Gállos Orsolya

Nyomtatóbarát változat

Néhány éves szünet után most ismét politikai tárgyú vitairataival hívta fel magára a figyelmet hazájában. Vége a politikai absztinenciának?

A fordulat idején azt mondtuk, én legalábbis, hogy többé nem foglalkozunk a politikával, látván, miként veszett bele néhány író a „pártpolitizálás” labirintusába. Most azonban öt évvel az első szlovéniai demokratikus választások után nyilvánvaló: a közélet túl érzékeny terület ahhoz, hogy teljességgel átengedjük a politikának. Azt hiszem, újra meg kell szólalnunk.

A független író el nem kötelezett hangja hiányzik a mai koalíciós kapcsolatok szövevényében zajló pártlobbyzásból. Az egész nyilvánosság nyomasztóan tele van politikai civódásokkal, botrányokkal, sértegetésekkel, miközben nyoma sincs annak, amire a politika voltaképp szolgál. Úgy kellene működnie, ahogy egy szerviznek vagy a városi közlekedésnek: elrendezi az életünket, a gazdaságot, hogy mi végre a saját dolgunkkal foglalkozhassunk. Erről szó sincs: ezért jelentettem meg Az egyiptomi húsosfazék című vitairatomat, melyben a posztkommunista időszakot elemzem nagyon kritikusan.

Nem sajnálja idejét, hogy ezzel bíbelődjön?

Egyszerűen felgyülemlett bennem a düh. Nem mintha elvesztettem volna a parlamenti demokrácia iránti bizalmamat, végleg elveszett viszont a politikának az az értelme, amelyben reménykedtünk. És ezt nem lehet szó nélkül hagyni.

Miként „működik” mindeközben az irodalom?

Az irodalom számomra ettől a politikaitól eltérő másik nyelv, noha éppen az Augsburg című prózai munkámban egybemosódnak az esszéisztikus és politikai elemek az irodalmiakkal. Egyes szövegeknél az irodalom ismét közelít a valós élethez. Nem csupán fikcióként működik, hanem válaszolni próbál bizonyos jelenségekre, amelyek meghaladják még az irodalmi képzeletet is. Főként, ha erre a borzalomra gondolunk, ami Jugoszláviában történik. Évekkel ezelőtt emlegettük már Krleza metaforáját a balkáni kocsmáról, ahol mindenki csak arra vár, mikor verik le a lámpát, hogy elkezdődhessen a csetepaté. Mindannyian ismertük ezt a költői képet, de nem hittük, hogy ez megtörténhet. És nincs borzalmasabb, mint amikor egy irodalmi metaforából valóság lesz.

Az Augsburgban, amely egyrészt a balkáni tébolyról, másrészt Nyugat-Európa részvétlenségéről, közönyéről szól, egy múltbeli álomutazást írok le: a kontinensen végighaladó utazó előtt úsznak el a világ dolgai, jelenségei. Ezek azonban nem az írói fantázia, hanem a valóság, a romlás, a türelmetlenség képei…

Az utazó érinti Budapestet is, ahol egy udvaron emléktárgyakat készítenek az egykori vasfüggöny felvagdosott drótjából, és az üzlet virágzik…

Ezt a metaforát pontosnak találtam Magyarország esetében, hisz Magyarország vágta szét a szögesdrótot, még a berlini fal lebontása előtt, és nyitott utat annak, ami 1989 őszén bekövetkezett Közép-Európában. Azóta ezek a drótok emléktárgyakká váltak, és valójában azt jelképezik, hogyan és mivé alakulnak át az utolsó tíz év törekvései. Akkor minden erőnkkel arra összpontosítottunk, hogy kijussunk „az egyiptomi fogságból” és megtaláljuk az ígéret földjét. Valójában azonban minden üzletté változik. Olyan új problémák támadnak, melyekkel nemcsak az elkötelezett gondolkodó kénytelen foglalkozni, hanem az irodalomnak is keresnie kell rájuk a választ.

Többször említi, milyen sokat jelent Önnek Magyarország és Budapest. Miként lehetséges ez a nyelvi akadályok, a távolság ellenére?

A kapcsolat 1956-tól datálódik: még gyerek voltam, de a családban rengeteg szó esett arról, hogy valahol egy nagyvárosban tankok gázolnak át embereken. Azóta ez a kép ott lappang a tudatomban, és túlnő a későbbi racionális felismerésen. Magyarország a maga kissé patetikus patriotizmusával, fanatikus szabadságvágyával számomra egyrészt a nemzeti identitáskeresés, másfelől az individualizmus, harmadsorban pedig az e célokért kifejtett szabad erőfeszítés szimbóluma lett. Szövegeimben ezért és így bukkan fel Magyarország újra meg újra: mindig kulcsot jelentett a teljes térség megértéséhez – azokkal a kulturális, civilizációs és érzelmi rétegekkel együtt, amelyek számunkra Szlovéniában fontosak, és sok analógiát kínálnak.

Vannak olyan magyar alkotók, akikkel szorosabb szellemi rokonságot érez, akikkel netán vitát folytatott?

Konrád György írásai, főként az Antipolitika meglehetős hatást gyakorolt a szlovén szellemi életre, noha könyveinek többségét szerbhorvátul vagy angolul olvastuk. Később sokat találkoztunk vele különböző nemzetközi fórumokon, és mindig nagyon izgalmas dialógusokat folytattunk, függetlenül attól, hogy sok mindenben nem értettünk egyet, főként a jugoszláviai válság értelmezését illetően. Aztán nagyon rokonszenves többünk számára a sajátos, fantasztikusan exkluzív Esterházy, a maga hangsúlyozottan irodalmi stílusával. Nádast most kezdjük felfedezni. A Jelenkor körével, Csordás Gáborral régóta kapcsolatban állok. Igen nagy hatást váltott ki nálunk is a magyar film – Mészáros Márta egyenruhás asszonyfigurája a Naplóból például egyik darabom ihletője lett.

Szlovénia háború sújtotta terület. Hogyan tud kilábalni ebből a helyzetből?

Szlovénia gazdasági sikerességét illetően csöppet sem aggódom. Már érzékelhetőek az első eredmények. Amiről a politikusok most sikertörténeteket regélnek, az a szlovéneket ismerve, előre látható volt. Ez valami civilizációs örökség, amit a kommunizmus sem tudott tönkre tenni. Ezért volt Szlovénia a jugoszláv, sőt a közép-európai térségben is a legsikeresebb sziget.

Ami miatt azonban rendkívül elégedetlen vagyok: öt évvel a fordulat után, a mi furcsa, liberális-kommunista-klerikális koalíciónk egyébbel sem foglalkozik, mint a teljes mozgástér kisajátításával. A médiától kezdve a közintézményeken keresztül mindent meg akar szerezni: legfőképp a vállalatokat, bankokat. Semmi katarzist nem váltott ki belőlünk mindaz, ami az elmúlt időszakban történt. Persze hogyne: támogatom a politika funkcionális működését és a sikeres gazdaságot. De azt is szeretném, ha nem ugyanazok a bírák ülnének ugyanazokban a székekben, akik annak idején a mi ítéleteinket is aláírták. És nem szeretem, ha az emberi jogok tekintélyes szakértői bebizonyítják, hogy mi tulajdonképpen kivételesen liberális rendszerben éltünk, mivel 1952–64 között „csak” 320 politikai ítélet született – mivel szerintem egy is sok lett volna.

És ez minden területen érvényes: sehol sem törtük meg a kontinuitást. Mindazok, akik a folytonosság megőrzéséhez ragaszkodnak, arra hivatkoznak, hogy egy liberális szocializmuson át a hatalom akkori birtokosainak akaratából jutottunk el a fordulathoz, ezért nincs szükség radikális szakításra – ami persze nem igaz. A demokratikus nyilvánosság nyomására, a Kelet-Európában lezajlott változások következtében jutottunk ide. Persze a kommunistáknak is megvolt a maguk szerepe a változásban. Ezt nem vitatom. De már rég nem a kommunisták jelentik a fő problémát, hanem ez az újonnan születő politikai osztály, amely részint valóban az előzőekből, a kommunisták utódaiból verbuválódik, részint a parvenükből, akik a tőkéjükkel törtek élre, rendkívül megerősödtek, és uralni fogják a sorsunkat. Az enyémet nem, mert én független vagyok, magamért nem aggódom, mert az én területem az irodalom, s e helyzetből a szavammal szót emelhetek a többiekért, a poliszért. Attól félek azonban, hogy az egész társadalom deformálódhat, mert nem rendeztük el magunkban, mi is történt valójában. Nem revansra gondolok, de jelképes módon el kellett volna ítélni a bűnöket, melyeket itt elkövettek.

Elképzelhető-e, hogy visszatérünk a totális társadalom valamilyen formájához?

Az összes keleti országban, az egykor legliberálisabb Szlovéniát is beleértve, nagy a veszélye ennek. Lesz parlamentünk meg szólásszabadságunk, de erős emberek bizonyos csoportja fogja uralni az egész társadalmat. Attól tartok, hogy kialakul egy olyan politikai hatalom, amely teljesen megfoghatatlan, átláthatatlan lesz. Egyik botrány követi a másikat: fegyverbotrány, bankbotrány, a játékkaszinók privatizációja. Mindez persze hozzátartozik a demokratikus társadalmakhoz, csakhogy ezeket az ügyeket úgy söprik szőnyeg alá, hogy a nyilvánosság hangjának, az író szavának többé nem lesz semmi súlya. Ezért gondolom, hogy nagyon kockázatos időszakba értünk.

A balkáni válság először Szlovéniában robbant, 1991 nyarán. Hogyan van jelen ma a szlovének tudatában a háború?

Eltűnt az általános érdeklődésből. Igaz, a fegyverbotrányok időnként felkavarják a közvéleményt, igaz, hogy nagyon sok menekült él Szlovéniában, de inkább csak a maguk rezervátumaiban. Három éve nézzük a televízióban a háború eseményeit, és az ember eltompul, megpróbálja kitörölni tudatából a közelben dúló háborút. Ez a sajátos pszichológiai jelenség Szlovéniában épp úgy észlelhető, mint Zágrábban.

Három napot töltöttem nemrég Szarajevóban a szlovén PEN küldöttségével. Láttam, ahogy az ártatlan civil lakosságot sakkban tartják a hegyekben tanyázó orvlövészek. Szarajevóban elhagyott minden korábbi toleranciám. Az ott gátlástalanul tomboló erőszakot csak erőszakkal lehet megállítani. Nem azt akarom mondani, hogy arra várok, mikor következik az ellencsapás, hanem azt, hogy mi, írók is tehetnénk próbát a magunk eszközeivel.

Ma úgy vélem, Szarajevó lék Európa hajóján. De mi ezen a hajón továbbra is gondtalanul táncolunk, eszünk, iszunk, vidáman szól a zene. Csakhogy félő: lassan elsüllyed a hajó.

• Külföld