét, s hogy az állandó ellenségkeresés is kezd unalmassá válni, alig-alig izgatja a tömegeket, különösen a nemzetileg elkötelezett magyarországi pártok nyilvánvaló veresége után. A pragmatikus cseh politika hidegvérűen veri vissza Meciar bármilyen konfrontációs kísérletét, s a cseheket hibáztatni ma Szlovákia sikertelenségéért már a legprimitívebb demagógok számára is kínos lenne. Meciar eddigi ellenzéki kampányából ítélve úgy látszik, hogy már csak a két belső ellenséggel törődik: ez pedig nem más, mint a szlovák kormány és a szlovák köztársasági elnök. Ezt a tényt pszichológiailag aránylag könnyen meg lehet magyarázni: Jozef Moravcík és Michal Kovác Meciart kedvenc fegyverétől fosztotta meg. Meciar azonosította magát az általa létrehozott állammal, s úgy vélte, természetes módon formálhat jogot benne a vezéri szerepre. Tudat alatt nagyon sok polgár tiszteletben tartotta ezt az igényt, s a látszat ellenére már csupán ezért sem olyan magától értetődő a tapasztalat, hogy Szlovákia Meciar nélkül is tovább létezik.

A Meciar-féle ellenzék, illetve a szlovák kormány és a köztársasági elnök közti nyílt ellenségeskedés azonban bizonyos kockázattal is jár. Mindenekelőtt megtörténhet, hogy az örökös „harckészültség” a normális politizálás sáncain kívülre rekeszti az ellenzéket, s olyan kifejezések használatára kényszeríti, melynek segítségével Oroszországban például Zsirinovszkij aratott sikereket. Szlovákiában azonban ez Meciar ellen is fordulhat: a kifejezések és gondolatok brutálissá válása következtében elveszítheti azt a népszerűséget, melyet mostani leváltásával szerzett (a volt kormányfő mestere annak, hogy önmagát politikai összeesküvés áldozataként tüntesse fel). A szeptemberi választások ebből a szempontból is nagyon sokat mondanak majd a szlovák társadalom orientációjáról.

A szegénység


A posztkommunista Kelet-Európa nacionalizmusának démona nem csupán a nyugodt demokratikus fejlődés veszélyeztetője, hanem egyben izgató intellektuális feladat is: vajon mi húzódhat a tömegek titkos szándéka mögött, vagy épp mire utal e titkos szándék hiánya? E hátborzongató szellemi kihívást nagyon sok értelmiségi fogadta el: az elmúlt öt évben tanulmányok ezrei jelentek meg a nacionalizmusról.

A szegénység mint olyan sokkal kevésbé drámai jelenség, mindennapi arca már évszázadok óta azonos, sőt kínosan mindennapos. A szociális utópia legutolsó fellángolása és bukása után úgy tűnik, hogy a szegénység és a gazdagság közti szakadékban rejlő ideologikus erő nem képes egy újabb forradalmi hullám felkorbácsolására. Elsősorban talán azért, mert a szakadék mélysége már nem éri el a múltbeli mértékét.

Nemrég meglátogatott egy kétgyerekes értelmiségi család, jövedelmük a létminimum határán mozog. Félénken afelől érdeklődtem: miből élnek? A családfő sztoikus nyugalommal megvonta a vállát. Az autó benzin hiányában a ház előtt rozsdásodik, a legolcsóbb ételeket főzik, a legolcsóbb cigarettát szívják, havonta kivesznek valamit korábbi csekély megtakarításaikból… Barátaim Szlovákia lakosságának abba a felébe tartoztak, amely már mindennapjaiban érzi a szegénység nyomasztó hatását. A felmérések szerint az elszegényedett szlovákiai régiókban rohamosan romlik a gyermekek táplálkozásának minősége. Ez azonban bár nyomasztó, de teljesen egyszerűen belátható tény: nem képes intellektuális borzongást előidézni. Az is könnyen felfogható, hogy a szlovákiai lakosság azon fele, mely ilyen körülmények közt él, szívesen elhiszi a szociális biztonságról szóló ígéreteket.

