Ara-Kovács Attila

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: A nemzeti kisebbség fogalma sajátos kollektívumot feltételez, ami bizonyos értelemben kitágítja a kisebbség jogvédelmi lehetőségeit. Mennyiben mondható ez el a „társnemzet” fogalmáról?

Tóth Sándor: Tartok tőle, hogy e terminus hívei redukált nemzetfogalommal dolgoznak. Tudniillik a nemzet politikai funkciójára összpontosítanak, holott Európában más funkciók épp a nemzetet tették azzá a formává, mely révén az egyes – a sajátos útján – az egyetemeshez kapcsolódik. Ez a nemzet kulturális, mondhatnám azt is: humanizációs funkciója. Ám azonnal felmerül a kérdés: hová is kapcsolódik e kulturális vonatkozás szempontjából az a bizonyos „társnemzet”. Része marad-e továbbra is az erdélyi magyarság a magyar nemzetnek általa? Aligha.

Aztán azt is állítják a „társnemzet” hívei, hogy ez a terminus úgymond megnyugtatná a román partnert afelől, hogy mi nem volnánk irredenták. Az én véleményem viszont az, hogy a román partner a történelemből fogja majd megtanulni, hogy nem az irredenta ágálás, hanem saját centralizált állama jelenti számára a legfőbb veszélyt. Ám ha a bukaresti boncok attól felnek, hogy az ország decentralizálódik, akkor persze jó okuk van félni. Igazából Besszarábia Romániához való visszatérte fogja elindítani a decentralizálást, mert aligha olyan felkiáltással törli majd el a Prut menti határt Moldávia, hogy gyertek drága bukaresti testvérek, nyomorítsatok már meg minket is, ahogy a bánságiakkal tettétek. És ahogy 1919–1940 között a besszarábiaiakat is.

Magyar szempontból persze némileg más a kérdés. E vonatkozásban óhatatlanul felmerül a kérdés: a romániai magyarság – mint „társnemzet” – hogyan is viszonyul a magyar nemzethez, Magyarországhoz. Van egy kísérteties emlékem. A hetvenes években Constantin Daicoviciu – a „dáko-római kontinuitás” egyik képviselője – ekként oktatott ki: a romániaiság azt jelenti, hogy mi, romániai magyarok, együtt építjük a románsággal a szocializmust. Az adott közösségi keret – régi, jó sztálinista meghatározás szerint – tartalmában szocialista, formájában pedig nemzeti. De e nemzeti vonatkozás különös hangsúlyú – mondta Daicoviciu –, mert hogy az erdélyi magyar kultúra a romániai szocialista kultúrának szerves része; és csakis azé. Tehát Bukarestben van a centruma, azaz semmi köze sem lehet Budapesthez.

Nos ez is mutatja, nem egyszerűen ostobaság, hanem igen céltudatos törekvés volt mindig is elmetszeni azokat a szálakat, amelyek az anyanemzethez kötik az erdélyi magyarságot, és valami módon a román nemzet „társaként” beállítani kulturális státusát. Tartalmilag összevetve a kettőt, a társnemzet terminus az oly sokáig az erdélyiekre tukmált és így kompromittált romániaiság terminust helyettesíthetné.

Beszélő: A nemzeti kisebbség fogalma került tehát szóba, melynek ön a nemzeti vonatkozását világította meg; ez egyébként a kisebbség és az anyanemzet viszonyára utal. De vegyük most e fogalom kisebbségi kritériumát. Az utóbbi időben bizonyos értelemben – különösen a helsinki folyamat következtében – megteremtődött a kisebbségi lét jogi-politikai kodifikációja. Mennyiben vihetők át ezek az eredmények, garanciák a „társnemzetre”?

Tóth Sándor: Az eddig említett történelmi szempont elméletileg próbálta megközelíteni a kérdést. A jogászi megközelítés viszont közvetlen, gyakorlati kérdésként veti fel ugyanazt: miként is gondolkodnak a „társnemzet” fogalmának megalkotói az erdélyi magyarság léte felől. A helsinki folyamat eredményeként Európában ma a nemzeti kisebbségek jogvédelmén, illetve státusuk körülhatárolásán munkálkodnak, és látványos erőfeszítések történnek arra, hogy mindezt megalapozottá tegyék a nemzetközi jogban is. Nos, ha ezek a garanciák bevett terminusokhoz kapcsolódnak, akkor az újítás kedvéért ne mondjunk le erről a terminusról. Ugyanis ami a nemzeti kisebbségre vonatkozik, az nem kell hogy jogi egyértelműséggel feltétlenül vonatkozzék a társnemzetre is. Ennek eredménye az lenne, hogy egyszerűen kilépnénk abból a védelmi körből, melyet egyáltalán nem volt könnyű kialakítani az elmúlt évtizedekben.

• Külföld