Tatár György

Nyomtatóbarát változat

Miután az Úr jó idővel ezelőtt, ígéretének megfelelően, kiűzte „előlem” a kivveust, a hitteust, a jebuzeust stb., kerek másfél hónapja immár, hogy naponta próbálom beleélni magam ebbe a városba, Jeruzsálembe, melynek egyszerre égi és földi ragyogása már több ízben elvakított. Beszélik, hogy az itteni elmeorvosok számon tartanak egy tünetegyüttest, melyet egyszerűen Jeruzsálem-szindrómának hívnak. Hatása legfőképp abban nyilvánul meg, hogy a világ legkülönbözőbb részéről valamilyen határozott céllal idevetődött emberek egyszer csak meghatározatlan időre itt felejtik magukat, hogy idézzem egyiküket: „innen sehova sem érdemes menni, ha valakivel találkozni akarsz, az előbb-utóbb úgyis felbukkan majd”. A szindróma legpontosabb leírását Karinthy Mennyei riportjában lehet fellelni, a túlvilág azon bugyrának leírásánál, ahol idő és tér nemcsak gondolható, hanem a maga valóságában meg is mutatkozik: az utca előterében késő kőkori vadonatúj cölöpépítmény ragyog, a kötőanyag még meg sem száradt rajta, mellette rég romba dőlt kora középkori lakótorony szomorú maradványai virítanak, és a  törmelékei között utat törő hajdani futónövények a húszemeletes új bank terméskő épületén tapadnak meg. „Régen van”, ez a legpontosabb kifejezés. A Mennyei riportban az utcát lezáró tér felől sugárzó fiatal lány szalad feléd kitárt karral, mire jobban odanézel, botjára támaszkodó aggastyán tántorog az ellenkező irányba…

Ezzel a látomástöredékkel, úgy érzem, fel is mentettem magam az alól, hogy egy útikönyv objektív országképét kelljen nyújtanom. Végigdőlök az analitikus díványán, és a Jeruzsálem-szindrómáé a szó. Ezt az országot a világ összes népe lakja, megszámlálhatatlan és áttekinthetetlen csoportba szerveződve. A lehetséges klasszifikációk oly bonyolultak, hogy nem csupán az egyes csoportok közti számtalan átfedés taszítja az embert egyre mélyebbre szindrómájában, a csoportok öndefiniálása is folytonos csúszkálásban van. Tanúja voltam, mikor ebben a bábeli nyelvzavarban egy román zsidó értetlen csodálkozással tette szóvá, mi az ördögnek pöntyög a vele együtt alijázott erdélyi magyar zsidó kislánya magyarul. Ugyanakkor nincs mélyebb szolidaritás az „együtt alijáztunk” szolidaritásánál, ami többnyire a közös ulpánt (nyelvtanfolyamot) jelenti. Az ulpán körülbelül olyan lényeges eleme ennek a társadalomnak, mint a CaHal, a hadsereg. Az új bevándorlók nyelvtanfolyamait többnyire a Bevándorlási Központok (Merkaz Klita) szervezik. A klita szó szerint rádiós vételt, megfoganást s mindenekelőtt felszívódást jelent. Ezek a tanfolyamok a nyelvvel együtt, amit valami bámulatos intenzitással és hatékonysággal sajátíttatnak el, mindjárt az első pillanattól kezdve az ország életét, múltját, mozgatóerőit is közvetítik. Az „őrült” jelentésű szó megtanulása az új jövevényben soha többé nem fog elszakadhatni attól a tudástól, hogy Eliézer ben Jehudát tartották „őrültnek”, mikor nekifogott feltámasztani a héber nyelvet. Ugyanígy, a „Dávid csillag” kifejezés megtanulása egyet jelent annak a cionista kongresszusnak múlt idejű tőmondatokban történő megismerésével, ahol az izraeli  zászlót kitalálták. A tanfolyamok anyaga másfelől oly rugalmas, hogy a napi politika hullámverése nyomban eléri. Hétfőn  bestiálisán  meggyilkolnak három katonafiatalt, szerdán már könnyített újságcikkeken gyakoroljuk a „terrorista”, „gyilkol”, „biztonsági erők” stb. kifejezéseket. Az ünnepek is mindmegannyi nyelvi alkalom: purim előtt a bibliai Eszter-tekercs könnyített héber olvasásával telik az óra. Ha aztán az ember otthon, egyedül is tovább tanul, a nyelvújító merészség és szellemesség gyönyörű példáival találkozik. Csak egyet említek: a sztrájk jelentésű héber szó a szombat kifejezés egyik lehetséges képzése. Vagy egy másik, ami viszont már új terepre vezet át: az új telepek létesítésének, a „telepítési” politika kulcsszavának bibliai alapjelentése annyi, mint „örökölni”, „örökrészül kapni”. Csak hát mit szólnak ehhez „a kivveusok, a hitteusok és a jebuzeusok”? Lásd mint fenn. A politika egyik szeletet akkor pillantottam meg, mikor barátaim először vezettek körbe Gilóban, Jeruzsálem hatalmas, új, déli elővárosában, több mint félúton a tisztán arabok lakta Betlehem felé. Éppen egy hegy (errefelé minden jelentősebb halmot hegynek hívnak) lábánál állítottak meg: itt ne menjünk tovább, azok ott már valószínűleg arabok. Ha továbbmennénk, mi lenne, kérdem. Leszúrnának, hangzik a válasz, különösebb indulat nélkül. Felkaptatunk a hegyre, ahonnan – mint itt minden egyes hegyről – lélegzetelállító panoráma     tárul elénk, akár a júdeai sivatagra, akár a városra nézünk. Barátom elmagyarázza a fönti telep és a lenti falu egymásba fonódó látványát.

A csenevész növényzetű sziklás halmok völgyeiben elszórt arab települések. A föléjük magasodó hegy tetején a villogó mészkő kezd alakot ölteni: megjelenik a zsidó lakótelep, mármint amit ez a szó Izraelben jelent. Hófehér terméskővel borított bonyolult épületegyüttes, átmenet egy század eleji amerikai építészeti utópia és egy német lovagrend szentföldi erődkolostora közt. Óriási teraszok geometriai hálózatát szabdalják középkori várak gyilokjárói és bástyatornyai. A lakótelep belülről tagolt, élő, lüktető város, minden épülete más kor más stílusát hordja, közös csupán a vakító fehérség és a homlokzatok áttekinthetetlenül bonyolult térbeli tagoltsága. Egyetlen ház sem áll magányosan, hol alsó, hol felső emeleteik érnek össze, folytatódnak egymásban, hidak kötik őket össze, terméskő indák hálózzák be az egészet. Eza belülről kisebb-nagyobb hegyekkel, játszó terekkel és virágok borította teraszokkal benőtt rengeteg kifelé várfalakat növeszt, amelyre nincs jobb szavam, mint hogy „barátságosan fenyegető”. Kapuin belépve még véletlenül sem találod magad a telep valamelyik nyílt belső terén: ezek bejárata újra csak el van tolva valamelyik irányba, tehát bolyongásra kényszerülsz a telep labirintusának virágokkal ékesített sziklafolyosóin, melyeknek muskátlis ablakai mind lőréspozícióban helyezkednek el.

Lent a vízmosásban lapuló arab falu megmoccan, és lassú, kétirányú terjeszkedésbe fog: mint egy kettős fehér kőpatak, megkísérli kétfelől körülfolyni a hegyet, hogy elvágja a fényben ragyogó fenti méhkaserődítmény kivezető útjait. Erre a magasban álló kőrengeteg is nyúlványokat bocsát ki magából, roppant házvízesések gördülnek végig a hegy oldalain. A lakóvulkán kitör, s új bevándorlóktól sűrűn lakott lávautcái elvágják és megállítják az arab település hadmozdulatait. Az utóbbi, a közeledő bekerítést félve, a két oldalról felé nyomuló házsorok közül a heggyel ellentétes irányba tör ki, és megindul felfelé a szemközti hegy meredek lejtőin. A lakótelep ölelő karjai   immár nem záródhatnak össze, az arab település kitört a katlanból, és a napfényben zihálva igyekszik felfelé a kaptatón. Mikor egy pillanatra megáll, hogy tekintetét az elérendő   hegycsúcsra   emelje, kedvét veszti. A csúcson fent fehér ragyogás: a zsidó  telepesek apró, hordozható  házdobozai  alkotnak kör alakú, kicsiny szekér tábort a tetőn: a népnyelv „Saron karavánjainak”   nevezi őket. Harcállásukat csupán ideiglenesen foglalták el, lakóik elszántan várják, hogy   egyszer lakótelep emelkedjék télen hideg, nyáron meleg  dobozaik helyén.  De az otthonteremtés  stratégiai manőverei folytatódnak, s a véget senki sem látja. Ahol már elfogyott az utcák és házsorok mozgástere, ott szikrázó kövek néznek farkasszemet  egymással. Az egymás közvetlen közelében megmerevedett ellenséges hajlékok és lakóik nem vesznek többet tudomást egymásról, az arab utcába tévedt zsidó ház vagy a zsidó lakótelep utcája közepén rekedt arab épület büszke közöny mögé rejti szüntelen résen állását. Nincs fraternizálás ezen a fronton, a háború, az háború.

A háború voltaképp folyton jelen van: semmilyen hivatali épületbe nem lehet röpke táskamotozás nélkül belépni, a Belügyminisztériumtól az egyetemig. Nemcsak az épületeken belül, az utcákon is mindenütt nyilak jelzik a legközelebbi óvóhely irányát. Ugyanakkor az egészet áthatja valamilyen jóleső hányavetiség, valami a napsütötte kisváros déli kóválygásából. Az utcák, a szórakozóhelyek, az autóbuszok tele egyenruhás és civil fegyveresekkel, akik – főleg a katonák – még visszahajtott tussal is roppant géppisztolyukat valami számomra felfoghatatlan trehánysággal viselik. Itt a fegyver még csak nem is használati eszköz, inkább egyszerűen viselet. Az egyik legjellegzetesebb kávéházi látvány, amikor a szedelőzködő fiatalember, hogy kabátot vehessen, a lány kezébe nyomja géppisztolyát egy pillanatra, aki addig unott arccal áll – immár két géppisztollyal a kezében. Fegyver bukkan elő a leglehetetlenebb helyeken és módokon: háttal nekem gyönyörű pár csókolózik, a lány keze a fiú hátát simogatja, közvetlenül a farmerbe tűrt pisztoly mellett. Autó áll meg a lámpánál, vezetője kinyitja az ajtót és kihajol, nem tetszik neki valami zörgés alulról. A mozdulattól apró, gyorstüzelő fegyver zuhan az úttestre, oda se pillantva hajítja vissza az autó belsejébe. Az autóbuszban az emberek úgy akadnak bele egymás fegyvereibe, mint nálunk a bevásárlószatyrokba. Úgy is bánnak vele, van akinek a térdét verdesi, egy másik katona képes a hátán keresztbe álló fegyverrel szállni fel a buszra, és úgy próbál keresztülhatolni a tömegen, mint egy figyelmetlen ember az esernyőjével.

Nem múlik el hét, hogy valahol ne kellene használni. A buszokon szüntelenül szól a rádió, mikor a híreket mondják, kicsit szűnik a zsongás. Az argentínai követség felrobbantását nem számítva, az utolsó idegborzoló hír a jaffai mészárlás volt, ahol egy gázai arab „Allah akbár!” kiáltással karddal támadott a járókelőkre, megölt egy fiatal fiút és lányt, majd a közelben purimozó, jelmezes gyerekseregre vetette magát. A tanárok sem kapcsoltak elég gyorsan, a jelmezes játék részének hitték először a támadót. Véletlenül épp egy arab jött rá elsőnek, miről van szó, és közbevetette magát a gyerekek védelmében. A támadó őt is megölte, és valami tizenkilenc gyereket sebesített meg, mire egy taxisofőr agyonlőtte. Jellemző másnapi hír Herclijából: egy zsidó férfi arab jelmezt öltve közeledett a többi purimozóhoz, mire az ott őgyelgő katonák súlyosan megsebesítették.

A nekem rokonszenves liberális baloldal igen nehéz helyzetben van, mivel az élet rendszeresen igyekszik tiszta elveikről bebizonyítani, hogy követhetetlenek. Elképzelésük logikus: a „stáchim” (a megszállt területek) java részét, persze Jeruzsálem kivételével, vissza kell adni, engedni egy palesztin állam létrejöttét, majd a határokat hermetikusan lezárni. Ám ez a stratégia legutóbb súlyos csapást szenvedett, mikor a biztonsági erők elfogták a három katonafiatal orgyilkosait, s kiderült, hogy nem a „területekről” valók: egyszerű izraeli arabok. Az eset azok alá ad lovat, akik az arabok kiűzését sürgetik, és gyengíti a baloldal érveit. Ép ésszel valóban igen nehéz elgondolni egy bármikor általános békekötést, mivel – úgy tűnik – az arab világ (értve ezen nemcsak a külsőt, hanem az Izraelen belülit is) nem hajlamos a zsidó világ közel-keleti létével megbékélni, nem utolsósorban magát a Nyugatot gyűlöli benne. Az Intifáda óta a két világ közt semmiféle érintkezés nincs: a nyugat-jeruzsálemiek – biztonsági okokból – még sétálni sem mernek Kelet-Jeruzsálemben, a taxik nem veszik a legrövidebb utat igénybe, ha Nyugat-Jeruzsálemből a Héber Egyetem keleti városrészben álló campusára igyekeznek. A kőzápor része az életnek, és semmivel sem kevésbé veszedelmes a rohamrendőrség fegyvereinél. Az egyik üzletben feliratos trikók közt turkálva, különösen kettőnek a humora ragadott magával. Az egyik teljesen fekete, egy vadászbombázó repül rajta, és angol nyelvű felirata így hangzik: „Ne félj Amerika, Izrael mögötted áll!” Nyilván az Öböl-háború idején keletkezett. A másik fehér, és ez áll rajta: „Megköveztek a következő helyeken: 1. Hebron; 2. Jerikó; 3. Meá Seárim.” Gyengébbek kedvéért: az első kettő a megszállt területek két ismert, forró pontja, a harmadik azonban Jeruzsálem tisztán zsidók lakta része, az ultraortodox negyed.

Ezzel megérkeztünk oda, ami engem a legjobban érdekelt. Az izraeli társadalom bonyolult, antagonisztikus csoportokat képző erői (a szefárd–askenázi ellentét, az előbbiek ellentéte a keletiekkel, a rítuskülönbségek és a származási országok kultúráinak ellentéte stb.) – nekem legalábbis úgy tűnik, két fő csoport ellentéte alá rendelhetők. Végső soron két embercsoport lakja az országot: az izraeliek és a zsidók. Valószínűleg az előbbiek vannak ingatag többségben. Durván azokat a teljesen vallástalan vagy valamennyire vallásos embereket értem rajta, akiknek elsősorban történeti-politikai nemzettudatuk van vagy nincs. A másik oldal a legkülönösebb vallásos csoportok világa, ám akik mind a halácha közös talaján állnak. A két fő csoport közti átmenet sokfokozatú erőtere megjelenik az utcán is, mégpedig a vallásosság jeleként a fejen hordott kipa formájában. Itt tanultam meg, milyen sokféle és jelentéssel bíró kipa van. A vallásosság legenyhébb fokát a horgolt fejfedő jelzi, az ebbe a csoportba tartozók a kipájukat hol hordják, hol nem. Következő fokozatnak a különböző színű színes fejfedők tűnnek, vallásos közegben való megjelenés céljából én is egy ilyet hoztam magammal Pestről. El sem tudom mondani, milyen közderültséget okoztam püspöklila sapkámmal. Az állandóan hordott fekete bársonykipa már egyértelmű vallásosságot fejez ki, ehhez már rendszerint szakáll is társul (bár nem feltétlenül), pajesz, ha van, többnyire diszkréten a fül mögé hajtva. Az ortodoxia különböző árnyalatait a fekete viseletről ismerni fel, ami a sima öltönytől a selyemkaftánig terjedhet, a hovatartozástól függően nadrággal vagy harisnyával. Általában dús szakáll, mellette kétoldalt lobogó, hosszú halántéktincs, a fekete kipán fekete kalap, melynek tömérdek fajtája van. A teljesen feketében járó ultraortodoxok után a haszidok viselete a legfeltűnőbb: a kipa fölött nem kalapot hordanak, hanem „strájmlit”, azaz vörhenyes barna prémmel szegett, jókora malomkő alakú kerek süveget. Állítólag egykor a lengyel kisnemesség viselete volt. Az ortodoxok radikalizmusuk mértekében tartják távol magukat az államtól, ill. utasítják esetleg egészen el. A magukat már mindennemű politikától is elhatárolók nem beszélik az ország nyelvét, noha természetesen stúdiumaik folytán képesek rá, ha kell. Beszélt nyelvük a jiddis. Martin Buber haszid történeteinek tömegétől felajzva, nagyon szerettem volna közelről látni őket.

