Martin M. Simecka

Nyomtatóbarát változat

Nem sok kedvem van Csehszlovákia széteséséről írni: annyit rágtuk ezt témát az elmúlt hónapokban. Csakhogy hosszú távú hatásai csupán most, egy évvel a szakadás bekövetkezte után érzékelhetőek igazán. Szlovákiát ráadásul mindez sokkal erősebben sújtja, mint Csehországot, mivel mélyebben érintette az emberek mindennapjait, tartósabb nyomot hagyott az életszínvonalukon. És ami jó ideje különösen fontos: elvette a szlovákok geopolitikai biztonságérzetét.

Ez végzetesen hatott arra, ahogy egy nemzet legelemibb reakciói zajlanak; arra, hogy a nemzethez tartozás természetes létformaként élhető meg; hogy a világ legegyszerűbb, leginkább magától értetődő érzése az, hogy valamilyen nemzetiségűek vagyunk. Csakhogy a nemzethez tartozás ilyen magától értetődő felfogása nem mindenkinek adatott meg. Mindig meghökkentem azon, milyen természetességgel, sőt bizonyos könnyelműséggel viszonyultak magyar vagy lengyel barátaim saját nemzeti eredetükhöz. Egész egyszerűen nem beszéltek róla. Feltételezték, hogy ez a tény annyira köztudott, hogy nem kell mindenáron hangsúlyozniuk nemzetiségüket, és legalábbis értetlenül szemléltek mindenkit, aki nemzeti hovatartozásukat megkülönböztetett hangsúllyal kérte számon.

De a látszat csal: a nemzethez való tartozás tudata rendkívül mélyen jelen van még azok gondolkodásában is, akik az individualitást részesítik előnyben mindenféle kollektivizmussal szemben. Csakhogy ők tudatában vannak: a nemzethez tartozásról nem kell beszélni, mivel az olyan természetes, mint ahogy lélegzünk.

A szlovákoknál mindez másképpen van. Szlováknak lenni ma: traumatikus élmény. Még mindig, vagy inkább: már megint. Csehszlovákia szétesése sok szlovákból egyenesen allergiás rohamokat váltott ki: akik korábban olyan természetes adottságként fogták föl saját szlovák nemzetiségüket, mint a levegővételt, most egyszer csak, akár az asztmások, levegő után kapkodnak, légszomjtól fulladoznak. Ugyanakkor a szlovák nacionalizmus hulláma a nacionalizmussal szembeni ellenszenvet is kitermelte: némelyek egyenesen azt kérdezik: van-e egyáltalán értelme – ilyen körülmények közt – szlováknak lenni.

A fenti probléma akár sorskérdéssé is válhat Szlovákia számára. Súlyosságát azonban csak akkor tudatosítottam, amikor összehasonlítottam két közelmúltbeli eseményt. Az első a szlovákok nagygyűlése volt a dél-szlovákiai Nagysurányban, a másik pedig a magyarok nagygyűlése az ugyancsak dél-szlovákiai Komáromban. A két találkozó egymást követte: az elsőn a második megtartása ellen tiltakoztak…

Fölösleges volna újra és újra elismételni, hogy itt nem szlovákok és magyarok közti konfliktusról, hanem éppenséggel a szlovák és a magyar nacionalizmus közti konfliktusról van szó, amit a politikai pártképviseletek közti konfliktus tetéz. Mindez egyre inkább emlékeztet az öt évvel ezelőtti jugoszláviai konfliktusok forgatókönyvére, ami, bármennyire is kísérteties, nem fékezi a szlovák–magyar feszültség növekedését. Még Jan Carnogursky, a mérsékelt Kereszténydemokrata Mozgalom elnöke is lakonikusan csak így válaszolt arra a kérdésre, hogy miképpen akarná mindenáron meggátolni az esetleges dél-szlovákiai fegyveres konfliktust: „Nem akarjuk mindenáron meggátolni.”

Szlovákiában egyre gyakrabban hangzik el olyan vélemény, hogy az ország túlságosan könnyen született meg. Mintha nekünk, szlovákoknak egyszerűen csak az ölünkbe hullott volna egy új állam a csehek ajándékaként, amit ezért nem tudunk igazán értékelni. Röviden: Szlovákia nem a szlovák nemzet áldozata árán született, mint az szokásos az európai történelemben.

A két szóban forgó nagygyűlés világosan megmutatta a két nacionalizmus ereje és érettsége közti különbséget. A szlovák nacionalizmus Nagysurányban ismét a maga mezítelen valójában mutatkozott meg: görcsös kijelentések a magyar kisebbségnek adresszálva, radikális szólamok arról, hogy ki is az úr Szlovákiában, nemzeti büszkeségre való felhívások Európa-ellenes felszólításokkal elegyítve, üzenetek Európának, hogy ne avatkozzon be a mi ügyeinkbe. Ez már évek óta így meg, de ma még azok is vannak hatalmon, akik magukat az igazi nemzeti magatartás egyedüli letéteményeseinek vélik.

A szlovák nacionalizmus elsősorban a kisebbrendűségi komplexus kifejeződése, amin az önálló Szlovákia létrejötte sem tudott változtatni. Lehet persze bízni abban, hogy éppen az ilyenfajta nacionalizmussal nem azonosulhatnak a talán mégis többségben lévő, józanul gondolkodó emberek, csakhogy a tapasztalatok szerint a nacionalizmusok szívóssága a legkevésbé sem efféle mennyiségi kérdés. Ráadásul a nemzetről, a nemzethez tartozás lényegéről, a nemzeti identitás jelentőségéről alkotott vélemények olyannyira megoszlanak a nemzeten belül, az emberek olyannyira különbözőképpen fogják fel saját nemzeti létük értelmét, hogy ez a heterogenitás, ami önmagában nem lenne kártékony, sőt, akár üdvös is lehetne, a szlovák környezetben rengeteg konfliktust eredményez.

A komáromi nagygyűlés megmutatta, hogyan kell viselkednie egy közösségnek, mely öntudatos hordozója annak, amit kollektív jognak nevezünk. A több mint háromezer dél-szlovákiai magyar önkormányzati képviselő, polgármester és parlamenti képviselő egy emberként adta elő korábban gondosan megfogalmazott követeléseit, melyek semmilyen módon nem lépték túl a szlovák alkotmány kereteit, hanem megmutatták: nemzeti hovatartozásukat természetes létformának tekintik.

Nem csodálom egyik nacionalizmust sem. A szlovák egyszerűen ellenszenves, a magyartól pedig félek. Duray Miklós, akit Magyarországon rendkívül sajnálatos módon az egész szlovákiai magyar kisebbség legitim képviselőjének tekintenek, véleményem szerint semmivel sem jobb, mint ellenfele, Vladimír Meciar, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom vezetője.

Ha egyszer a történészek megírják Európa kommunizmus utáni történetét, ismét választ kell adniuk az egyén szerepének kérdésére a történelemben. Már most szomorúsággal tölt el az, hogy tudom, a történelemkönyvek lapjait olyan személyek fogják kitölteni, mint Milosevics, Tudjman, Karadzsics, Gamszahurdia, Kravcsuk, Zsirinovszkij. Ott lesz ugyanakkor Jelcin, Walesa és Sevardnadze neve is, akik ugyan autoriter politikusok voltak, de megállapíthatatlan, hogy a jót vagy a rosszat szolgálták-e. És sajnos úgy tűnik, hogy csak elvétve találkozhatunk majd Havel vagy Göncz nevével.

A jövő természetesen attól függ, hogy az 1989-ben bevezetett intézményes demokratikus elemek mennyire állják ki az idő próbáját Szlovákiában. Ma ezek az intézmények nem mindig tudnak ellenállni a hatalmi struktúrák támadásainak. A társadalom apátiája a liberális demokrácia fokozatos eróziója iránt azt bizonyítja, hogy sokak számára most fontosabb a gazdasági túlélés, mint a politikai szabadság.

Ennek ellenére biztos, hogy hónapról hónapra erősebb a politikai nyomás a politika szabályainak megszüntetésére. Egy év után az is világos, hogy a szlovák társadalomban nem sikerült konszenzusra jutni olyan alapvető értékekben, mint a szabadság és az egyenlőség. Givanni Sartori amerikai politológus a Demokrácia elmélete című művében úgy véli, hogy „nagyon sok bizonyíték létezik arra nézve, hogy amennyiben a demokráciában egy bizonyos idő után sem sikerül létrehozni egyfajta harmonikus alapkonszenzust, akkor ez a demokrácia nehézségekkel küszködik és törékeny marad”.

A Szlovák Köztársaság létrejötte a társadalomban több kérdést váltott ki, mint feleletet. Paradox módon éppen az önálló állam létrejötte vetette fel azt a kérdést: természetes létforma-e a nemzeti hovatartozás Szlovákiában. Van-e joga a szlovák nemzetnek önálló államra?

• Külföld