(manó) [Neményi László], [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

Olasz kormánytotó

A Berlusconi vezette jobboldali koalíció nem bírt ki kormányon teljes kilenc hónapot. Az első olasz köztársaság politikai viszonyait alapul véve ez nem is botrányosan rossz eredmény: körülbelül ennyi volt a második világháborút követő fél évszázadban az olasz kormányok szavatossági ideje. Csakhogy Olaszországban többek között éppen azért került sor alkotmányváltoztatásra, mert az olaszoknak már elegük volt a rituálisan ismétlődő kormányválságokból. E háttér előtt a második olasz köztársaság első kormányának viharos és rövid életét lezáró, minden korábbinál zavarosabb kormányválsága azt jelzi: Olaszország minél inkább változik, annál inkább ugyanaz marad.

A válság december 22-én kezdődött: Berlusconi miniszterelnök lemondásra kényszerült, miután a Bossi által vezetett Lega Nord kilépett a kormánykoalícióból. Már a lemondás napján világossá vált, hogy Berlusconi képtelen lesz új, másfajta többséget létrehozni az olasz parlamentben. Az ellenzék van többségben, csakhogy ez az ellenzék a két kommunista utódpárttól a kereszténydemokrata utódpárton keresztül Bossi Legájáig kilenc parlamenti csoportból és csoportocskából áll. Idáig az ellenzéknek sem egy közös miniszterelnök-jelöltben, sem egy közös kormányprogramban nem sikerült megegyeznie. Az ellenzéki csoportok ellentétei miatt gyorsan ez nem is fog menni.

Az olasz belpolitikát Berlusconi lemondása után is a hozzá való viszony határozza meg. Az alapkérdés az, hogy Berlusconi kormányozhat-e tovább, vagy nem. Buttiglione, a kereszténydemokráciából kinőtt Néppárt és D’Alema, a baloldali demokraták (a volt kommunisták) vezetője már a karácsonyi ünnepek előtt előállt azzal a javaslattal, hogy Berlusconi pártja az új többséghez is hozzátartozhat, sőt, annak vezető erejeként akár az új miniszterelnököt is meghatározhatja, akit azonban nem hívhatnak Berlusconinak. Previti védelmi miniszter, aki egyúttal a Forza Italia koordinátora is, az új év első munkanapján azt nyilatkozta, hogy pártja számára esetleg elfogadható lehet egy Berlusconi nélküli átmeneti kormány, ha március végére, április elejére új választásokat írnak ki.

Látszólag tehát kezd körvonalazódni egy kompromisszum. A gondot pusztán az okozza, hogy az ellenzéki pártok a hagyományhű kommunistákat leszámítva hallani sem akarnak előrehozott választásokról. Szerintük új választásokat csak azután lehet kiírni, miután a jelenlegi parlament és az átmeneti kormány módosít néhány lényegi fontosságú törvényt, többek között az 1993-as népszavazás eredményén alapuló választási törvényt is. Scalfaro köztársasági elnök ez idáig elutasítja az új választások gyors kiírását: arra hivatkozik, hogy a parlamenti többség ezt nem kívánja.

Berlusconi szerint az ellenzékiek azért utasítják el az új választásokat, mert félnek, hogy nem választják őket újjá. Esélyt lát arra, hogy megmaradt koalíciós partnerével, Fini posztfasisztáival meg tudja szerezni az abszolút többséget. Úgy véli, hogy nemcsak nem sok két választás egy éven belül, hanem egyenesen szükségszerű: az általa kívánatosnak tartott mélyreható változásokat egyébként nem is lehet előidézni.

A közvélemény-kutatások eredményei nem igazolják Berlusconi mértéktelen optimizmusát. Az ugyan nagyon valószínű, hogy a posztfasiszták megerősödve kerülnének ki az előrehozott választásokból, de Berlusconi Forza Italiája alighanem szavazatokat vesztene. Éppen Berlusconi miatt, akinek politikai varázsa szűk kilenc hónap alatt alaposan megkopott.

