Bátonyi Csaba, Budán Viktor, Pesty László

Nyomtatóbarát változat

Szicsasz

Amikor a lengyel–belorusz határon személyi motozás címén egy teltkarcsú harisnya végigkutatta a zsebeinket, mindjárt gondoltuk, hogy legalább háromórás szicsasz néz ki az akcióból… Ötórás várakozás lett a vége, a belorusz határőröknek ugyanis támadt egy ötletük: mi lenne, ha egy belügyi alakulat is elkísérné a mi kis magyar konvojunkat… Rögtön ki is rendeltek mellénk, azaz elénk egy rendőrt, aki úgy be volt tárazva, hogy alig tudta vezetni a piros villogós Zsiguliját. Bármelyik pillanatban lőhetett volna. Kire? Ránk? Lettekre? Litvánokra? Mindenesetre Belorusszia északi részén kemény készültség van.

Így csúszkáltunk el a litván határig a húsz centi vastag jég fedte úton, miközben minden kereszteződésnél újabb villogós rendőrautó jelölte ki, merre mehetünk.

Amint beértünk Vilniusba, egyszer csak megfordult a helyzet. Megkockáztathattuk azt a kijelentést a szovjet rendőrnek, hogy uram, viszontlátásra; nem mert ellenkezni, azonnal megérezte, hogy ebben a városban ő már nincs biztonságban: Vilniusban partizánalakulatok vannak, a litván rendőrség független szervként ténykedik, polgári önkéntesek állnak őrt mindenfelé. És itt már nem tudhatja, mikor dobnak rá valahonnan egy Molotov-koktélt. Mindenesetre a rendőr szó nélkül magunkra hagyott bennünket.

Kezdődik a támadás?

A vilniusiak hatalmas tankcsapdákat állítottak a Parlament köré a környéken épülő házak paneljeiből, a tövében aztán tüzet raktak, melegedtek. Épp interjúztunk a védőkkel, amikor vagy 30 szovjet tank megindult a Parlament melletti betonhídon. Nem lehetett tudni, mit akarnak: kezdődik a Parlament bekerítése? A védők mindenesetre meggyorsították a panelbarikád építését, szedték elő a fegyvereiket, húzták össze a dzsekijükön a cipzárt… Aztán mégsem lőttek, nem kerítették be az épületet. Erődemonstráció volt. Hogy ne érezhesse magát senki biztonságban. Azt nem kockáztathatták meg Washington előtt, hogy szétlövik a litván Parlamentet, de azért hetente kétszer negyven tankkal megkerülik. Hogy mindenki féljen tőlük.

Karatés gorillák

Bent a Parlamentben halálos piknikhangulat. Szoros ellenőrzés mindenütt, homokzsákok, géppuskafészkek minden sarokban. Kommandóakciót várnak: hegyes lándzsákban végződő vaskerítéseket támasztanak a hatalmas üvegablakokhoz. Ha például a tetőre ledobott ejtőernyős kommandósok berúgnák az ablakot, ez azonnal kinyírja őket.

A mindenütt jelen lévő, kicsit romantikus partizánimage ellenére folyton az volt az érzésünk, hogy ha lenne itt egy komoly szovjet támadás, másfél perc alatt előkerülnének a kalasnyikovok a pincékből. Az újságíróknak persze csak a harmincéves dióverő puskákat mutatják… Egyszóval a Parlamenten belül közelharcra, kézitusára készülnek, arra számítva, hogy a tankok ide már nem jutnak be, megakasztják őket a tankcsapdák. Csak megvédeni akarják magukat, ha betörnek az épületbe…

A rigai Parlament körül egészen más a helyzet. Profi védelem nyomai mindenfelé: golyóálló mellényben, géppisztollyal várják az esetleges támadást. Regulárisnak tűnő hadsereg őrzi a középületeket, külön bizottság felel a védelmi előkészületekért. A rigai rendőrök golyóálló mellényben, állig felfegyverezve állnak a felkelők oldalán, a vilniusiak pulóverben, nagykabátban igazítanak útba..

