Skip to main content

Protest-song németül, olaszul

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Protest”, ez volt a leggyakrabban előforduló kifejezés az olasz választásokról szóló jelentésekben. A választók protestáltak: nem valamire, valami ellen szavaztak. Némileg hasonló volt a helyzet, mint legutóbb Franciaországban: az állampolgároknak nem kellett Mitterrand, de Chirac és Giscard, az elnök vetélytársai sem kellettek. Úgy látszik, a Jalta utáni korszak nemcsak a kommunizmus leküzdésével indul el remény és kétség kísérte útjára, hanem a kommunizmust leküzdő rendszerek megingásával is.

Olaszországban például a maffia ellen tiltakoztak, amely az ország déli felének egyre inkább tényleges ura, meg a maffiával mindinkább összeszövődő, a maffia létéből hasznot húzó „politikai osztály” ellen. Ez a réteg igen rossz hatásfokkal működteti a kezében tartott államot, és már nem hivatkozhat arra, ami eddig létjoga volt: a kommunista hatalomátvétel veszélyére. Most már avval igazolhatná létét, ha felkészítené az országot arra, hogy megfeleljen a hamarosan megteremtődő gazdasági és pénzügyi unió szigorú feltételeinek. Itália a világranglista büszke ötödik helyét foglalja el az egy főre jutó bruttó nemzeti termék nagyságát illetően, de a vezetés hibájából nagyon hátul kullog az infláció, a költségvetési egyensúly, a kamatszint vonatkozásában.

A győzelem satnya gyümölcsei

Általános vélemény szerint a jelenlegi volt a legfontosabb olasz választás 1948 óta. Már az előjelek is arra vallottak, hogy a politikai színkép megváltozik, a mértékadó pártok visszaesnek, és előretörnek a tiltakozást megjelenítő, a helyi érdekeket képviselő erők. Azóta már ismert az eredmény, de a kilátások szinte éppannyira bizonytalanok, mint a választások előtt voltak. A Demokrazia Cristiana, a vezető párt még egyetlen választáson sem szerepelt ilyen rosszul: mindössze 29 százalékot kapott. Craxi szocialista pártja – a kereszténydemokraták fő vetélytársa a koalíción belül  – azt képzelte: ez a választás hozza meg a nagy előretörést. Rosszul  képzelte. Kevesebb szavazatot szereztek, mint a legutóbbi választáson. De visszaesett a fő ellenzéki erő, a kereszténydemokraták mögött évtizedeken át a második helyet elfoglaló kommunisták két ágra szakadt mozgalma is. Occheto szociáldemokratává átalakuló reformkommunistái most csak 19 százalékot szereztek, Cossuta hithű leninistái majd 6 százalékot.

Egyértelmű nyertes viszont a Lombard Ligából Északi Ligává átkeresztelt párt, amely az ország északi, legfejlettebb részét meg akarja szabadítani a cselekvésképtelen Róma és a bűnözőknek átengedett Dél kölöncétől. A koalíció pártjai kevesebb mint 50 százalékot kaptak, de a választási szabályoknak köszönhetően a mandátumoknak valamivel több mint 50 százalékához jutnak. De ez talán nem sokat jelent; olasz viszonyok között aligha lesz könnyű a minimális győzelem gyümölcseit leszakítani.

Németországban is a protestálás jellemezte a két tartományi választást, melyeknek előzménye nem ígért jót a kormányzó CDU-nak, de annál inkább az ellenzéki szociáldemokratáknak. A CDU-nak adott jóslat bevált. E párt visszaesett. Az SPD-nek címzett jóslat azonban megtévesztés volt: a szociáldemokraták ugyancsak visszaestek. Mind Baden-Württembergben, mind Schleswig-Holsteinben a szélsőjobb tört előre.

De erről később. Időzzünk még az előjátéknál. Néhány nappal a választás előtt lemondatták Stoltenberget, a törököknek szállított s a védtelen kurd lakosság ellen bevetett páncélosok miatt, amelyeknek eladását – figyelmen kívül hagyva a parlament tiltó határozatát – jóváhagyta a védelmi minisztérium. A védelmi miniszter lemondatásának számos előzménye volt; köztudomású, hogy a közel-keleti tűzfészkek lobogását a német vegyi- és egyéb fegyverszállítások is szították.

Az új nemzedék képviselője

Jó okok voltak hát Stoltenberg menesztésére, de kapóra is jöttek, hogy a kancellár megszabaduljon az egykor vetélytársként emlegetett, de időközben tehertétellé vált minisztertől, aki egykor maga is Schleswig-Holstein miniszterelnöke volt. Onnan jutott tovább a pénzügyminiszterségbe, útjának csúcspontjára. De ebből a bársonyszékből kipenderítette pártfogolnának, a schleswig-holsteini tisztségben maga választotta utódjának, Barschelnak öngyilkosságba torkolló botránya, ami valójában derékba törte a pártfogó karrierjét is. Viszont Engholmot, Barschel megrágalmazott ellenfelét a tartományi kormányfő székébe emelte, s utóbb az SPD elnökévé és kancellárjelöltjévé röpítette.

