„Protest”, ez volt a leggyakrabban előforduló kifejezés az olasz választásokról szóló jelentésekben. A választók protestáltak: nem valamire, valami ellen szavaztak. Némileg hasonló volt a helyzet, mint legutóbb Franciaországban: az állampolgároknak nem kellett Mitterrand, de Chirac és Giscard, az elnök vetélytársai sem kellettek. Úgy látszik, a Jalta utáni korszak nemcsak a kommunizmus leküzdésével indul el remény és kétség kísérte útjára, hanem a kommunizmust leküzdő rendszerek megingásával is.
Olaszországban például a maffia ellen tiltakoztak, amely az ország déli felének egyre inkább tényleges ura, meg a maffiával mindinkább összeszövődő, a maffia létéből hasznot húzó „politikai osztály” ellen. Ez a réteg igen rossz hatásfokkal működteti a kezében tartott államot, és már nem hivatkozhat arra, ami eddig létjoga volt: a kommunista hatalomátvétel veszélyére. Most már avval igazolhatná létét, ha felkészítené az országot arra, hogy megfeleljen a hamarosan megteremtődő gazdasági és pénzügyi unió szigorú feltételeinek. Itália a világranglista büszke ötödik helyét foglalja el az egy főre jutó bruttó nemzeti termék nagyságát illetően, de a vezetés hibájából nagyon hátul kullog az infláció, a költségvetési egyensúly, a kamatszint vonatkozásában.
A győzelem satnya gyümölcsei
Általános vélemény szerint a jelenlegi volt a legfontosabb olasz választás 1948 óta. Már az előjelek is arra vallottak, hogy a politikai színkép megváltozik, a mértékadó pártok visszaesnek, és előretörnek a tiltakozást megjelenítő, a helyi érdekeket képviselő erők. Azóta már ismert az eredmény, de a kilátások szinte éppannyira bizonytalanok, mint a választások előtt voltak. A Demokrazia Cristiana, a vezető párt még egyetlen választáson sem szerepelt ilyen rosszul: mindössze 29 százalékot kapott. Craxi szocialista pártja – a kereszténydemokraták fő vetélytársa a koalíción belül – azt képzelte: ez a választás hozza meg a nagy előretörést. Rosszul képzelte. Kevesebb szavazatot szereztek, mint a legutóbbi választáson. De visszaesett a fő ellenzéki erő, a kereszténydemokraták mögött évtizedeken át a második helyet elfoglaló kommunisták két ágra szakadt mozgalma is. Occheto szociáldemokratává átalakuló reformkommunistái most csak 19 százalékot szereztek, Cossuta hithű leninistái majd 6 százalékot.
Egyértelmű nyertes viszont a Lombard Ligából Északi Ligává átkeresztelt párt, amely az ország északi, legfejlettebb részét meg akarja szabadítani a cselekvésképtelen Róma és a bűnözőknek átengedett Dél kölöncétől. A koalíció pártjai kevesebb mint 50 százalékot kaptak, de a választási szabályoknak köszönhetően a mandátumoknak valamivel több mint 50 százalékához jutnak. De ez talán nem sokat jelent; olasz viszonyok között aligha lesz könnyű a minimális győzelem gyümölcseit leszakítani.
Németországban is a protestálás jellemezte a két tartományi választást, melyeknek előzménye nem ígért jót a kormányzó CDU-nak, de annál inkább az ellenzéki szociáldemokratáknak. A CDU-nak adott jóslat bevált. E párt visszaesett. Az SPD-nek címzett jóslat azonban megtévesztés volt: a szociáldemokraták ugyancsak visszaestek. Mind Baden-Württembergben, mind Schleswig-Holsteinben a szélsőjobb tört előre.
De erről később. Időzzünk még az előjátéknál. Néhány nappal a választás előtt lemondatták Stoltenberget, a törököknek szállított s a védtelen kurd lakosság ellen bevetett páncélosok miatt, amelyeknek eladását – figyelmen kívül hagyva a parlament tiltó határozatát – jóváhagyta a védelmi minisztérium. A védelmi miniszter lemondatásának számos előzménye volt; köztudomású, hogy a közel-keleti tűzfészkek lobogását a német vegyi- és egyéb fegyverszállítások is szították.
Az új nemzedék képviselője
Jó okok voltak hát Stoltenberg menesztésére, de kapóra is jöttek, hogy a kancellár megszabaduljon az egykor vetélytársként emlegetett, de időközben tehertétellé vált minisztertől, aki egykor maga is Schleswig-Holstein miniszterelnöke volt. Onnan jutott tovább a pénzügyminiszterségbe, útjának csúcspontjára. De ebből a bársonyszékből kipenderítette pártfogolnának, a schleswig-holsteini tisztségben maga választotta utódjának, Barschelnak öngyilkosságba torkolló botránya, ami valójában derékba törte a pártfogó karrierjét is. Viszont Engholmot, Barschel megrágalmazott ellenfelét a tartományi kormányfő székébe emelte, s utóbb az SPD elnökévé és kancellárjelöltjévé röpítette.
Stoltenberg ment, Rühe jött. Azaz ment, a központi helyről, a CDU fótitkárának pozíciójából egy szakminisztériumba. A védelmi minisztériumba, nem pedig a külügyminisztériumba, az általa nyíltan támadott, nem eléggé rámenősnek tartott Genscher helyére. Az új nemzedék reprezentánsát mindenekelőtt mint a volt NDK irányában folytatott politika élharcosát buktatták fölfelé. Mára kiderült, hogy nem volt szerencsés a két német állam egyesítésének módja, mindenekelőtt abból, hogy az egykori NSZK nem győzi pénzzel az egyesítés maga kierőltette formáját. Gazdasági téren e politika a keleti piacot „egy kardcsapással” meghódító nyugatnémet ipar átmeneti föllendülését hozta, másrészt megkívánta a kiszorított, talajt és munkát vesztett keletnémet tömegek váratlanul nagy költséggel történő eltartását.
A tapintatosan fogalmazó Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint a „robusztus Rühe” nemcsak barátokat szerzett a nyugatnémet és a keletnémet CDU egyesítésekor. A legutóbbi események megmutatták, hogy „a két német állam összenövése már nem elsősorban szervezeti kérdés. Mentalitásbeli különbségekről van szó, s ezeknek hasonulását nem lehet elrendelni. Ezekre időt kell hagyni.”
Ami a vasárnapi választásokat illeti, sok megfigyelő szerint az eredmény eltakarja a lényeget, fő az, hogy a választók a hangadó pártok ellen szavaztak, és csak másodsorban fontos, hogy a szélsőjobboldali radikálisokra adták voksaikat. De a tény tény marad: az utolsó CDU vezette nyugati tartományban, Baden-Württembergben koalíció, valószínűleg a CDU és az SPD nagykoalíciója fog kormányozni. (Bajorországban a kancellár pártjától jobbra álló CSU van hatalmon.) Schleswig-Holsteinben végül is, de csak nagy nehezen, abszolút többséget szereztek a szociáldemokraták. Egy fő a többségük, de a kiéli tartományi kormányban, csakúgy, mint a stuttgartiban, a szélsőjobboldaliak alkotják a harmadik legnagyobb frakciót.
„Jólétsoviniszták”
„Az eredmény megborzongatta a nagy pártok vezetőit Németország náci múltja és a német hatalomtól való külföldi félelmek miatt” – írja a Reuter bonni tudósítója. Általános vélemény szerint a szélsőjobb előretörésének oka az idegenek – a Kelet-Európából és a harmadik világtól érkező menekültek – betódulása. A kormánykoalíció a baloldalt vádolja: azt állítja, ők az okai, hogy nem lehetett hathatós intézkedéseket hozni a menedéket kérők ellen. A szociáldemokraták szerint a koalíció vezető pártja a maga ásta verembe esett. A jövevények feltartóztatását – amiben az SPD partner lett volna – szükségtelenül és talán távolabbra is gondolva összekötötték a „bűnbánat éveiben” kidolgozott (és a döngő léptű Németországhoz már nem egészen illő) alkotmány megbolygatásával. A kormány vezető pártja – ez az ellenzék érvelése – kevésbé tartotta fontosnak a bevándorlás fékezésére szolgáló gyakorlati lépéseket, mint azt, hogy maga is meglovagolja a menedéket keresők elleni hangulatot, és a választás központi témájává a kétharmados többséget igénylő alkotmánymódosítást tegye. Azt hitték, ki tudják fogni a szélsőségesek vitorlájától az idegengyűlölet szelét, és be tudják fogni a maguk vitorlájába. Sok megfigyelő véli úgy, hogy e taktika jegyében szánta rá Kohl magát Waldheim, a kiközösített osztrák elnök fogadására, nem törődve a nagy és negatív külföldi visszhanggal.
Némely megfigyelők szerint azonban a menedékjog kérdése csak a „jéghegy csúcsa”, és ők inkább egy új divatszót emlegetnek. „Jólétsoviniszta” – e kifejezés az egyesülés következményeibe, az eddigi folyamatos életszínvonalemelkedés megtörésébe belenyugodni nem akaró nyugatnémetekre vonatkozik. Legutóbbi nyilatkozataiban a kancellár lemondásról példálózik, több munkát tart kívánatosnak, de még csak általánosságban. Az egyesülés megkövetelte új kiadásokról, a családi költségvetésekre kifejtett hatásokról még csak az április 5-i választások után akart szólni.
A szociáldemokraták közös akciót, „nemzeti kerekasztalt” javasoltak. Ez nem tetszett Kohlnak, mert azt a látszatot keltette, hogy a CDU nem képes megbirkózni a nehézségekkel. De a kancellár, a választások legnagyobb vesztese (ő piros lapot kapott, a kommentárok szerint a szociáldemokraták megúszták sárga lappal), kicsit másként beszél a választások utáni dermedt hangulatban. „Kohl kancellár azt hiszi – jelentik a keddi német újságok –, hogy a tartományi választások eredménye nyomán jobb kilátások vannak az SPD-vel való együttműködésre a döntő politikai kérdéseket illetően. Közösen kell megfontolnunk – jelentette ki –, hogy lehetünk úrrá a pénzügyi nehézségeken.”
- Külföld [6]