(manó)

Az örökzöld Barschel-ügy

1987 szeptemberében Uwe Barschel kereszténydemokrata politikus egy botrányt követően kénytelen volt lemondani schleswig-holsteini miniszterelnöki posztjáról. A bűne az volt, hogy illegális kampánymódszerekkel élt: többek között lehallgattatta szociáldemokrata riválisát, Björn Engholmot. Egy hónappal később, 1987. október 11-én Barschelt holtan találták genfi szállodai szobájának fürdőkádjában. Öngyilkosság – hangzott a kezdettől fogva sokak által kétségbe vont hivatalos verdikt. Az elmúlt hét év során időnként fel-fellángoltak a találgatások Barschel halálának igazi okáról. Legutóbb tavaly, amikor Barschel utódja a schleswig-holsteini miniszterelnöki székben, a szociáldemokrata kancellárjelöltségre is esélyes Björn Engholm lemondásra kényszerült. Többé-kevésbé bebizonyosodott ugyanis, hogy az a személy, aki Barschel 1987-es illegális kampánypraktikáit koordinálta, egyúttal Engholm zsoldjában is állt. De találgatások ide, találgatások oda: józan és mérvadó véleménynek az számított, hogy Barschel a hivatalos verziónak megfelelően, szégyenében öngyilkosságot követett el. Az újra elszabadult spekulációkat kommentálva a Frankfurter Allgemeine még három héttel ezelőtt is arra hajlott: Barschel fondorlatainak legaljasabbika, hogy öngyilkosságát gyilkosságként akarta kasírozni.

Az illetékes német ügyészség azonban már nem ilyen biztos a dolgában. Hét év után újraindult a vizsgálat a Barschel-ügyben, amelyet a nyomozók most gyilkosságként kezelnek. Az új felismerések szerint elképzelhető, hogy a Barschel-ügy olyan kémregény, amilyet az összeesküvéselméletek kedvelői szoktak megálmodni. A keletnémet Stasi-aktákból arra lehet következtetni, hogy a kereszténydemokrata politikus nyakig benne volt a fegyverkereskedelemben, esetleg köze lehetett az Irán–contra-ügy keretében lebonyolított, Iránba irányuló amerikai fegyverszállításokhoz, és közvetlenül halála előtt egyaránt megfigyelés alatt tartotta a CIA, a keletnémet, a nyugatnémet, az iráni és az izraeli titkosszolgálat. A Berliner Zeitung ezenkívül úgy tudja, hogy a német ügyészség két évvel ezelőtt arról értesült egy informátortól: Barschel halála napján Ahmed Khomeinivel, Khomeini ajatollah nagy hatalmú fiával találkozott Genfben, és fegyverszállításokról tárgyaltak. Barschel állítólag nem engedett az iráni követeléseknek. Ugyancsak a Berliner Zeitung hozott nyilvánosságra egy állítólagos CIA-táviratot is, amelyet a keletnémet Stasi állítólag elfogott, és amelyben egy bizonyos Perch genfi ügyködéséről esik szó. (Perch magyarul sügér, németül Barsch, tehát lehetne Barschel kódneve.) Csakhogy a távirat a BND, a német titkosszolgálat szerint hamisítvány.

Gyanúsított van tehát bőven, ha Barschel valóban gyilkosság áldozata lett. Egy Victor Ostrovsky nevű volt izraeli titkosügynök azt állítja, hogy Barschelt az izraeli titkosszolgálat tette el láb alól, mivel túl sokat tudott az Irán–contra-ügyben játszott izraeli szerepről. De gyanúsak az irániak is, akik akkoriban 250 millió márkát követeltek vissza egy Barschel által képviselt hajógyártól. Gyanús egyeseknek egy BND-ügynök is, aki Barschel halálakor szintén Genfben tartózkodott. (Igaz, akkor találkozót adtak egymásnak Genfben a világ titkosszolgálatai, ugyanis Libanonban fogva tartott túszok kiszabadításáról folytak tárgyalások. Ez is nagyon gyanús.) Végül a BND-nek gyanús a Stasi, annak is egy közvetlenül Mielke alá rendelt részlege.

A Barschel-ügy jó úton halad afelé, hogy a Kennedy-gyilkossághoz hasonlóan politikai misztériummá és mítosszá váljék. Egy különbség persze van: itt az áldozat egyben bűnös is – minden változatban.

Változás a CIA élén

December 31-ével „családi okokra” hivatkozva lemondott James Woolsey, a CIA igazgatója. Woolsey Carter elnöksége alatt helyettes haditengerészeti miniszter volt, Reagan és Bush idejében pedig a fegyverzetcsökkentési tárgyalásokon diplomataként szolgált. A CIA élére Clinton helyezte 1993 februárjában.

A hivatalától megvált titkosszolgálati főnök azóta áll a bírálatok kereszttüzében, amióta pár hónappal ezelőtt Aldrich Ames-t szovjet ügynökként leleplezték. Ames osztályvezető volt a CIA-ben, és így ő volt a legmagasabb rangú CIA-tisztségviselő, aki valaha a KGB zsoldjában állt: mintegy tucatnyi Szovjetunióban tevékenykedő amerikai kém lelepleződéséért és kivégzéséért felelős. Ames ügynöki tevékenységéről Woolsey ugyan nem tehet, de azzal mind a közvélemény, mind a kongresszus haragját magára vonta, hogy a páratlanul kínos botrány kitörése után rendkívül enyhén reagált: Ames minden közvetlen főnökét meghagyta posztján, és csak tizenegy személyt részesített „enyhe megrovásban”.

Woolsey nemcsak az Ames-ügy miatt került összeütközésbe a kongresszussal, hanem a CIA költségvetésének a honatyák által szorgalmazott csökkentése miatt is. Így aztán a kongresszusnak tulajdonképpen kapóra jött mind az Ames-ügy, mind Woolsey-nak a mundér becsületét védő magatartása. Arra szolgáltak bizonyítékul a CIA-től forrásokat elvonni akaró törvényhozásnak, hogy a szervezet nem is érdemli meg az adófizetők pénzét. Tovább nehezítette Woolsey helyzetét, hogy nem kapott kellő politikai támogatást a Fehér Háztól. Clintont nem nagyon érdekelte az, amit a CIA nyújtani tudott, és nem lelkesedett Woolsey-nak a hírszerzés újjászervezésével kapcsolatos elképzeléseiért.

Az International Herald Tribune hírmagyarázója szerint könnyen elképzelhető, hogy Woolsey utódjának sikerülni fog a jelenleginél jobb kapcsolatokat kiépíteni a Fehér Házzal, a kongresszussal és az FBI-jal. De – folytatja a lap – az utód igazi feladata az lesz, hogy meghatározza a hírszerzés huszonegyedik századi teendőit, és hogy ezt elfogadtassa a közvéleménnyel. Ez kemény munka lesz.

A CIA-nek – mint a hidegháború lezárulása után a világ sok más hírszerző szolgálatának – választ kell találnia arra a kérdésre, hogy mivel tud többet nyújtani, mint a diplomaták vagy a külföldi újságokat és más „nyílt forrásokat” felhasználó szakemberek. Védekeznie kell az ellen a vád ellen, hogy Parkinson törvényének szellemében csak azért keres feladatokat magának, hogy megőrizze infrastruktúráját. Dan Glickman, a Képviselőház hírszerzést felügyelő bizottságának leköszönő demokrata elnöke egy minapi beszédében kétségbe vonta, hogy a CIA-nek feladata tanulmányokat írni a protestáns kisegyházak dél-amerikai terjeszkedéséről, az AIDS-ről vagy a norvég bálnavadászatról. Nem biztos, hogy republikánus utódjának más lesz erről a véleménye.

A Clinton-adminisztráció egy magas rangú tisztviselője úgy véli, hogy a CIA jobb, mint a híre. Szerinte sok politikus magától értetődőnek tekinti, hogy a CIA rengeteg információt bocsát rendelkezésére. Egy CIA-tisztviselő pedig arra mutatott rá, hogy a szervezetnek a hidegháború lezárulását követő elbizonytalanodása a politikai iránymutatás hiányából fakad. „A CIA olyan, mint egy hatalmas kutya. Engedelmeskedik a gazdájának, de pórázra kell fogni.”

• Extra Hungariam