Pesty László

Nyomtatóbarát változat

1.

Nem könnyű eljutni Karabahba. Az örmények elég bizalmatlanok.

Egészen más az ellenzék, mint Kelet-Európában. Lehet, hogy csak egy szeletével kerültünk kapcsolatba, de az a benyomásom, hogy sokkal keményebben nacionalisták. És ez a nacionalizmus gyakorlatilag azonos a radikális ellenzékiséggel. Ha valaki azt mondja magáról, hogy ő örmény nacionalista, akkor ezzel a legradikálisabb ellenzéki programot is képviseli.

Két fő irányban nacionalista az ellenzék, illetve az ellenzékkel szimpatizáló egész örmény társadalom. Egyrészt az őket délről, délkeletről körbevevő mohamedán tengerrel, másrészt az északról fenyegető szláv veszedelemmel szemben. Ez a kétirányú önvédelmi nacionalizmus évszázadok óta létezik.

Nap mint nap felelevenítik azokat a történelmi eseményeket, amikor örményeket gyilkoltak. Egészen másképp mennek ki a temetőbe is. A temetőlátogatás külön szertartás. Kimennek, kivisznek egy kis kenyeret, egy kis gyümölcsöt, egy kis bort, ott rituálisan étkeznek, koccintanak, a több száz éves vagy még régebbi sírköveket leöntik egy fél pohár borral, imádkoznak és emlékeznek azokra az időkre, amikor kiirtottak ezer, tíz- vagy százezer örményt. Ez a kis nép valószínűleg már nem létezne, ha nem lenne nacionalista.

Ha nekem két évvel ezelőtt azt mondja valaki, hogy a Szovjetunión belül bárhol komoly gerillahadseregek léteznek, fegyverraktáraik vannak, élelmiszert tartalékolnak, lőszert gyártanak, akkor azt mondom, hogy ez teljes képtelenség. Ám az örményeknél mindez kézzel fogható valóság. Az örmények rendkívül jó kapcsolatokkal rendelkeznek az egész Szovjetunióban. Ezek a legális, féllegális, illegális szálak, amelyekkel behálózzák ezt a nagy országot, lehetővé teszik számukra, hogy fegyvert és élelmiszert szerezzenek. A szovjet hadsereg elég korrupt ahhoz – és egyre korruptabb –, hogy mindenfélét eladjon, akár pénzért, akár másért. Aztán rengeteg örmény él Nyugaton.

És ebből a két forrásból, úgy tetszik, fedezni lehet egy partizánhadsereg, sőt egy egész tartomány életben tartását. A harmadik erőforrás, hogy a nacionalista eszme közvetítésével a hivatalos Örményországgal is létrejött az együttműködés. Az örmény rendőr, tanácsi hivatalnok vagy párttitkár a döntéshelyzetekben elsősorban örmény és csak másodsorban kommunista. Nagyon gyakran tapasztalható informális támogatás a hivatalos szervek részéről.

Egészen intenzív Gorbacsov-gyűlölet van Örményországban és Karabahban is. Azt mondják, hogy ez a Gorbacsov ugyanolyan csirkefogó, mint az elődei, csak egy kicsit jobban adja elő magát. De ugyanazt a lenini–sztálini nemzetiségi politikát csinálja, ugyanazokkal a rendőri módszerekkel.

Nekik, örményeknek talán most még rosszabb. Nem bíznak semmiféle glasznosztyban vagy átépítésben. Eszembe jut, hogy az NDK-ban azokon a tüntetéseken, ahol csak a kemény mag volt jelen – a legradikálisabbak, néhány ezren – az embereken nagyon gyakran ott volt a Gorbacsov-jelvény. Az örmény ellenzék ezzel szemben lefasisztázza Gorbacsovot. Abból indulnak ki, hogy az elmúlt három évben, az örmény nemzet még a korábbinál is súlyosabb veszélybe került, Moszkva pedig semmit sem tett, sőt összedolgozott az azerbajdzsániakkal.

Moszkva megpróbálja eljátszani, hogy semleges. Hogy itt két köztársaság vitatkozik, s a „központ” igazságos bíró, a mérleg nyelve.

Hát ebből egy szó sem igaz – mondják az örmények. A világ talán legnagyobb hadserege nem képes megakadályozni, hogy az azerbajdzsániak blokád alá helyezzenek egy több száz ezer emberlakta területet?! Amikor ott varrnak a harckocsik, ott a rengeteg katona?

Az orosz hadsereg tulajdonképpen építőeleme ennek a blokádnak. Nem Azerbajdzsán tartja blokád alatt Karabahot, hanem az orosz hadsereg, az orosz közigazgatás és az azerbajdzsániak együtt.


Az örmények azt mondják, hogy ennek geopolitikai okai vannak. A tengeri kijárat és a szomszédos iszlám országok miatt az oroszoknak fontosabbak az azérik. Az örményekkel szemben sokkal keményebben lépnek fel. Rendkívül sok az ellenőrzés, nagyon sok fegyvert koboznak el. Néhány héttel azelőtt, hogy ott jártunk, az egyik faluban, egy sufniban légvédelmi ágyút találtak. A rendszeres razziák elsősorban az örményeket sújtják, noha a hírek szerint az azériknek is rengeteg fegyverük van. A gyűlölet kölcsönös. Éppen olyan vérszomjasan gyűlölik az azériek az örményeket, mint azok őket.

A blokád az azerbajdzsániak részéről véresen komoly. Nemcsak Karabahot akarják elzárni, de Örményországot is.

Néha kinyitják a blokádot. Amikor ott jártunk, befutott például egy cementszállítmány. Mindenki csodálkozott, hogy az azérik átengedték. Kinyitották a vagonokat és kiderült, hogy van egy kis trükk a dologban. A vonatot ugyan átengedték, de a cementet leöntötték előtte egy kis vízzel. Ott volt a vonatban a megkötött beton.

2.

Elvileg a külföldi újságíró bejuthat Karabahba. De csak elvileg. Menj el Jerevánba! Kérj egy Jereván-Sztyepanakert repülőjegyet, azonnal közlik veled, hogy sajnos pillanatnyilag egyáltalán nincs, és különben is hol a vízumod. Tehetsz még néhány kört, elmehetsz ide meg oda, hogy szerezzék be neked a papírokat. De száz százalék, hogy nem fogják beszerezni, mert központi ukáz van arra, hogy semmiféle idegen nem teheti be oda a lábát. A másik verzió a helikopter. A helikoptereket nem kontrolálják annyira, mint a polgári járatokat. Egy libalegelőn szállnak föl, és egy libalegelőn szállnak le. Nem kell repülőjegy, nem kell vízum. Ezek viszont többnyire titkos járatok, és a külföldinek nincsenek meg azok a kapcsolatai, amelyek révén végül is eljuthatna arra a libalegelőre. Ehhez az ellenzékkel kell megfelelő kapcsolatot kiépíteni. De lehetsz akármilyen jóba velük, még akkor sem biztos, hogy segítenek. Nagyon sokszor oda kell menni, nagyon a bizalmukba kell férkőzni, nagyon meg kell őket győzni, hogy valóban antikommunista vagy.

Az örmény Nemzeti Mozgalom nevű hálózat, amely több ellenzéki csoportot tömörít, már legálisan működik. A Technika Házában van a székhelye, irodái vannak, komputerei, fizetett alkalmazottai. Ehhez kapcsolódik a Karabah-bizottság.

Az alapító tagja fél évet töltött Gorbacsov börtönében. Ezért ma feltétlen tekintélyük van Örményországban. Sikerült velük kapcsolatba kerülni. Szerencsénk volt, mert magyarországi örmények segítettek ebben. Udvariasak, kedvesek voltak, de semmi érdemleges információt nem adtak. Ott töltöttünk öt napot, és eljöttünk anélkül, hogy be tudtunk volna jutni a zónába.

Mikor másodszor visszamentünk, akkor volt ennek az örmény Nemzeti Mozgalomnak az első kongresszusa. Még az első utunk alkalmával megkértek bennünket, hogy két radikális vezető magyar ellenzéki politikust vigyünk magunkkal a kongresszusra. Ezt talán káderezésnek is szánták. Kérésüket félig sikerült teljesíteni. Axel Tamás velünk jött és mindjárt az első napon beszédet is mondott ezen a kongresszuson. Hatalmas sikere volt. Megerősödött a bizalom, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy bevigyenek minket. Mondták, hogy oké, rendes gyerekek vagyunk. Most még nem tudnak bevinni, de ha harmadszor is visszamegyünk, akkor bevisznek.

Hát mi visszamentünk harmadszor is.

Az az igazság, hogy akármilyen jó szándékú, kedves emberek, azért elég nehéz velük szót érteni. Óriási ködösítés folyik. Az ígéreteket egyáltalán nem lehet komolyan venni. Kétségtelen, hogy vannak objektív nehézségek, de amikor 45-ödször ígérnek meg valamit, és oda se mennek, csak másnap, és akkor is más megy oda, és nem hozza el, amit ígért, csak ad egy telefonszámot, hogy hívjál föl majd holnapután valakit, aki majd ad egy címet, ahol majd adnak tanácsot, hogy kit kéne megkeresni. Mindezt borzasztó kedvesen és jópofán. Menjünk vissza este, tuti, most már ezer százalék.

Elmentünk teljesen fölcuccolva: hátizsák, víz, kaja, minden velünk volt. Ott vártunk órák hosszat. Végre beraktak egy autóba, körbeutazták velünk Jerevánt és kikötöttünk valahol a város szélén egy lakásban. A rendkívül vendégszerető házigazda – a filozófia doktora, irodalmár, művészettörténész, és mint kiderült, az egyik karabahi falu partizánvezére. Egyébként bölcs, öreg ember, aki ebben a meglehetősen archaikus társadalomban elöljáró, igazi tekintély. Karabahi, ott is van háza, sőt nyaralója is.

Mutatott mindenféle karabahi videofelvételeket, könyveket, újságokat, nagyon kellemesen elbeszélgettünk. De este 11 óra lett, és még mindig nem indultunk el Karabahba. Akkor közölték, hogy: ja, Karabah? Majd holnap. Erre már kicsit idegesek lettünk, berohantunk a bizottság központjába, és végül elértük, hogy az egyik vezető ráparancsolt a filozófiatudományok doktorára, hogy márpedig ennek a két embernek holnap be kell jutnia.

3.

Jó, reggel jönnek értünk a szállodába. Persze nem jöttek, csak másfél órával később, és nem az jött, aki ígérte, de végül egy rozoga Moszkvicson csak elindultunk Észak-Örményországba. Magas hegyek közé értünk, és kiszálltunk egy helikopter-repülőtérnek nevezett réten, ahol volt valami kezdetleges kerítés. A filozófus jött velünk, minden nehézség nélkül besétáltunk a kapun. Összesen három egyenruhást láttam, de azok sem jöttek oda hozzánk, mert a nagyfőnökkel voltunk. Az odaszólt a parancsnoknak, aki azonnal betessékelt minket a helikopterbe, közben két embert lerángatott a gépről. Ezalatt az emberek megrohanták a helikoptert, hogy ők utazni akarnak. Mert állandóan rengetegen szeretnének utazni. Karabahiak, felpakolva hatalmas batyukkal, kosarakkal. És napokon át lesik az alkalmat. Egy 70-80 éves forma öregasszony négykézláb fölkapaszkodott a gépre, a pilóta lerúgta a holmiját, kilökték, visszamászott. Rengetegen tolongtak a gép körül, a tülekedőktől nem lehetett becsukni az ajtót. Aztán félórás küzdelem után végre becsukták és felszálltunk. Megértettük, hogy miért lehet fegyver Karabahban. Mert ha ez a helikopter úgy szállt volna föl, hogy öt tonna lőszer van rajta, akkor is fölszállt volna, és akkor is megérkezett volna, mert nem volt semmiféle ellenőrzés. A gépen egyébként Aeroflot felirat volt olvasható, de nyilvánvalóan a karabahi lakosság és a gerillák ellátását szolgálta.

Leszálltunk Észak-Karabahban, pontosabban még egy Karabahtól is elszakított vidéken. Itt körülbelül négy falut külön gyűrűbe zártak. Leszálltunk, majd egy másik helikopterrel átvittek minket Getasinba, ahova tulajdonképpen igyekeztünk, ahol a vezetőnk az elöljáró. Partizánok fogadtak bennünket, ültettek egy Lada-Nivába, és díszkísérettel kivittek egy fennsíkra. Ott ősi örmény szokás szerint saslikot sütöttek számunkra, mert a kedves, szívesen látott vendég nem mehet be addig a faluba, amíg a hegyen ginit, ohit és saslikot nem fogyaszt – az ohin minősíthetetlen, büdös szilvapálinkát, a gininen pedig kiforratlan, savanyú gyümölcsbort kell érteni –, és amíg harsány csatakiáltások közepette nem fogadják félig-meddig testvérnek, harcostársnak. Ha az ember a bal kezét ökölbe szorítva fölemeli, és azt kiáltja, hogy „munk” – azaz: mi mind –, akkor részévé válik a közösségnek. Persze koccintás közben még számos egyéb köszöntőnek és csatakiáltásnak is el kell hangzania.

Kijött egy rendőr is hozzánk, ő is kedves volt, és köszöntött bennünket. Megtanultuk, hogy ha rendőrt látunk, az mást jelent, mint Prágában vagy Berlinben.

Este aztán bevittek bennünket a faluba. Megismerkedtünk a helyi vezetőkkel, akik között voltak – kevesen – kommunisták is. Az iskolaigazgatón és a kolhozelnökön kívül hirtelen nem is emlékszem másra, ők is megerősítették, hogy a helyzet rettenetes, az azerbajdzsániakkal föl kell venni a harcot, de azért a nagy Szovjetuniónak egybe kéne maradni. De lehet, hogy ezt ők se gondolták komolyan.

A falu hegyoldalba épült, a mediterrán vidékekre emlékeztet. Kis kőházak, faházak, minden roskatag, de rendkívül meghitt. November elején 20 fok volt, virágozlak a rózsabokrok, érett a paradicsom, a gránátalma. Volt hús, volt kenyér, volt gyümölcs. Ez ellentmondani látszik azoknak a híreknek, hogy a blokád miatt éheznek. A helyzet ennél bonyolultabb. Ez a terület a történelem során Örményország éléskamrája volt. Sok állat van, sok növény megterem, és most semmit sem tudnak elszállítani. Rengeteg állatot le kell vágni, ezért van hús bőven, de jövőre valószínűleg nem lesz.

A falu köré tíz őrhelyet szerveztek őrségváltással. Innen ellenőrzik az utakat, a hágókat. Jelzőfényeik vannak, őrkutyáik, fegyverraktáraik. A puskát többnyire maguknál hordják. Bementünk este 10-kor egy klubhelyiségnek nevezett kis szobába a falu központjában, ahol öregemberek beszélgettek, kockáztak, a falhoz támasztva a puskáik. A fegyveres szolgálatban a falu apraja-nagyja részt vesz.

Másnap kivittek minket egy partizánposztra, a falun kívül. Ezek tulajdonképpen őrhelyek, földbe vájt kunyhók, ahonnan át lehet tekinteni a terepet, és ahol mindig szolgálatot teljesít valaki. Innen főleg a bejövő utakat ellenőrzik. Ha valamilyen gyanús mozgást észlelnek, riasztják a falut, és egy félórán belül kialakítható az ellenállás. Gyakorlatoznak is. Bemutatták nekünk, hogy fejlődnek fel egy hegyoldalra, hogyan foglalják el az őrhelyeket.

Állandó készültségben és szorongásban élnek.

Orosz vagy azerbajdzsán katonai akció, földrengés, nem érheti őket váratlanul.

• Külföld