Skip to main content

Pan T. küzdelme a genetikus eltévelyedésekkel

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Terentiew úr (akit a továbbiakban Pan T.-nek fogok nevezni) meghirdette az állami tulajdonlásra hivatkozó politikai rendcsinálás programját.

Pan T. a közszolgálat fogalmát nem ismeri, ennélfogva nem is használja. Számára csak szimpla összefüggések léteznek. Ilyenek:

– a TVP állami televízió;
– az állam pillanatnyilag Walesa államfőben és az ő kormányában testesül meg;
– a TVP „mindenekelőtt” az államnak tartozik felelősséggel.

Ezek a szimpla összefüggések Pan T. munkájának rendező elvei, de ebben a lengyel híradósok eddig nem követték őt. Tehát: anarchia van.

S mi más lehetne egy frissen kinevezett, felelős vezető dolga, mint hogy megszüntesse az anarchiát. Pan T. készen áll erre. Ő anarchia helyett rendet, pártatlanságot és szakszerűséget kíván. Főleg pártatlanságot.

A lengyel híradósok ugyanis elfogultak. Mégpedig: liberális irányban.

A hányatott sorsú Lengyel Televízióban ez, úgy tetszik, a likvidálásra érdemes elfogultságok harmadik fokozata.

Az első a rendkívüli állapot és Jaruzelski tábornok iránti elfogultság volt: ennek már jó régen véget vetettek, a benne elmarasztaltakat (elmarasztalhatóakat) elbocsátották.

Jött – és még Pan T. hivatali időszakába is átnyúlt – a második fokozat, ahol a vétkeseket egy fokkal nehezebb volt azonosítani, és nehezebb volt velük szemben eljárni is. Ide kategorizálták azokat az újságírókat, akik „kötődtek a kommunista hatalomhoz”. Pan T., mint megvallja, ezeket az embereket „kivette” a Híradó (a mi fogalmaink szerint a 20 órás kiadás) szerkesztéséből, és leparancsolta őket a képernyőről is.

De, fájdalom, megmaradtak azok, akik nem exponálták magukat a hadiállapot idején (sőt, ellenkezőleg): akik nem „kötődtek” a Jaruzelski–Rakowski-érához (sőt, ellenkezőleg), hanem a Demokratikus Unióval (UD), az egykori Szolidaritás liberális vezetőivel rokonszenveztek. Az UD ma köztudottan ellenzékben van: vezetői (Mazowiecki volt miniszterelnök, valamint Geremek, Frasyniuk, Kuron, Michnik és mások) azért fordultak szembe egykori barátjukkal és vezérükkel, Lech Walesával, mert képtelen voltak osztozni autokrata és demagóg hajlamaiban, a demokratikus intézmények, a szakapparátus és az értelmiség iránti, mondjuk így: ambivalens viszonyában.

Ma Walesa számára az UD – és a benne megtestesülő (a mi fogalmaink szerint kifejezetten nemzetinek vagy katolikusnak mondható liberalizmus) a fő ellenség, de legalábbis a fő ellenfél.

Úgy látszik, itt valami határokon átívelő genetikus eltévelyedés van. Valamilyen misztikus oknál fogva a televíziósok mindenütt a liberálisok felé húznak, és ezzel a „nemzeti érzelmű” kormányok ellenségévé válnak. A pszichopolitológiára vár, hogy ezt az összefüggést mélyebben feltárja.

Pan T. azonban addig is rendet csinál. Mielőtt azonban ebbéli igyekezetének néhány ellentmondására rámutatnánk, szögezzük le: a hírfőnöknek igaza van abban, hogy a híradós újságírók politikai meggyőződéseinek nem szabad megjelenniük sem a szerkesztési módszerekben, sem a tudósítások „hangoltságában”. Pan T. azt mondja: ő „kétfrontos harcot” akar. Büntetni fog azért is, ha valaki nem a „helyes időarányok” szerint szerepelteti a liberális ellenzéket, ám azért is, ha valakiben túlárad a szeretet Walesa vagy Olszewski iránt. (Ha ez utóbbi bekövetkezne, ha nyilvános vádként elhangozna, hogy az államfő vagy a miniszterelnök túl hosszan szerepelt, akkor gondolatban meg fogom szorítani Pan T. jobbját. Tartok tőle, hogy nem fogom.)

„A világon sehol sincs úgy, hogy az ellenzék a tévében több időt kapna, mint a kormánypárt.”

És: „Egyetlen ellenzéknek (H. több ellenzéki párt van – A. E.) sem lesz itt, ebben az állami tévében nagyobb hangja, mint a kormánynak.”

És: „Amíg én itt vagyok, egészen biztos, hogy a TAI nem lesz kormányellenes propagandaügynökség.”

Mellesleg Pan T. már szolgált néhány adalékkal ahhoz, hogy miként képzeli ő a pártatlan hírszolgáltatást – fedte föl a Zycie Warszawy. Történt ugyanis, hogy a lengyel parlament a minap elvetette a kormány társadalmi-gazdasági programját, mire a tévé székházában, híradószerkesztés közben megjelent egy bizonyos úr, a miniszterelnök tanácsadója, és a szerkesztő(nő) füle hallatára megvitatta Pan T.-vel, hogy a hír milyen megközelítésben kapjon televíziós nyilvánosságot. Úgy-e, hogy a szejm „elvetette” a programot, avagy úgy, hogy „nem fogadta el”?

E „konzultáció” akkora botrányt kavart a Híradóban, hogy Pan T.-nek utóbb bocsánatot kellett kérnie. Azt mondta, „régi barátja” az illető, és kizárólag ebben a minőségében jelent meg a Felkelők terén (ahol a tévé üzemel).

Az interjú csúcspontja az volt, amikor Pan. T. kifejtette, hogy a riporterek dolga „az, hogy információt szerezzenek, nem pedig az, hogy zaklassák (sic) a beszélgetőpartnert”. Később hozzáfűzte, hogy „el fogja fojtani” azoknak a riportereknek a „magamutogató sztárkodását”, akik – noha se múltjuk, se tekintélyük – „egyenlőnek képzelik magukat” a politikusokkal.

Pan T. nem ostoba. Itt például tudatosan rájátszik egy tekintélyelvű szellemben nevelt, polgári értelemben a legkevésbé sem szabad társadalom rossz előítéleteire, amelyek a „pimaszkodó” újságírókat sújtják, és a címek, rangok viselőinek kedveznek.

P. S.: A TAI munkatársai talán nem tették jól, hogy a fentebb leírt ügyben bocsánatkérésre kényszerítették Pan T.-t. Most ugyanis valamennyien három hónapos felmondási idejüket töltik, és csak akkor hosszabbítják meg a szerződésüket, ha Pan T. elégedett lesz velük, ha kiszűrik a genetikus eltévelyedésüket.












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon