[Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

A vád tanúja


Thrillerek készülnek ilyen anyagból: adva van egy halálában mítosszá vált politikai aktivista; egy radikális vallási-politikai szekta és széles körben indulatokat keltő vezére; egy harminc évvel ezelőtt elkövetett, nem minden részletében felderített gyilkosság; egy apja halálát állítólag feledni és megbocsátani nem tudó fiatal nő; egy gyanús rendőrspicli; egy állítólagos gyilkosságra való felbujtás.

Két héttel ezelőtt a Minnesota állambeli Minneapolisban vád alá helyezték Qubilah Bahiyah Shabazzt, az 1965-ben meggyilkolt fekete polgárjogi vezető, Malcolm X második legidősebb lányát. A vád szerint, amely egy FBI-informátor által megszerzett bizonyítékokra támaszkodik, Shabazz az Iszlám Nemzet nevű fekete szervezet vezetőjének, a fekete szupremáciát hirdető, gyűlölködően fehérellenes – és ezen belül patologikusan antiszemita – Louis Farrakhannak a meggyilkoltatását tervezte. Nyolcszor beszélt telefonon Michael Fitzpatrickkel, egy bérgyilkosság elkövetésére hajlandónak hitt személlyel, akinek végül – előleget is fizetve – megbízást adott a munka elvégzésére. A motívum: Shabazz, aki négyéves korában szemtanúja volt apja lemészárlásának, egész családjával együtt Farrakhant vádolja – korántsem minden alap nélkül – a Malcolm X elleni merénylet megszervezésével. (Malcolm X röviddel a merénylet előtt lépett ki zajos belharcok után az Iszlám Nemzetből, amelynek korábban, csakúgy, mint Farrakhan, prominens szóvivője volt.) Qubilah Shabazz óvadék ellenében szabadlábon van, de ha bűnösnek találják, kilencven év szabadságvesztésre és két és fél millió dollár pénzbüntetésre is elítélhetik.

Ha valami ennyire fekete belügynek látszik, akkor mindig akad néhány fekete vezető – elsőként többnyire Farrakhan –, aki átlát a szitán, és megnevezi az igazi bűnösöket: az amerikai kormányt és az FBI-t. Nem mindennapi lélekjelenlétre vall, hogy ezúttal is Farrakhan volt az első, aki a személye ellen irányuló gyilkossági konspiráció leleplezését leleplezte: átlátszó kísérlete ez a kormánynak és az FBI-nak arra, hogy éket verjenek az Iszlám Nemzet és Malcolm X családja közé – jelentette ki a gyűlölettel teli tirádái miatt elhíresült szektavezér. Csakhogy most Farrakhan nincs egyedül gyanakvásával: a mérsékelt fekete vezetők mellett a fősodorhoz tartozó amerikai médiumok is úgy vélik, hogy valami bűzlik ezzel a történettel kapcsolatban.

A spekulációkat az FBI-informátor személye táplálja. Malcolm X lánya nem egy bérgyilkos után kutatva bukkant rá Michael Fitzpatrickre. Az FBI-informátor Shabazz régi barátja és volt iskolatársa. Fitzpatrick kamaszkorában tagja lett a szélsőséges Zsidó Védelmi Ligának, 1977-ben őrizetbe vették egy szovjet könyvesbolt elleni bombamerénylet kapcsán. Egy év múlva már FBI-informátorként hiúsított meg egy a Zsidó Védelmi Liga által tervezett merényletet az egyik egyiptomi utazási iroda ellen. Az FBI tanúvédelmi programja keretében új nevet kapott, és Minnesota államba került. 1993-ban egy rendőrségi razzia során kábítószer-birtoklás miatt letartóztatták.

Az informátor személye ellenére is lehetséges, hogy minden úgy történt, ahogy a vádirat állítja. (Bár ez a morbid néger–muszlim–zsidó menage a trois akkor is pikáns.) De az sem kizárt, hogy Fitzpatrick vissza akarta magát hízelegni érthetően csalódott patrónusai kegyeibe, és ezért csalta csapdába – saját kezdeményezésből – barátnőjét. Esetleg a zsidó Fitzpatrick eleinte szívesen meg is ölte volna a zsidógyűlölő Farrakhant, csak később jobb belátásra tért. Sok minden más is elképzelhető. Még az is, hogy Fitzpatricket a feltételezettnél szorosabb szálak fűzik az FBI-hoz, és az FBI volt az, aki fáradságot és költséget nem kímélve csapdába csalt egy politikai szerepet nem játszó, lelki problémákkal küszködő fiatal nőt. Csak azért, mert Malcolm X lánya. De ez nemcsak hihetetlen, hanem kifejezetten botrányos lenne.

