Skip to main content

„Van kiút!”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Inflációfékező menetrend


Mi a különbség a „Van kiút!” és a tavaly áprilisban elfogadott program – A rendszerváltás programja – között?

Soós Károly Attila: Semmilyen lényeges vonatkozásban nincs eltérés. Csupán arról van szó, hogy mivel valóságos esélyünk van a kormánykoalícióban való részvételre, előtérbe kerülnek a rövid távú gazdaságkezelési kérdések. Ezek között a legfontosabbnak az infláció elleni határozott fellépést tekintjük.

Az eladósodás kezelése is éppilyen fontos…

S. K. A.: Ha elszabadul az infláció, az Magyarországot akár évtizedekre is visszavetheti. De persze fontos az is, amit egyébként a mostani kormányzati tényezők is felvetettek már: tárgyalásokat kell kezdeményezni az adósságterhek könnyítése érdekében. Enélkül ugyanis olyan rendkívüli életszínvonal-korlátozó intézkedésekre volna szükség, és olyan inflációs veszélyek lépnének föl, amelyek ezt az országot gazdaságilag is, politikailag is irányíthatatlanná, kezelhetetlenné tennék. Ami természetesen a jövő kormányát sem mentesíti a fizetési mérleg javítására tett, az egész országra nagy terhet rovó erőfeszítésektől.

Mi különbözteti meg az SZDSZ tervezett inflációellenes politikáját attól, amit a mostani kormány csinál? Hiszen ez utóbbi is fokozatosan igyekszik leépíteni a fogyasztói ártámogatásokat, és fenntartja a bérszabályozást a nagyobb vállalatok esetében.

S. K. A.: Valóban fokozatos, először csupán az infláció gyorsulását megakadályozó politikára gondolunk, melynek eredményeként az áremelkedés csak három év múlva mérséklődne lényegesen. Mi azonban – a Németh-kormánnyal ellentétben – radikálisan csökkentenénk az irányítási és a védelmi kiadásokat. A másik tényező a nem hatékony vállalatok bezárása, bár itt is csak fokozatosan lehet előrehaladni (ráadásul a vállalatbezárások rövid távon szintén gerjesztik az inflációt). Ezen a téren eddig semmit sem tettek, és pénzhígítás folyik azáltal, hogy a vállalatok kölcsönösen eladósodnak egymás között: így ugyanis megnő a forgalomban lévő pénz mennyisége. Végül pedig: az inflációellenes harc jegyében is törekedni kell a monopóliumok felszámolására, a vállalkozások élénkítésére.

Ami a vállalatbezárásokat illeti: biztosan meg lehet-e mondani, melyik cég hatékony és melyik nem az? A kemény fellépés politikájának ellenzői mostanság úgy érvelnek: nem lehet, mert itt úgyis mesterkélt piac működik.

S. K. A.: Úgy vélem, ez egyre kevésbé igaz. A legnagyobbrészt liberalizált árakat és a sok területen szintén szabaddá tett importot figyelembe véve egyre inkább elmondható, hogy a veszteségesség tükrözi a hatékonyság hiányát. Legalábbis ebbe az irányba haladunk.

Az SZDSZ mindhárom fontos adónál csökkentést ígér: a személyi jövedelemadó legmagasabb mértékét, valamint a vállalkozói nyereségadó kulcsát 30-35%-ra, az általános forgalmi adót legfeljebb 20%-ra szállítaná le. Nem mond ez ellent az inflációellenes programnak?

S. K. A.: E csökkentést lépésről lépésre és az adókedvezmények korlátozásával párhuzamosan tervezzük. Ma az általános forgalmi adó alól kiesik a termelés jelentős része – mi csak az alapvető élelmiszereknél alkalmaznánk a 0%-os áfát, és kevesebb termékre vetnénk ki mérsékelt kulcsú adót. Az SZJA rendszerébe szintén be vannak építve kedvezmények, amelyeknek törlése ellensúlyozhatná az adómérséklést. Nem ígérünk tehát olyan adócsökkentést, amit nem lehet valamiképpen ellensúlyozni; annál is kevésbé, mivel a költségvetési kiadások visszafogása tekintetében nem vagyunk olyan optimisták, mint némely más párt. Ezen a téren (így különösen a szociális kiadások terén) is reformokat akarunk, de az átalakítás nem mehet végbe egyik napról a másikra, és a költségvetés egyensúlyát közben is biztosítani kell.

A vállalkozási nyereségadó esetében fokozatos mérséklést tartunk végrehajthatónak, ezt viszont határozottan kilátásba helyeznénk, ami azért fontos, mert az induló vállalkozások számíthatnának működési feltételeik javulására.

Az inflációellenes politika szempontjából teher lehet az élelmiszerárak év eleji felszabadítása.

S. K. A.: Mi ezt az intézkedést elsietettnek tartottuk: az élelmiszer-termelés és -forgalmazás monopolizáltsága miatt is, de amiatt is, mert a szabad árakat anélkül vezették be, hogy az állam megfelelő intervenciós tartalékokkal rendelkezett volna a kínálati egyenetlenségek áthidalására és így az inflációs veszély mérséklésére. Viszont ha egyszer már megtörtént ez az árliberalizálás, akkor már nem nagyon lehet visszacsinálni, és mi – ha csak lehet – fenn szeretnénk tartani a szabad árakat.

A „Van kiút!” mintha változást jelentene annyiban is, hogy határozottan fellép „az állami vagyon elkótyavetyélése és az ellenőrizhetetlen menedzseri hatalom átmentése ellen”.

S. K. A.: Én azt hiszem, ez nem pontos megfogalmazás. A rendszerváltás programját tavaly év elején, Grósz Károly országlása alatt írtuk. Állt a pártállam, és bár a korrupció növekedett, még nem jelent meg az a veszély, hogy a kommunisták magántulajdonosi pozícióba mentik át magukat. Amikor az átalakulási törvény szerint kezdett folyni a spontán privatizálás, számos párt – így októberi küldöttgyűlésén az SZDSZ is – tiltakozott ellene.

Mennyire jelentenek biztosítékot ez ügyben az állami vagyonügynökségről és vagyonvédelemről nemrég hozott törvények?

S. K. A.: Néhány apró módosítás esetleg még szóba kerülhetne: meglehet, hogy a versenytárgyalás követelményét még határozottabban kellene érvényesíteni, és a részvénybevonás szabályai talán túlságosan lazák. De úgy gondoljuk: ezek az új törvények alapjában véve rendet teremtenek a spontán privatizálás kérdésében. Mármint rend lesz, ha az Állami Vagyonügynökség megalakul.

Két területet tartunk továbbra is problematikusnak. Először is a szabályozás réseket hagy az állami privatizálás esetében: a vagyonügynökség az általánosnál kedvezőbb föltételeket engedhet a társasággá alakuláshoz az állami vállalatok számára, egyedi engedély alapján, mindenféle parlamenti hozzájárulás nélkül. Másodszor: bár a külföldi tőke bejövetelét rendkívül fontosnak tartjuk, nem értünk egyet az adókedvezményekkel, amelyet részben törvényesen, részben – és ez még nagyobb baj – egyedileg, tehát megint a parlament ellenőrzése nélkül nyújtanak az itt vállalkozó külföldiek számára. Ez a módszer más országokban sem járt különösebb sikerrel; nem adókedvezménnyel, hanem az általános gazdasági föltételek javításával kell idevonzani a külföldi tőkét.




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon