[Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

A „függőség kultúrája” ellen

Azt szokták mondani, hogy érett demokráciákban a kormányok jövés-menése alig hat észrevehetően a polgárok mindennapi életvitelére. Clinton elnök az egészségügyi ellátás reformját tartalmazó törvénytervezet után – ez ilyen-olyan mértékben minden amerikait érint – június 14-én választási ígéretének megfelelően átnyújtotta a kongresszusnak második nagyszabású belpolitikai reformcsomagját is, a szociális segélyezést – a welfare-t – új alapokra helyező törvénytervezetet, amely, elfogadása esetén, tizennégy millió amerikai életére lesz előbb-utóbb közvetlen és brutális hatással.

Amikor az amerikaiak welfare-ről beszélnek, arra a családsegítő programra gondolnak, amelyet még Roosevelt elnök vezetett be a harmincas évek közepén. E program keretében a gyermeküket vagy gyermekeiket egyedül nevelő szülők – természetesen túlnyomórészt anyák – kapnak havi készpénztámogatást. A segélyben részesülők száma (a gyerekeket is számolva) 1960 és 1974 között több mint háromszorosára nőtt, és elérte a 10,8 milliót. Ma 14,2 millióan függnek az állam osztogató kegyétől. Bár a legtöbb gyermekét egyedül nevelő anya csak rövid ideig veszi igénybe a program nyújtotta lehetőséget, 30 százalékuk nyolc évnél is hosszabb ideig él segélyből, és ők teszik ki a mindenkori segélyezettek kétharmadát. A segélyprogram az amerikai adófizetőknek évi huszonhárom milliárd dollárjába kerül.

Bírálói szerint a program több kárt okoz, mint amennyi jót tesz. A segély korlátlan ideig kapható, feltéve, ha az anya nem megy férjhez, és nem talál munkát. Bár a korreláció a program és a neki tulajdonított negatív jelenségek (a házasságon kívül született gyerekek számának növekedése, a krónikus munkanélküliség) között korántsem egyértelmű, annyi bizonyos, hogy a program nem buzdít sem házasságkötésre, sem munkavállalásra. (Ma Amerikában a „törvénytelenségi ráta” [a házasságon kívül született gyermekek száma] 30 százalékos, de a társadalom fekete szegmense még ezt a magas számot is felülmúlja: a fekete gyerekek 66 százaléka házasságon kívül születik.) Tapasztalati tény, hogy a welfare-on élő lányanyák lányaiból igen fiatal korban welfare-on élő lányanyák lesznek, fiaikból pedig gyakran bűnözők, akik nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a lepusztult amerikai belvárosokban az életkörülmények még pokolibbá váljanak.

A reform lényege, hogy a készpénzben folyósított állami szociális segélyre való jogosultságot két évre korlátozza. Két év után a szociális segélyben részesülő vagy talál magának munkát a magánszektorban, vagy pedig el kell fogadnia egy állami dotációból létrehozott, minimálbért fizető munkahelyet. Az állam (át)képzési lehetőségeket fog biztosítani, és segíti majd a munkakeresésben is. Ezenkívül bölcsődéket és óvodákat is létesítenek, hogy az anyák munkavállalását egyáltalán lehetővé tegyék. Aki visszautasítja a felkínált munkát, elveszíti a segélyhez való jogát. Ha a segélyezett további törvénytelen gyerekeknek ad életet, azt a segély csökkentésével büntetik. A tervezet azt is meg akarja nehezíteni, hogy az apák kibújjanak kötelezettségeik alól. A kórházaknak születéskor kötelességük lesz az apaságot hivatalosan megállapítani. A gyermektartás fizetésének megtagadása esetén az apáknak komoly retorziókkal – például a jogosítvány bevonásával – kell számolniuk.

A törvény fokozatosan lépne érvénybe. Az első öt évben csak az 1971 után született lányanyákra vonatkozna. Az Economist szerint a fokozatosság nem teszi a törvényt fogatlanná, mivel a segélyben részesülő lányanyák csaknem fele tizenévesen szülte első gyermekét, ők képezik a lumpenosztály kemény magját, és az ő elvárásaikat, életviteli szokásaikat kell a legsürgősebben megváltoztatni.