Meciar a maga politikai ösztönével gyorsan megértette, hogy a választási küzdelemben a nacionalizmus már nem elégséges fegyver. Volt partnerei és mai ellenfelei ugyanis képesek voltak megtartani „jó szlovák hazafi” mivoltukat, s ezt a közvélekedést nehéz volna röpke néhány hónap alatt megváltoztatni. Meciar még februárban, érezve közelgő leváltását, aláírt egy rendkívül nagyvonalú, ám teljesíthetetlen egyezményt a szakszervezetekkel, melyben komoly pénzügyi kötelezettségeket vállalt. Ez a szerződés a maga súlyával most az új kabinetre zuhant, mely nem tehetett mást, mint hogy felmondta, ezzel viszont magára haragította a szakszervezeteket. Hiába minden magyarázkodás az anyagi források hiányáról, a közvélemény szemében Meciar a győztes, aki a szegények segítése érdekében aláírta az egyezményt: a választási kampányban a felelősség nélküli ellenzéki pozícióból politizáló Meciar minden bizonnyal előnyben van. A jelek szerint már sikerült megbontania a Demokratikus Baloldal Pártjának választói bázisát, mely a párt modern külső jellege ellenére sokkal nagyobb mértékben kommunista meghatározottságú, mint azt hinnénk. Ezek a választók azonban nem csupán Meciar felé orientálódhatnak, hanem az újonnan alakult munkáspárt is sokukat magához édesgetheti a harmincas évekből vett jelszavaival – Meciar nagy örömére és a baloldal bánatára. A Demokratikus Baloldal Pártja az utolsó párt Szlovákiában, melyet Meciarnak még nem sikerült kettészakítania.

A politika nyomorúsága


Úgy tűnik, egy-egy állam nagysága és a belpolitikai helyzet bonyolultsága között nincs közvetlen összefüggés: a szlovák és az amerikai állapotok például nagyjából egyformán bonyolultak. Az azonban lehetséges, hogy az Egyesült Államok nagysága – mint a biztos lét és az önbizalom forrása – lehetővé teszi, hogy az amerikaiak úgy foglalkozhassanak politikusaik jelentéktelen hibáival, hogy eközben nem kerül veszélybe maga a társadalom. Egy szlovákiai politikus azonban az USA-ban minden bizonnyal egyetlen napot sem tudna politikusként létezni. Az önfenntartás ösztöne ma Szlovákiát a politikai erkölcs háttérbe szorítására kényszeríti (feltéve, hogy egyáltalán volt valaha): az elmúlt négy év során egyetlen olyan eset sem történt, hogy bármilyen politikusnak ott kellett volna hagynia posztját, mert tudatos hazugságon kapták, mert az adófizetők pénzén saját érdekeit helyezte előtérbe, vagy – uram bocsá’ – ideológiai csúsztatáson kapták rajta. Ebben azonban Szlovákia feltehetőleg semmiben sem különbözik például Magyarországtól vagy épp Ausztriától, ennek ellenére nem tudok szabadulni a szégyenérzettől, amikor egyes szlovák politikusainkat látom: hogyhogy nem tartják örökösen észben azt amire én kiválóan emlékszem.

A szlovák érdek


Szlovákia problémája azonban nem csupán abban rejlik, hogy a jövő politikai fejlődését illetően nem lehet a politikusok erkölcsi kötelességtudatára és kijelentéseik igazságértékére hagyatkozni, hanem elsősorban abban, hogy nem világos: milyen közös érdek sodorja őket újra egy táborba. A következő választásokat ugyanis szinte teljes bizonyossággal Meciar és mozgalma nyeri majd meg. Az azonban sajnos egyáltalán nem biztos, hogyan fognak erre reagálni a többiek. Még az sem lehetetlen, hogy – talán a magyarok és a kereszténydemokraták kivételével – a mai ellenfelek kibékülnek.

Ehhez pedig számos közös érdek teremt alapot. Mindenekelőtt például a szlovák történelem azon tendenciája, melyet követve a vezető politikusok mindig is inkább választották a „kisebbik rosszat”, annak ellenére, hogy mindig kéznél volt egy másik – talán kockázatosabb, ám erkölcsösebb – lehetőség is. A másik ilyen jellegű közös érdek lehet például a rosszul értelmezett túlélés eszméje. Túlélés az igazságérzet elfojtása árán, de elsősorban az emlékezet elfojtása árán. Sajnos az elkövetkező választások után bármilyen kombináció elképzelhető, még az is előfordulhat, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Demokratikus Baloldal Pártja koalícióra lép, sőt talán a mai Demokratikus Uniót sem hagyják ki. Történtek már abszurdabb átváltozások is „Szlovákia érdekében”.

És bár néha a gyomrom háborog e „közös” érdek megnyilvánulási módjai miatt (nem tudok eltekinteni attól, hogy az eddigi politikai viharok többségében tevékeny szerepet játszottak a ma hatalmon lévők is), mégis úgy látom, hogy az ő mai érdekük kezd azonos lenni Közép-Európa érdekeivel is, ami pedig nem más, mint a nyugalomhoz fűződő érdek. S ami talán ott, a szomszédságban sem felesleges.

(Fordította: Gyurovszky S. László)

• Külföld