Az első meghívás egy sabbat estére szólt, akkoriban viszonylag közel is laktam a Meá Seárimhoz, tehát éjjel gond nélkül haza tudtam gyalogolni a szombaton másfél napra tömegközlekedésétől megfosztott városban. Kora délután sétáltunk be a negyedbe, én idegesen szívva utolsó cigarettáimat, tudva, hogy ez nemsokára lehetetlenné, esetleg veszélyessé is válik. Az útkereszteződésekben már állítgatták a negyedet lezáró sabbati sorompókat, melyek jóllehet, a rendőrség feliratot viselik, rendőrt sehol sem láttam. A szombat bejövetelét egyenletesen búgó sziréna jelzi. A negyed maga pontosan olyan stílusban épült, mint egész Jeruzsálem, csupán egy jó fokkal szegényebbnek látszik. Eleinte minden úgy tűnt, mint egy álom a kora esti szürkületben, határozottan Chagall képeiben előadva: a házak kapui, ajtói kipattannak, és özönlik a rengeteg fekete viseletű férfi az imaházak felé. Van egy egészen jellegzetes lobogó mozgás, valami törékeny sietősség, ahogyan ezek az emberek előreigyekeznek, valahogy végiglengenek az utcán, és mindig váratlanul tűnnek el a kapualjakban és utcasarkokon. Nagyon egyformának és nagyon szeretetre méltóknak tűntek, ahogy ügyet sem vetve ránk, tovalebegtek mellettünk. A haszid imaházba belépve a látvány egészen megváltozott. Nagy többségükben barna kaftános, strájmlis férfiak, a kaftán alatt fehér harisnya. A rengeteg gyerek, akiket egyébként meghökkentően hosszú pajeszuk miatt az első pillanatban copfos kislányoknak néztem, döbbenten meredtek ránk. Nyilvánvalóan sosem láttak még imaházban ilyen megjelenésű embereket, körénk gyűltek, és csak néztek, mintha sosem látott állatok volnánk. Szerencsére ekkor házigazdánk észrevette barátomat, odajött, s miután meggyőződött róla, hogy én vagyok a beígért vendég, csak ennyit mondott: „git sabesz.” Befogadtak minket.