Stoltenberg ment, Rühe jött. Azaz ment, a központi helyről, a CDU fótitkárának pozíciójából egy szakminisztériumba. A védelmi minisztériumba, nem pedig a külügyminisztériumba, az általa nyíltan támadott, nem eléggé rámenősnek tartott Genscher helyére. Az új nemzedék reprezentánsát mindenekelőtt mint a volt NDK irányában folytatott politika élharcosát buktatták fölfelé. Mára kiderült, hogy nem volt szerencsés a két német állam egyesítésének módja, mindenekelőtt abból, hogy az egykori NSZK nem győzi pénzzel az egyesítés maga kierőltette formáját. Gazdasági téren e politika a keleti piacot „egy kardcsapással” meghódító nyugatnémet ipar átmeneti föllendülését hozta, másrészt megkívánta a kiszorított, talajt és munkát vesztett keletnémet tömegek váratlanul nagy költséggel történő eltartását.

A tapintatosan fogalmazó Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint a „robusztus Rühe” nemcsak barátokat szerzett a nyugatnémet és a keletnémet CDU egyesítésekor. A legutóbbi események megmutatták, hogy „a két német állam összenövése már nem elsősorban szervezeti kérdés. Mentalitásbeli különbségekről van szó, s ezeknek hasonulását nem lehet elrendelni. Ezekre időt kell hagyni.”

Ami a vasárnapi választásokat illeti, sok megfigyelő szerint az eredmény eltakarja a lényeget, fő az, hogy a választók a hangadó pártok ellen szavaztak, és csak másodsorban fontos, hogy a szélsőjobboldali radikálisokra adták voksaikat. De a tény tény marad: az utolsó CDU vezette nyugati tartományban, Baden-Württembergben koalíció, valószínűleg a CDU és az SPD nagykoalíciója fog kormányozni. (Bajorországban a kancellár pártjától jobbra álló CSU van hatalmon.) Schleswig-Holsteinben végül is, de csak nagy nehezen, abszolút többséget szereztek a szociáldemokraták. Egy fő a többségük, de a kiéli tartományi kormányban, csakúgy, mint a stuttgartiban, a szélsőjobboldaliak alkotják a harmadik legnagyobb frakciót.

„Jólétsoviniszták”

„Az eredmény megborzongatta a nagy pártok vezetőit Németország náci múltja és a német hatalomtól való külföldi félelmek miatt”  – írja a Reuter bonni tudósítója. Általános vélemény szerint a szélsőjobb előretörésének oka az idegenek  – a Kelet-Európából és a harmadik világtól érkező menekültek  – betódulása. A kormánykoalíció a baloldalt vádolja: azt állítja, ők az okai, hogy nem lehetett hathatós intézkedéseket hozni a menedéket kérők ellen. A szociáldemokraták szerint a koalíció vezető pártja a maga ásta verembe esett. A jövevények feltartóztatását  – amiben az SPD partner lett volna  – szükségtelenül és talán távolabbra is gondolva összekötötték a „bűnbánat éveiben” kidolgozott (és a döngő léptű Németországhoz már nem egészen illő) alkotmány megbolygatásával. A kormány vezető pártja  – ez az ellenzék érvelése  – kevésbé tartotta fontosnak a bevándorlás fékezésére szolgáló gyakorlati lépéseket, mint azt, hogy maga is meglovagolja a menedéket keresők elleni hangulatot, és a választás központi témájává a kétharmados többséget igénylő alkotmánymódosítást tegye. Azt hitték, ki tudják fogni a szélsőségesek vitorlájától az idegengyűlölet szelét, és be tudják fogni a maguk vitorlájába. Sok megfigyelő véli úgy, hogy e taktika jegyében szánta rá Kohl magát Waldheim, a kiközösített osztrák elnök fogadására, nem törődve a nagy és negatív külföldi visszhanggal.

Némely megfigyelők szerint azonban a menedékjog kérdése csak a „jéghegy csúcsa”, és ők inkább egy új divatszót emlegetnek. „Jólétsoviniszta”  – e kifejezés az egyesülés következményeibe, az eddigi folyamatos életszínvonalemelkedés megtörésébe belenyugodni nem akaró nyugatnémetekre vonatkozik. Legutóbbi nyilatkozataiban a kancellár lemondásról példálózik, több munkát tart kívánatosnak, de még csak általánosságban. Az egyesülés megkövetelte új kiadásokról, a családi költségvetésekre kifejtett hatásokról még csak az április 5-i választások után akart szólni.

A szociáldemokraták közös akciót, „nemzeti kerekasztalt” javasoltak. Ez nem tetszett Kohlnak, mert azt a látszatot keltette, hogy a CDU nem képes megbirkózni a nehézségekkel. De a kancellár, a választások legnagyobb vesztese (ő piros lapot kapott, a kommentárok szerint a szociáldemokraták megúszták sárga lappal), kicsit másként beszél a választások utáni dermedt hangulatban. „Kohl kancellár azt hiszi  – jelentik a keddi német újságok  –, hogy a tartományi választások eredménye nyomán jobb kilátások vannak az SPD-vel való együttműködésre a döntő politikai kérdéseket illetően. Közösen kell megfontolnunk  – jelentette ki  –, hogy lehetünk úrrá a pénzügyi nehézségeken.”
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon