Martin M. Simecka

Nyomtatóbarát változat

Szlovákia ráadásul még szomszédjaihoz képest is élen jár a századunkban átélt történelmi változások számát tekintve. Az Osztrák–Magyar Monarchia részeként az első világháborúban vereséget szenvedett, majd a versailles-i szerződés révén, mindjárt győztessé avanzsálva, a demokratikus Csehszlovákia része lett. A második világháborúban önálló államként a vesztes Németország oldalán harcolt, majd ennek ellenére, a felújított Csehszlovákia részeként, újra a győztesek oldalán állt. A szlovák politikusok egymásutánja ugyanolyan lankadatlan lelkesedéssel vezette az országot a fasizmusban és kommunizmusban, mint a demokráciában, vagy épp a most készülő új szisztémában. Melyik európai nemzet dicsekedhet még a politikai rendszerváltások ily gazdag spektrumával? Melyik nemzet mondhatja ráadásul, hogy eközben még csak komolyabb veszteségek sem érték?

De egy igazán nagy veszteség mégiscsak terheli a szlovák nemzetet: a valódi veszteségek tudatának hiánya. Kegyetlen megállapítás, de tény: a fasizmus elleni Szlovák Nemzeti Felkelésben elesett szlovák partizánok száma (akárcsak a szlovákiai zsidóké), vagy azoké, akik kommunista lágerekben, netán  „csupán” a kommunizmus nyomása alatt pusztultak el, valószínűleg nem elég jelentős ahhoz, hogy a lakosság gondolkodásában elhomályosítsa a két totalitárius rendszerről őrzött kedves emlékeket. Így történhetett meg, hogy az 1994-es szeptember végi választások eredményeire támaszkodó, mai koalíciós és uralkodó többség minden különösebb akadály nélkül, nagy lendülettel nekiállhatott a posztmodern diktatúra építésének.

Úgy érzem magam, mint az iskolában, a történelemórán, az év végi tananyag ismétlésekor. Rettenetesen unom. Ráadásul a tanító szenilis, a fejében minden összekeveredett.

Áldás a jegyesekre

A posztmodern diktatúra ugyanúgy egyensúlyoz az előző totalitárius rendszerek vállán, mint teszi azt a posztmodern irodalom modern elődjével, s – már bocsánat – az eredmény is hasonlóan sovány és bizonytalan. Nézzük, hogyan is néz ki ez az artistamutatvány:

Az új kormány három párt koalíciójából áll. A Szlovák Nemzeti Párt a radikális nacionalizmus híve, s egyre gyakrabban a második világháború korabeli fasiszta szlovák állam hagyatékára támaszkodik, melynek élén egy katolikus pap állt. A hármas következő tagja a Munkásszövetség, mely értelmiségellenes álláspontjával az ötvenes évek kommunizmusához kapcsolódik. Végül a hármas legnagyobb tagja, a Demokratikus Szlovákiért Mozgalom, e két totalitárius hagyomány mérsékelt tükörképét mutatja. Közben egy kivétellel a kormány összes minisztere (Meciar elnököt beleértve) a kommunista párt néhai tagja, némelyikük vezető posztot is betöltött, mint például a belügyminiszter, aki jogot adott elő a kommunista rendőriskolán, vagy a kultuszminiszter – eredetileg orvos – a néhai pártszanatórium igazgatója. Más, például az iskolaügyi miniszterasszony, az ateista propaganda terén szerzett érdemeket. E volt kommunistákból és ateistákból álló kormány aztán egy szép karácsony előtti napon összegyűlt a frissen helyreállított kormánykápolnában, hogy egy katolikus püspök áldása kíséretében „magukhoz vegyék” Jézus testét.

E posztmodern abszurditásnak azonban megvan a maga logikája: a katolikus egyház és a kormány jegyessége a szlovák fasizmusra emlékeztet, a kormány – minisztereinek előélete révén – a kommunizmusra utal. Valami azonban érezhetően hiányzik belőle. Hiányzik az akkori rendszerek otromba eredetisége: a leplezetlen menetelés a világosan elképzelt cél felé. Akkor pontosan tudták, s nyíltan mások tudtára adták, hogy a totalitárius kormányzás egyedüli célja maga a totális uralom, az, hogy a politikai térséget egy párt egyedül foglalja el, és az emberi elmét egyetlen eszme töltse ki. Az erő nyilvánvaló célt szolgált, s kezdetben nem volt semmi több, mint eszköz, igaz, rendkívül brutális eszköz. Ma az a helyzet Szlovákiában, hogy Vladimír Meciar kezében összpontosul ismét majd az összes elképzelhető hatalom, de senki sincs tisztában vele – biztos vagyok benne, hogy ő maga sem –, mire használhatná fel. A kérdésre, tulajdonképpen mit is akar ez az ember, senki nem tudja a választ. A nagy utópiák szellemisége elpárolgott, a rájuk való puszta hivatkozás már nem elegendő. Igaz – szerencsére –, a demokrácia szabályai is gúzsba kötik, meggátolják, hogy bármilyen, neki tetsző irányba nekiiramodjon.

