Skip to main content

Törvény…

Vissza a főcikkhez →


Március 27-én parlamenti, majd – a tervek szerint – júniusban elnökválasztás lesz a minden tekintetben mélyponton lévő, immár két éve független Ukrajnában. Az előző, még 1990-ben alakult Legfelsőbb Tanács a szovjet időszakból öröklődött át, s bár a 450 mandátum közel negyedét az akkor már elemi erővel fellépő alternatív politikai tömörülés, az Ukrán Népi Mozgalom (Ruh) szerezte meg, a parlamenti többséget a korábbi hatalom támogatását élvező erők alkották. Sokak szerint ez az oka az átalakulási folyamatok végzetes lelassulásának. A közvélemény-kutatások arra utalnak, hogy a parlament tekintélye alaposan leértékelődött (mindössze 7% volt elégedett vele), a megkérdezettek döntő többsége reformpárti politikusokat szeretne látni a törvényhozásban, de csak kevesen hiszik, hogy ez be is következik.

A pesszimizmus nem indokolatlan. A múlt év novemberében sebtiben elfogadott választási törvény alig különbözik a korábbi szovjet gyakorlattól: a politikai pártok és választási blokkok mellett a munkahelyi kollektíváknak is joguk van jelöltállításra. Sőt, a pártjelöltek hátrányos helyzetbe kerültek az egyéniekhez képest azzal, hogy a kötelező 300 támogató aláíráson túl még mindenféle igazolásokat is produkálniuk kellett a jelölések lefolyásáról. Elvetették azt az ellenzéki indítványt is, hogy a mandátumok legalább 30-40 százaléka pártlistán legyen megszerezhető. Nem meglepő tehát, hogy februári adatok szerint a 437 körzetben regisztrált összesen 5450 képviselőjelölt közül mindössze 602-t állítottak pártok – 31 párt nevében, a jelöltek csaknem 30 százalékát a munkahelyi kollektívák delegálták, túlnyomó többségük (56 százalékuk) egyéni jelölt.

Az „új” választójogi törvény nem változtatott a parlament szerkezetén sem: a föderatív helyett egyelőre unitarista koncepció győzött, hiszen nem került sor az oroszországi Szövetségi Tanácshoz hasonló, a régiók képviselőit tömörítő felsőház felállítására. A regionális érdekek szószólóit legalább az megnyugtathatja, hogy az egyéni körzetben bejutottak mégiscsak jobban kötődnek térségükhöz, mint a pártlistán megválasztottak. A decemberi orosz választások tapasztalata némi vigaszul szolgált: az arányos rendszer hiánya talán elkerülhetővé teszi az „orosz fordulatot”.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon