Gyurovszky S. László

Nyomtatóbarát változat

A Mosty a csehszlovák állam megmaradása érdekében jött létre. Módosítja-e eredeti elképzeléseiket az, hogy a föderáció mégiscsak felbomlott?

Továbbra is fenn szeretnénk tartani ennek a térségnek a kulturális folytonosságát, s nemcsak politikai, hanem elsősorban emberiességi okokból. Úgy gondoljuk, hogy egy nemzetállam természetéből adódóan eleve csak korlátozott demokráciát nyújthat lakosainak. Így hát, ha már úgy alakult, hogy Szlovákia nemzetállamként jött létre, s hogy a körülmények folytán talán Csehország is ebbe az irányba tart, szeretnénk, ha mindennek ellenére sem tűnne el mindaz az emberi melegség, mindaz a jó kapcsolat és hagyomány, ami itt az elmúlt időszakban felhalmozódott. Szeretnénk bemutatni például azokat a tehetséges és népszerű embereket, akik a kontinuitás gondolatát nem csupán szólamokban hirdetik: nemrég beszélgetést közöltünk egy szlovák és egy cseh rendezővel, akik nem is folytonosságról, hanem egész egyszerűen közös munkáról beszéltek.

A csehek és a szlovákok közti mindennapos, élő kapcsolat mégis, úgy tűnik, helyrehozhatatlanul megszakadt. Véleménye szerint ez miképpen hat majd a szlovák közgondolkozásra?

Bizonyos távolodás mindenképpen tapasztalható. Egyszerűen fizikailag nehéz hozzájutni például cseh könyvekhez, nehezen fogható a prágai televízió – bár aki nagyon akarja, az talál megoldást. Ez azonban csak Pozsony! Máshol erre alig van reális lehetőség. Hogy mennyire eleven és intenzív a két ország közti kapcsolat, az most már teljes mértékben az emberektől, a tényleges érdeklődéstől függ: semmiféle központi, állami támogatás nem ösztönzi, nem segíti. Ebből a szempontból nagyon nehéz vizsga előtt állunk. De optimista vagyok, s azt hiszem, van is rá okom. Sokak szerint a szlovák kultúra egyre inkább képes lépést tartani a cseh kultúrával, és én osztom a véleményüket. Milan Markovic például ma a legjobb és legnépszerűbb politikai humorista az egész volt Csehszlovákia területén.

Milyen szerepet szán a Mostynak a nacionalizmus visszaszorítása terén?

A Mosty körüli csoportosulás tagjai – írók, szerkesztők, értelmiségiek – nagyon sokat vitatkoznak erről, de abban mindenki egyetért, hogy a nacionalizmussal szemben nem elegendőek a politikai eszközök (a tényleges fegyverek pláne nem hatékonyak), leginkább talán bizonyos szellemi ellenállásban, lehet bízni. Ami a jövőt illeti, e téren csöppet sem vagyok derűlátó, bár remélem, hogy egyszer úgy fogunk erre a jelenségre tekinteni, mint ahogyan ma nézzük például a régi vallásháborúkat vagy a keresztes hadjáratokat. Adam Michnikkel értek egyet, aki szerint a nacionalizmus a kommunizmus utolsó stádiuma, ennyiben merő anakronizmus, hisz ez a korszak elvileg már lezárult. Elvileg. Mert naivitás lenne azt hinni, hogy egy politikai aktus megváltoztatja az emberek mentalitását. Nem, nem változtatja meg. Véleményem szerint a forradalmak nem tartoznak a legszerencsésebb történelemformáló aktusok közé. Mindegyik forradalom – beleértve a kommunizmus legyőzését is – hosszú és katasztrofális korszakot indított el.

Én személy szerint inkább hiszek a kitartó tevékenységben, az aprólékos, mindennapos munkában, semmint a forradalmakban. Ha például én jól tudnék főzni, akkor egy olyan étteremben dolgoznék, ahol a szlovák juhtúrós galuska, a magyar gulyásleves, meg a cseh sertéskaraj knédlivel és párolt káposzta együtt szerepelnének az étlapon. Mivel azonban írni talán jobban tudok, ezért inkább egy olyan jellegű hetilap kiadása mellett döntöttünk munkatársaimmal, amely nem csupán szlovák–cseh, hanem cseh–magyar, szlovák–magyar, osztrák és más lap is egyben.

A Mostyban közölt cikkekből, esszékből ítélve rendkívül sokat foglalkoznak a közelmúlt értelmezésével is.

Egyik számunkat Lengyelországnak szenteltük. Számunkra is meglepő volt, hogy a lengyelek egyáltalán nem tartják olyan tragikusnak a kommunista időszakot. Én úgy gondolom, igazuk van: egy-egy ideológiai mozgalomba az emberek többnyire a véletlen folytán sodródnak bele. Az azonban, hogy aztán ki milyen szerepet játszik benne, az már az illető személyiségétől függ. Én úgy gondolom, hogy múltamnál fogva van némi morális jogom ennek megítélésre. Paradox módon voltak olyan tagjai a kommunista pártnak, akik több helytállást tanúsítottak, mint azok, akik ugyan nem voltak párttagok, ám aktív besúgók és talpnyalók annál inkább. Jól tudjuk, hogy sok keresztény ember nem tagja egyetlen egyháznak sem, ugyanakkor jócskán akadnak az egyházon belül is kétszínűek, álszentek. Úgy gondoljuk, az efféle ideológiai szakadékok áthidalásához is kitűnő eszköz a szellem értékeinek közvetítése.

A Mosty hasábjain hangsúlyozottan jelen van a napi politika is.

Rövid újságírói pályafutásom tapasztalatai alapján be kellett látnom, hogy az olvasók nem csupán a kultúrát, nemcsak a politikát igényelik, hanem szükségük van olykor némi lazításra is. A Kultúrny Zivot túlságosan exkluzív újság volt, hiába szerették volna az olvasók, ha közérthetőbb. Ezt szem előtt tartva közlünk rövid, tárgyszerű politikai információkat a lap két belső oldalán: azt szeretnénk, ha az az olvasó, aki más újságot nem olvas, megtudhassa, mi történt az elmúlt héten Szlovákiában és Csehországban. Természetesen közlünk kommentárokat és politikai humort is, lehetőség szerint a legjobb szerzőktől. Kommentátoraink közé tartozik például Petr Príhoda Csehországból, vagy Miroslav Kusy. Ír nekünk például a Történelemtudományi Intézet igazgatója, Dusan Kovác, aki egyébként a köztársasági elnök testvére.

Azt mondta: általában optimista. Szlovákia politikai jövőjét illetően is?

Az 1992-ben a demokratikus erők azért szenvedtek olyan nagyarányú vereséget, mivel nem tudtak összefogni. A demokraták többsége egyúttal megrögzött individualista, és ez politikai szempontból súlyos átoknak bizonyult. Ha létrejött volna egy demokratikus blokk, Meciar és mozgalma távolról sem aratott volna olyan nagyarányú győzelmet. A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom emberei a karrier jegyében egyesültek. Véleményem szerint a volt kommunisták, a Demokratikus Baloldal Pártja jellemesebb emberekből áll, arról nem beszélve, hogy a legkíméletlenebb karrieristák már átmentek tőlük Meciarhoz.

Végezetül: mit gondol, végképp nincs visszaút Cseh–Szlovákiához?

Érdekes ebből a szempontból Dockal pszichológus elmélete, aki szerint Szlovákia és Csehország még sohasem állt olyan közel egymáshoz, mint most. Teljesen közös a negyven év diktatúra tapasztalata: pszichológiai szempontból a két ország 1992-ben teljesen egyformán választott. A lakosok 15 százaléka egyik országban sem ment el szavazni. Nagyjából hasonló százalék választotta a baloldali pártokat. Sehol sem választották meg a zöld pártokat. A volt disszidenseket tömörítő csoportokra (Polgári Mozgalom és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen) teljesen egyformán szavaztak, a későbbiekben mindkét intellektuális párt megbukott. Ugyanakkora százalék adta szavazatát a szélsőségekre: Csehországban a Sládek-féle republikánusokra, Szlovákiában pedig a szlovák nacionalistákra. A fennmaradó egyharmad mindkét országban arra az erős emberre, voksolt, akiről úgy vélte, kivezeti őket a válságból. Történelmi balszerencse, hogy ez az ember Szlovákiában éppen Meciar volt, a cseheknek pedig kivételes történelmi szerencséjük – bár biztos van benne törvényszerűség is –, hogy ez az ember Václav Klaus lett. Én egyébként megértem azt, hogy Klaus nem volt hajlandó egyezkedni Meciarral: Meciar senkivel sem tud együttműködni. 1992-ben még hat legközelebbi harcostársával mosolygott ránk egy plakátról, ám ezek közül már csak egy ember maradt mellette, Augustín Marián Húska. A mai kormány egyedülálló lehetőséget kapott arra, hogy konszenzust teremtsen a politikai élet legkülönbözőbb oldalain álló erők között. Ez ma az egyetlen lehetőség a kilábalásra.

• Külföld