Ami sok, az sok

Az időközi választásokon november 9-én aratott republikánus diadal, de különösen a 104. kongresszus január eleji megalakulása óta az Egyesült Államokban a vízcsapból is Newt Gingrich folyik. Érthetően, hiszen ő volt e diadal kovácsa, akit január elején az újjáalakult és immáron republikánus többségű képviselőház, miként ezt előre lehetett látni, speakerévé, vagyis elnökévé választott. Így most ő a legfontosabb republikánus politikus, az elnök után Amerika legnagyobb hatalmú embere, a protokoll szerint is – az elnök és az alelnök után – harmadik az amerikai politikai méltóságok rangsorában, akit csak két szívdobbanás választ el az elnöki széktől. Ennélfogva hír az, amit mond és tesz, és hír az is, amit róla mondanak.

Mégis: ami sok, az sok – és ezzel az értékeléssel alighanem Gingrich értene leghamarabb egyet. Ugyanis a Gábor Zsazsa-tétel (mindegy, hogy mit, csak beszéljenek az emberről) érvényes lehet öregedő színésznőkre, de államférfiakra aligha. Márpedig sok jó az utóbbi három hétben nem hangzott el a képviselőház új elnökéről, noha az a látszat, hogy szinte csak ő történik az amerikai politikában. Sőt, nemcsak a látszat. A múlt héten a kongresszus gyakorlatilag felfüggesztette törvényhozói munkáját, és helyette Mr. Speaker írói és szóbeli munkásságáról tárgyalt.

Kétségtelen tény, hogy a képviselőházi republikánus többség vezetője a képviselőházi demokrata kisebbség pártpolitikai célzattal indított koncentrált és néha igazságtalan támadásának van kitéve. Amellett is lehet érveket felhozni, hogy a nagy liberális médiumok készségesen visszhangoznak minden Gingrich-ellenes vádat.

Az például egyáltalán nem biztos, hogy Gingrich merő szadizmusból tett javaslatot árvaházak létesítésére. A demokraták mégis azonnal gyereksintér hírébe hozták, a médiumok pedig csak napok múltán engedték sejteni, hogy nem a dickensi szép időket sírja vissza.

Csakhogy Gingrichnek – aki eddig baráti évődéshez is szívesebben húzott boxert, mint glaszékesztyűt – nem áll jól, ha sírva fakad az őt ért méltánytalanságok miatt. Ráadásul nem minden rosszindulatú és alaptalan rágalom, amit a szemére hánynak. A demokraták jogosan kifogásolták, hogy szándékában állt négy és fél millió dollár honoráriumelőleget felvenni publikálás alatt álló összegyűjtött bölcsességeiért. Az effajta mellékkereset sérti a rendkívül szigorú amerikai összeférhetetlenségi előírásokat. Gingrich visszakozásra is kényszerült, de republikánus kollégáinak tanácsa ellenére azóta is keresi a kiskaput (egy okkal Etikai Kódexnek nevezett szabálygyűjteményben!) amelyen keresztül mégis pénzhez juthat.

Gingrich a honoráriumügyön túl is tett és mondott egyet és mást azért, hogy személye legyen a téma. Egy olyan hölgyet nevezett ki a kongresszus hivatalos történészének (igaz, gyorsan menesztette is), aki korábban szakértőként legalábbis félreérthetőnek minősíthető kijelentést tett az amerikai középiskolás tankönyvek holocaustot tárgyaló fejezeteinek egyoldalúságáról. Egy egyetemi előadásában a női és a férfi nem különbségéről tett néhány (kelet-közép-európai füleknek is) excentrikusan hangzó megjegyzést. A férfiak „olyanok, mint a kismalacok: ha árokba lökik őket, hemperednek egyet”. Ezenkívül frusztráltak lesznek, ha sokáig kell ülniük, „biológiai szükségletük, hogy kimenjenek zsiráfra vadászni”. Ennélfogva kizárólag a férfiak alkalmasak katonának, a nők viszont jobbak az íróasztalhoz kötött munkáknál – jutott el a quod erat demonstrandumig a nagy hatalmú politikus.