Clinton republikánus kritikusai úgy érvelnek, hogy a tervezet túl enyhe, és ezért hatástalan lesz. A lányanyákat szerintük nem dédelgetni kell, hanem észhez téríteni – például a welfare pótlék nélküli teljes eltörlésével. Fanyalgásuk részben nyilván pártpolitikai célzatú: nem akarnak tapsolni annak, hogy Clinton ilyen radikálisan váltja valóra kampányígéretét. De az Economist arra is rámutat, hogy a tervezet jobboldali bírálata jól mutatja, mennyire jobbra tolódott Amerikában a szociális segélyezésről való gondolkozás. Hiszen Clinton mostani tervezetét pár évvel ezelőtt még a republikánusok is túl drákóinak találták volna. A baloldalon éppen ezért vannak fenntartások a Clinton-tervezettel kapcsolatban: az új szabályokat büntető jellegűeknek tartják.

A közvélemény egyelőre támogatja Clinton tervezetét, de könnyen lehet, hogy csak félreértésből. Az adófizető polgárok alighanem úgy vélik, hogy az új, szigorúbb segélyezési rendszer olcsóbb lesz. Pedig éppen ellenkezőleg: a reform már az első öt évben mintegy kilencmilliárd dollárba fog kerülni. És nincs rá garancia, hogy a reform valóra váltja ígéreteit, különösen a végső ígéretet: a lumpenosztály valódi felemelését. Clinton a függőség kultúráját akarja felszámolni, egy nagy létszámú lumpenréteget akar az állami függőségből kivezetni. De mennyire független az államtól egy államilag dotált közmunkahelyen minimálbért kereső személy?

Csak semmi szex!

Szociológusok és szociális munkások komplex elméletekkel magyarázzák az amerikai „törvénytelenségi ráta” nagyságát, az Egyesült Államok elnöke részben e jelenség visszaszorítására áldozna kilencmilliárd dollárt a következő öt évben. Egy új és egyre növekvő mozgalom ezzel szemben egy kézenfekvő összefüggésre igyekszik rámutatni: nem lesz szerelemgyereke annak, aki lemond a testi szerelemről. Ugyanazon a napon, amelyiken Clinton elnök benyújtotta a kongresszusnak a lányanyák segélyezésének reformtervezetét, a floridai Orlandóban egy stadionban megtartott tömeggyűlésen százezer tizenéves fogadalmat tett, hogy nemet fog mondani a szexre: „megígérem Istennek, önmagamnak, családomnak, azoknak, akikkel randevúzom, leendő társamnak és leendő gyermekeimnek, hogy szexuálisan tiszta maradok a házasság szent kötelékébe való lépésem napjáig.” Történt mindez a Déli Baptista Egyház bátorításával az „Igazi szerelem vár” elnevezésű tevékeny kampány keretében, amely egy nashville-i baptista templomban jött létre, ahol néhány évvel ezelőtt pár elkötelezett szűz önmegtartóztatási esküt tett.

A mozgalom szembeszáll mindennel, amit az amerikai – és nemcsak amerikai – ifjúsági kultúra sugall. A tagadhatatlan kezdeti sikerek ellenére is kérdéses, hogy valóban képes lesz-e a tizenévesek nagy tömegeit befolyásolni. Kezdeményezői és szervezői – lényegében a Déli Baptista Egyház – reménykednek. De nemcsak reménykednek, hanem tősgyökeres amerikaiakként a reklámfogásoktól sem idegenkedve próbálják a mozgalmat eladni, mégpedig mint új ifjúsági tiltakozó mozgalmat. Az ifjúság szeret az árral szemben úszni – okolta meg optimizmusát a Guardiannak egy tennessee-i baptista lelkész, az orlandói tisztasági fogadalom kezdeményezője. Meg az ősökkel szembefordulni is, akik – a lelkész szerint – a szabad szerelmet űző generációhoz tartoznak.

Az utóbbi motívum eddig aligha lehetett a mozgalom motorja, mivel a fogadalmat tett tizenévesek a Biblia-övezet szülöttei: az ő szüleik a bűnös hatvanas években sem igen voltak a szabad szerelem gyakorlói.