Vilniusban sokkal spontánabb, polgáribb az egész védelmi akció: a homokzsákok, kimustrált puskahalmok tövében partizánok, a körben népi együttes táncol, az egyik sarokban kempingágyon ülve valaki a puskáját pucolja, másik sarokban másvalaki szalonnát eszik vöröshagymával, miközben zenekar húzza a talpalávalót. A népfelkelők sokkal inkább jelképesnek érzik jelenlétüket, nem tényleges védelemnek: azt mondják, azért vannak ott, nehogy csak úgy akadálytalanul bejussanak a szovjetek oda, ahova ők nem akarják; hogy tudja a világ, hogy ők ellenállnak, hogy őket legázolja a szovjet tank, s hogy nem nyújtják át tálcán a várost. Ezek a védők nem profi katonák: body bilderek, karatésok, bokszolók, egyszóval a helyi élsportolókból összverődött gárda. Landsbergis testőrei is láncos botokkal felszerelt karatésok, csak épp öltönybe dugva, nem melegítőben várják a támadást. Éjszakára mindenki fog magának egy kanapét: egy gorilla, egy japán újságíró, egy miniszter, egy képviselő, egy államtitkár, egy rendőrparancsnok, egy 14 éves gyerek. Így térünk nyugovóra.

A tévétoronynál

Az oroszok közben olyan hadi készültséggel védekeznek, mintha minden pillanatban frontális támadás leselkedne rájuk. A domb tetején, ahol a tévétorony áll, a kerítés tele virággal, koszorúval. Középen egy faragott parasztpieta, gyertyák, mécsesek égnek körülötte… A kerítésen belül tankok, a patrulok 20-30-as csoportokban rohangálnak fel-alá, hogy meg ne fagyjanak. Minden a kemény csata nyomát viseli. Nem véletlen, hogy először a Parlamentet és a tévétornyot akarták elfoglalni: ez a két legfontosabb épület: a törvényhozás és a sajtó.

Amikor Rigában a barikád mellett egy arra haladó rendőrautó hangosbemondón mondott egy szöveget lettül, azonnal feszülten figyelt mindenki, mi is arra akartunk rohanni, s mikor egy öregasszony, akitől kérdeztük, hogy mi történt, rögtön ránk kiabált: Nincs nektek anyátok? Rögtön titeket lőnek le! Ti vagytok a célpont!

Akié a törvény és a hír, azé a hatalom.

Ellenőrzőpontokkal van tele az egész város, csőre töltött fegyvert szegeznek a szembejövő autóra, lőnek azonnal, ha kell, ha nem. Az utolsó éjszaka kaptuk a hírt a Sajudisban, hogy egy ilyen orosz „check pointon” szitává lőttek egy fiút: a hivatalos híradás szerint a fiú nem állt meg, ezért nyitottak tüzet. Az orvos előttünk bizonyította be, és a röntgenfelvétel is azt mutatta, hogy homlokon lőtték, szemből, két méterről…

Párhuzamos történelmek

Az ’56-os párhuzamról azt hittük, csak a magyar újságírók találták ki, de kiderült, hogy ott, a vilniusi főtéren még egy hetvenéves öregember is ezzel kezdi: ugyanaz a helyzet, mint ott, akkor, Magyarországon. És ezt emlegeti Landsbergis is a rövid interjúban, amit két „intézkedés” közt a stábnak ad.

A másik gyakran emlegetett analógia, a lengyel párhuzam nem csak az életszínvonalra érvényes: a legapróbb részletekben is ott van a történelmi hasonlóság. Matricákon, plakátokon, a politikai irodák hangulatában, az utcán állandóan érezni, hogy ez az ország iszonyú hosszú idő óta egy szláv és egy német tenger közt, két hatalmas katonai-gazdasági tömb, két nagyhatalom közé ékelve él. A párhuzamok persze nem terjednek ki mindenre: a litván Sajudis és a lett Tautas egyáltalán nem hasonlítható egy magyar vagy egy lengyel centrista párthoz, mert a szovjetellenességük miatt a nemzeti program egész más tartalmú, sokkal szélesebb alapon egyesíti a társadalmat.

Kínálkozna egy másik analógia is: a rigai mártírok temetése olyan, mint Nagy Imréé: irdatlan tömeg, de a ravatalhoz több százezres sor fantasztikus fegyelmezettséggel és méltóságteljességgel járul, anélkül hogy terpeszben álló rendezőgárda biztosítaná a terepet… Nagyon sokan voltak a legkülönbözőbb országokból, és ami nagyon fontos, mindenfelé az egyesült Európa-zászlókat lehetett látni. 200 km-rel arrébb, Belorussziában hiába találod meg a hangot a belorusz parasztemberrel, aki kijön az útra segíteni, elmúlik az az érzés, hogy Európában vagyunk…

• Külföld