Meciar, a diplomata

Abban azonban bízhat, hogy a Balkánon vagy Oroszországban folyó véres események árnyékában – melyekkel Európa a demokráciát kezdi méricskélni – diktátori lépéseiből sokat megbocsátanak. A tévé- és rádióigazgató, a bírák és ügyészek, az államigazgatás különböző szintjén ténykedő hivatalnokok leváltását, a parlamenti bizottságokban folyó kivizsgálást, az alkotmánnyal ellenkező törvényeket kísérő felhördülés, az ellenzék, az államelnök, a magyar kisebbség, sőt, az Európai Unió ellen irányuló arrogáns kijelentések zaja elvész Dél- és Kelet-Európa gránátrobbanásainak zajában. Az Európai Unió ugyan tiltakozott, s kifejezte nyugtalanságát a szlovák parlamenti fejlemények alakulása miatt, Meciar azonban gyorsan felismerte, hogy ma ő van előnyben. Első külföldi útja Brüsszelbe, majd rögtön Magyarországra vezetett, bejelentette, hogy Szlovákia felkészült az Európa Unióba és a NATO-ba való belépésre, kész elismerni a nemzetiségi kisebbségek jogait, és hajlandó a gazdasági átalakulás meggyorsítására. Ezek a papírkijelentések ugyan ellentétben állnak kormányának gyakorlatával, de Meciar biztos lehet abban, hogy Európa – a nyugalom iránti vágyától vezérelve – elnéz neki egyet s mást, akár kegyes hazugság árán is. E hazugságot ráadásul eltakarja egy részigazság is: a szlovák gazdaság tavaly hirtelen emelkedésnek indult, az inflációt sikerült 13 százalékon tartani. Azért részigazság ez, mert a gazdaság a kormányintézkedések ellenére, nem pedig ezek révén gyarapodik, inkább a nyugati konjunktúra hatására, semmint a bicegő szlovák gazdasági átalakulásnak köszönhetően.

Meciar tehát tudja, hogy Szlovákia deklarált nyugatorientációja mára garantálja számára Brüsszel és Strassbourg elnéző magatartását, azt is tudja, az európai intézményekben nyugtalanul fülelnek, mi lehet látszólag üres retorikájának értelme.

Bezzeg a pozsonyi orosz nagykövet elégedett lehet a szlovákiai fejlődéssel, s minden bizonnyal értékelte a szlovák külügyminisztérium csecsenföldi háborúval kapcsolatos lojális kijelentését, melyben a Szlovák Köztársaság megtagadja a nemzet államalapításra való jogosultságát – mit sem törődve azzal, hogy épp ez az az elv, melynek alapján ő maga is létrejött. Szlovákia és Oroszország viszonyáról szinte egyáltalán nem esik szó. Hiányoznak a szabad sajtó kommentárjai, az állami médiumok végképp hallgatnak. A tizenkilencedik században gyökerező, hagyományos szlovák–orosz barátság gyengült ugyan, a szlovák gondolkodás azonban még mindig messze áll a magyarok vagy lengyelek éber oroszellenességétől. (Ami persze önmagában nem lenne baj.) Az eredmény: testületileg elhárítja mindenki, hogy Meciar és Moszkva valódi viszonyáról akár egy pillanatig is nyilvánosan elgondolkozzon.

Le a kabaréval!

Normális esetben, érzem, meg kéne botránkoznom, mekkora közönnyel figyeli Európa a demokrácia sorsát országomban, az az Európa, amelyik számomra mindig a szabadság abszolút horizontja volt, külső biztonság a belső bizonytalanság kapuja mögött. Magam is csodálkozom, de már képtelen vagyok Európáról továbbra is így gondolkodni. Ezen abszolút horizont elvesztése lett az ára annak, hogy a kommunizmus bukása után megtapasztalhattuk saját szabadságunkat, s e szabadság határait, melyekbe az utóbbi öt évben állandóan beleütközöm. Mindaddig, amíg voltak demokratikus és totalitárius rendszerek, a szabadság oszthatatlanságának tézise egyrészt afféle erkölcsi imperatívusként, másrészt a Kelettel szemben alkalmazott politikai eszközként működött. Ez az eszköz mára csütörtököt mondott, pedig alkalmazását egyre több ok indokolná. Azt azonban mégsem tehetem, hogy csak a Nyugatot okolom a Kelet-Európában folyó erőszak iránt tanúsított közönye miatt, amikor e közöny saját országomban is úgy terjed, mint a narkotikum, melytől a társadalom kellemes kábulatba zuhan.

Mióta a kormánykoalíció elfoglalta a tévét és a rádiót; a képernyőkről eltűnt a szatíra és a politikai kabaré. A hatalom nem azért orrolt meg rájuk, mert élesen bírálták Meciart, hanem inkább azért, mert általában a legközkedveltebb műsoroknak számítottak. A közönség zúgolódása egyenesen a hetvenes éveket idézte, mintha a műsorok beszüntetése a társadalom szabadságvágyának tesztelésére szolgált volna. A teszt azonban a kormánykoalíciót igazolta: e vágy túlságosan gyenge ahhoz, hogy az „alakuló rendet” fenyegetné. Az értelmiség és diákság felháborodott aláírásgyűjtő akcióval követelte a műsorok visszaállítását, ám ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megállítsa a nyilvános élet fokozatos reideologizálását.

Az új év új igazgatója, Jozef Darno legelőször is a „nyugati kultúrmocskot” takarította el: az erotikát, a kozmopolitizmust és a pesszimizmust. Megváltoztatta a tévéhíradó tartalmát és struktúráját is: az édeskés és andalító hangnemben sugárzott hazai hírek, az óvatosan adagolt nacionalizmus kerüli a kemény kifejezéseket. A képernyőről gyakorlatilag eltűntek az ellenzéki politikusok. A tévé és a rádió paradox helyzetbe került: a hangtompító szerepét játssza, fedő a fortyogó valóság felett. Mindez nevetséges, de hatásos. Meciar kihasználja az átmenetet, amikor az ellenzék még bénultan bámulja az új hatalom cinizmusát, az emberek pedig a nemrég még érvényes megszokás rabjaként, azt hiszik, amit a média mutat, az nemcsak látszik, hanem igaz is.

Pedig ha ez így van, ha igaz, amit az elektronikus médiumok valóságként mutatnak, akkor Szlovákiában már nem létezik demokrácia.

Múlt év novemberében William Orme, az Újságírók Jogvédő Bizottságának elnöke, levelet küldött a szlovák állam elnökének, amelyben aggodalmát fejezte ki a szlovákiai szólásszabadság elfojtása miatt. Kovác elnök osztozott Orme úr aggodalmában, de egyúttal reményét fejezte ki, hogy a helyzet hamarosan rendeződik, és így tovább. Az elnök levele viharos vitát váltott ki a parlamentben: a koalíciós képviselők felrótták az elnöknek, hogy lejáratta Szlovákiát a külföld szemében. Álláspontjukat nyilatkozatban rögzítették: ha leváltják az elnököt, azt csakis „a demokrácia és Szlovákia érdekében” teszik. Végre világos tehát, mit akar a kormánykoalíció. Kész az új ideológia: csak a „szlovák” és „demokratikus” szavakat kellett összekovácsolni hozzá.

Fecsegő bábok?

Szlovákiában ma értelmiségiek százai háborognak a politikai szabadság megsértése miatt, de be kell látniuk: a szabadon kiejtett szavak érvényüket vesztették. Az ellenzék ördögi körben kereng, politikai befolyása minimális, kijelentései a nevetségesség határát súroló, tehetetlen gesztusokká váltak. Az ellenzéki politikusok fecsegő bábok csupán, akiknek egyetlen joguk van: kifejteni véleményüket a parlamentben – eredménytelenül. Mit tegyenek ebben a helyzetben? Meddig kell tartaniuk magukat a demokratikus mechanizmus játékszabályaihoz, ha a tények egyre nyilvánvalóbban e kötelezettség ellen szólnak?

A történelmi tapasztalat ugyan felkínálja az ellenzék számára az ellenszegülés modelljét is, de a közép-európai máskéntgondolkodó-szamizdatozó értelmiség mozgalma Szlovákiában nem talált visszhangra. Az ilyen típusú ellenállással az új hatalom sem számol, sőt maga az ellenzék sem (tán a kereszténydemokraták kivételével, akiknek a vezetője a kevés szlovákiai máskéntgondolkodók egyike, Ján Carnogursky). Úgy vélem, ma nem is annyira az a fontos, meddig marad hatalmon Meciar, hanem inkább az, hogyan oldja meg az ellenzék saját dilemmáit. Ma Szlovákiában az ellenzék az európai szellemiség potenciális hordozója, s minél előbb rájön, hogy ezt a terhet egyedül kell cipelnie, annál több esélye marad saját maga érvényesítésére. Ha hagyja magát végképp kiszorítani, vagy hajlandó lesz kompromisszumokat kötni a hatalom törvénytelenségeinek legalizálására, elveszíti saját identitása forrását, elveszíti önbecsülését. Az önbecsülés hiánya és a kisebbrendűség ugyan mindig is jellemezte e század szlovák politikusainak többségét, de épp a mai ellenzéknek van először igazán lehetősége megszabadulni e hagyományos, provinciális görcsöktől.

A Meciar harmadszori uralomra jutását kísérő unalom ködében az ellenzék mellé tapadó kérdőjel az izgalom egyetlen forrása. Kérdőjel, de még nem remény – egyelőre…

(Szerzőnk kiváló szlovák író, szociológus, esszéjét lapunk felkérésére írta.)
 
(Fordította Archleb Gály Tamara)

• Külföld