Foszladozó szociáldemokrata remények

A télen még úgy gondolták a német szociáldemokraták, hogy pártjuk Rudolf Scharping vezetésével diadalmenetben jut el az október 12-i Bundestag-választások megnyeréséig. És szociáldemokrata szempontból nem is kezdődött rosszul a német szuperválasztási év: március elején Gerhard Schröder abszolút többséget kapott az alsószászországi tartományi választásokon. De a folytatás ez idáig nem sikerült. Johannes Rauból, a párt nagy öregjéből nem lett szövetségi elnök, az Európa parlamenti választásokon a szociáldemokraták súlyos vereséget szenvedtek, a vasárnapi szász-anhalti tartományi választásokon az előrejelzések szerint csak a nagykoalíció lehetőségében reménykedhetnek. Az SPD szerdán – lapzárta után – tartja meg Halléban kongresszusát, amelyen Scharping hivatalosan is az SPD kancellárjelöltjévé válik. Ezt is diadalmas seregszemlének tervezték. Aligha lesz (az olvasó szempontjából: volt) az. Noha a Zeit kommentárja szerint Scharpingra csak rászámoltak, de még nem ütötték ki, pillanatnyilag igen kétségesnek látszik, hogy októberben sikerülnie fog Kohlt kivetni a nyeregből.

Korántsem biztos ugyan, hogy a szociáldemokrata hanyatlásnak Scharping a fő oka, de az kétségtelen, hogy a fiatal politikus csalódást keltett. Pár hónappal ezelőtt a szociáldemokraták energikus, Kennedy-típusú – de legalábbis „clintoneszk” – politikust láttak benne, mára növekvő számú kritikusai szerint kiderült, hogy túlságosan színtelen és száraz, túlságosan mentegetődző, állhatatlan és siránkozó. És ez nemcsak párton belüli baloldali ellenfeleinek véleménye: a felmérések szerint a választók is egyre kevésbé gondolkodnak hízelgően róla.

De lehet, hogy hiába lenne Scharping szebb és okosabb. Az SPD egyszerűen nehéz helyzetben van, a pár hónap előtti látszattal ellentétben nem kedvez neki a politikai konstelláció. Scharping kancellárjelöltté választásával a párt eltávolodott a szociáldemokrata-zöld koalíció gondolatától, és kimondva-kimondatlanul az FDP elcsábítására, szociálliberális koalíció alakítására kezdett spekulálni. Csakhogy az FDP meglepetésre elkötelezte magát a keresztény pártok mellett, és a szociáldemokraták potenciális koalíciós partner nélkül maradtak. Ha Scharping engedne a baloldaliak nyomásának, és nem zárná ki a zöldekkel alakítandó koalíció gondolatát, hitelét vesztené. Ráadásul az NSZEP-utód Demokratikus Szocializmus Pártja megerősödése folytán a baloldalon az ex-állampártiak nélkül nincs is többség. Arra pedig Németországban még nem érett meg a helyzet, hogy Honecker pártjának utódja kormányra kerüljön.

Végül nem kedvez az SPD választási kilátásainak a német gazdasági helyzet javulása. A szociáldemokraták úgy gondolták, hogy nincs szükségük különösebb erőfeszítésekre, Kohl kancellárt meg fogja verni a recesszió. Nem vették tudomásul azokat a jeleket, amelyek arra utaltak, hogy a recesszió a végéhez közeledik. Nem vették észre, hogy a gazdaság szerény mértékű teljesítményjavulásával párhuzamosan a Kohl kancellárba vetett bizalom is újra helyreállt. Így van ez a keleti tartományokban is, ahol Kohl ismét az egység kancellárjaként ünnepeltetheti magát. Az SPD továbbra is a rossz híreket terjesztette, miközben a választók már a jó hírekre voltak éhesek.

Ha a gazdasági javulás nem bizonyul illúziónak, az SPD számára az egyetlen reménysugár az FDP gyengélkedése. Az FDP bukása esetén mindennek ellenére kormányra kerülhetnek – egy Kohl vezette nagykoalícióban.

• Extra Hungariam