Az istentisztelet erős volt és szép, számomra szokatlan a ritmikus, heves hajlongás és a hangerő. A szombat belépésének pillanatában örömtől áthatott lelkesedéssel fordultak közeledtének irányába. Nagy, meglett férfiak pontosan megszerkesztett, ismétlődő játéka, egy valamennyi résztvevő számára végtelen fontosságú egykori sakkjátszma végjátékának állása, ahol a játszmaidőt mérő sakkóra időtlen időkkel ezelőtt megállt, és azóta nemzedékek végtelen sora görnyed ugyanazon tábla ugyanazon állása fölé, elméleti könyvek százezrei elemzik és értelmezik a kimerevedett hajdani állást, mert az utolsó lépést borítékolták, és csak a misztikusok, a kabbala mesterei merik sejteni a boríték tartalmát. Az istentisztelet után a csoportokba verődő tömeg ráérősen ballag hazafelé a besötétedett negyed utcáin, az emberek úttesttel együtt birtokolják a falujukat, s nagy örömmel és szeretettel kívánnak egymásnak „git sabeszt”. A családnál eltöltött vacsora egyszerre bensőségesen baráti és aprólékosan szertartásos. Barátom szerencsére mellettem ül, tempósan suttogva informál, mit tegyek, és főképp, mit ne. A családfő velem jiddisül diskurál, amire én németül válaszolok, észreveszem, hogy hozzám fordulva lényegesen „németebbül” beszél, mint a családjához. Barátommal héberül beszélnek, ami a fiatalokból ellenállhatatlan nevetést vált ki, a fuldoklástól néha alig bírják végigmondani. Mivel egyébként egyáltalán nem beszélnek héberül, nyilván hasonló komikummal szembesülnek, mint amit én tapasztaltam ideérkezésemkor, először pillantva meg a Biblia ősi, kvadratikus betűit egy csokoládéreklámon. Rengeteg ének, ima és áldás közepette telik a vacsora, melyet a „szombat tiszteletére” fogyasztunk. Miközben engem az nyomaszt, hogy még a kézmosás végrehajtása is rituálisan szabályozott, feltűnik az egész család valósággal kicsapongó felszabadultsága. Vacsora után elsétálunk haszidjaink közösségének, a Teldet Aharonnak (Áron nemzetségei) a jesivájába, a hol ma este a Rebbe a „Tischt”, vagyis együtt eszik gyülekezetével. Az egész est csúcspontján a jelen levő körülbelül négyszáz haszid szorosan egymás mögé állva, az előtte és mögötte állót kézen fogva, négy vagy öt rendkívül bonyolult, az egész sportcsarnok méretű helyiséget bejáró, a hosszú asztalokat és padokat kerülgető gyűrűt alkotott, majd táncolni kezdett. Harsogó énekük, a táncoló lábak dörgő robaja, a körbe-körbe imbolygó óriási strájmlik lengése az egész hatalmas termet kiszakítja a helyéből, minden, amit láttam, súlyát vesztve repült. A gyerekek tömege és a nyomorékok is járták a táncot, minden ismert időn kívül, miközben a fülbemászóan harcias ének órákon át egyetlen mondatot zengett és morajlott: „Töröld el Amálék emlékét az ég alatt, soha ne feledd!”

Néhány nappal az este után izraeli barátaim közt széltében-hosszában a haszidokról meséltem, a hosszú estéről, az Amálék népére, az emberemlékezet előtt megállt sakkjátszma egyik figurájára mondott átokról. Az izraeliek elképedten faggatnak, hogy lehet „oda” épségben bejutni, és épségben kijutni, hogy tényleg gyűlölködő emberevők laknak-e odabent, akik a nem vallásosakat még háziállatnak sem tartanák. Mikor megnyugtatom őket, hogy „odabent” is emberek élnek, sőt, hogy legalábbis akikkel én találkoztam, jó embereknek is látszanak, fordul a kocka: most már félteni kezdenek, hogy ha legközelebb is bemegyek (azóta voltam még), ki se jövök többé. Egyszerre az a megdöbbentő érzésem támad, hogy a negyedben elzárkózva élő vallásos csoportok nem tudnak lényegesen kevesebbet a külvilágról, mint az róluk, hogy talán, ha bármelyiküknek bármilyen kiagyalt rémtörténetet mesélnék a másikról, habozás nélkül elhinnék nekem. Az a gondolat kezd el nyomasztani, hogy a „külvilág”, amelyben élek, talán csak egy gigantikus szekta, amely vallási okokból hermetikusan elzárja magát a (negyeden belüli) világtól.

• Külföld