Gingrich házelnök aligha kezdett jobban, mint két évvel ezelőtt Clinton elnök. De ebből messzemenő következtetéseket levonni nem lehet, mivel a két poszt nem összehasonlítható. Az elnököt a nép választja, a házelnököt a képviselőház. Amíg Gingrich a képviselőház konzervatív többségének bizalmát élvezi, nincs ráutalva a közvélemény – és különösen a közvéleményt több-kevesebb sikerrel formálni akaró kommentátorok – jóindulatára. Igaz, ha ezt a bizalmat elveszíti, különösebb hercehurca nélkül lemondásra is kényszeríthető. De ehhez több kell, mint három hét és néhány baklövés.

Német szocdemek Achilles-sarka

Helmut Schmidt, az utolsó szociáldemokrata német kancellár végső soron a rakétatelepítési vitába bukott bele 1982-ben. Abba, hogy pártjának baloldala a Moszkvából manipulált békemozgalomhoz csatlakozva megvonta politikájától a bizalmat. A kül- és biztonságpolitika az óta sem tartozik az SPD erősségei közé, és az ezen a területen mutatott gyengeség javarészt meg is magyarázza, hogy miért nem kerültek vissza a szociáldemokraták tizenkét éven keresztül a hatalomba.

Az SPD-n belül jelenleg folyó vita fényesen illusztrálja, hogy a német szociáldemokraták a drámaian megváltozott világpolitikai körülmények között sem jutottak külpolitikai konszenzusra. Az a körülmény pedig, hogy ez a vita alig folyik (inkább csak kölcsönös kellemetlenkedésről van szó), nem ígér e tekintetben gyors javulást.

A kvázi vita tárgya egy emeletes hipotézis: részt vegyen-e Németország az ENSZ-csapatok ex-Jugoszláviából való esetleges kivonásának katonai biztosításában, ha erre a NATO esetleg felkéri? Scharping pártelnök karácsony előtt az igen mellett érvelt. Először a párt baloldalának vezéralakja, Wieczorek-Zeul asszony szállt szembe a pártelnök felfogásával, majd ellentmondott Scharpingnak Lafontaine és Schröder is, a hajdani választási trojka két tagja. Wieczorek-Zeul és Scharping között levélváltásra is sor került, de mivel nem tudták egymást meggyőzni, a párt elnöksége január közepén úgy döntött, hogy – hipotetikus kérdésről lévén szó – nincs szükség döntésre, és levette a kérdést a napirendről.

A szakszervezethez közel álló és jobboldalinak tartott szociáldemokrata Bundestag-képviselők klubja, az úgynevezett seeheimi kör azzal fejezte ki az elnökségi döntéssel való elégedetlenségét, hogy nyilvánosságra hozott egy platformtervezetet, amelyben alaposan leszedte a keresztvizet a szociáldemokrata kül-, biztonság- és Európa-politikáról. A tervezet készítői szerint a szociáldemokraták jelenleg ezen a területeken nem kormányképesek. Ebben a többségileg hagyományos baloldali kategóriákban gondolkodó funkcionárius elit és a párt balszárnya a ludas, valamint az a sajnálatos körülmény, hogy az SPD külpolitikai koncepcióján hozzá nem értők barkácsolhatnak. A seeheimiak kiállnak amellett, hogy Németország katonailag is teljesítse, amit a nemzetközi közösség elvár tőle. Támogatják a NATO (előzetes EU-tagsághoz kötött) kibővítését is. A pártprogramnak a NATO, a NYEU és az EBEÉ egybefonását követelő passzusáról pedig az a véleményük, hogy mögüle kikandikál a NATO feloszlatásáról szőtt régi baloldali álom.

Scharping múlt keddi kommentárja: a párt fő feladata Németországnak mint „gazdasági és élettérnek” a modernizálása, nem pedig az „ezzel a finoman cizellált külpolitikai zsibáruval” való foglalkozás.

• Extra Hungariam