Skip to main content

Társbérleti nemzetpolitika?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Beszélő: A nemzeti kisebbség fogalma sajátos kollektívumot feltételez, ami bizonyos értelemben kitágítja a kisebbség jogvédelmi lehetőségeit. Mennyiben mondható ez el a „társnemzet” fogalmáról?

Tóth Sándor: Tartok tőle, hogy e terminus hívei redukált nemzetfogalommal dolgoznak. Tudniillik a nemzet politikai funkciójára összpontosítanak, holott Európában más funkciók épp a nemzetet tették azzá a formává, mely révén az egyes – a sajátos útján – az egyetemeshez kapcsolódik. Ez a nemzet kulturális, mondhatnám azt is: humanizációs funkciója. Ám azonnal felmerül a kérdés: hová is kapcsolódik e kulturális vonatkozás szempontjából az a bizonyos „társnemzet”. Része marad-e továbbra is az erdélyi magyarság a magyar nemzetnek általa? Aligha.

Aztán azt is állítják a „társnemzet” hívei, hogy ez a terminus úgymond megnyugtatná a román partnert afelől, hogy mi nem volnánk irredenták. Az én véleményem viszont az, hogy a román partner a történelemből fogja majd megtanulni, hogy nem az irredenta ágálás, hanem saját centralizált állama jelenti számára a legfőbb veszélyt. Ám ha a bukaresti boncok attól felnek, hogy az ország decentralizálódik, akkor persze jó okuk van félni. Igazából Besszarábia Romániához való visszatérte fogja elindítani a decentralizálást, mert aligha olyan felkiáltással törli majd el a Prut menti határt Moldávia, hogy gyertek drága bukaresti testvérek, nyomorítsatok már meg minket is, ahogy a bánságiakkal tettétek. És ahogy 1919–1940 között a besszarábiaiakat is.

Magyar szempontból persze némileg más a kérdés. E vonatkozásban óhatatlanul felmerül a kérdés: a romániai magyarság – mint „társnemzet” – hogyan is viszonyul a magyar nemzethez, Magyarországhoz. Van egy kísérteties emlékem. A hetvenes években Constantin Daicoviciu – a „dáko-római kontinuitás” egyik képviselője – ekként oktatott ki: a romániaiság azt jelenti, hogy mi, romániai magyarok, együtt építjük a románsággal a szocializmust. Az adott közösségi keret – régi, jó sztálinista meghatározás szerint – tartalmában szocialista, formájában pedig nemzeti. De e nemzeti vonatkozás különös hangsúlyú – mondta Daicoviciu –, mert hogy az erdélyi magyar kultúra a romániai szocialista kultúrának szerves része; és csakis azé. Tehát Bukarestben van a centruma, azaz semmi köze sem lehet Budapesthez.

Nos ez is mutatja, nem egyszerűen ostobaság, hanem igen céltudatos törekvés volt mindig is elmetszeni azokat a szálakat, amelyek az anyanemzethez kötik az erdélyi magyarságot, és valami módon a román nemzet „társaként” beállítani kulturális státusát. Tartalmilag összevetve a kettőt, a társnemzet terminus az oly sokáig az erdélyiekre tukmált és így kompromittált romániaiság terminust helyettesíthetné.

Beszélő: A nemzeti kisebbség fogalma került tehát szóba, melynek ön a nemzeti vonatkozását világította meg; ez egyébként a kisebbség és az anyanemzet viszonyára utal. De vegyük most e fogalom kisebbségi kritériumát. Az utóbbi időben bizonyos értelemben – különösen a helsinki folyamat következtében – megteremtődött a kisebbségi lét jogi-politikai kodifikációja. Mennyiben vihetők át ezek az eredmények, garanciák a „társnemzetre”?

Tóth Sándor: Az eddig említett történelmi szempont elméletileg próbálta megközelíteni a kérdést. A jogászi megközelítés viszont közvetlen, gyakorlati kérdésként veti fel ugyanazt: miként is gondolkodnak a „társnemzet” fogalmának megalkotói az erdélyi magyarság léte felől. A helsinki folyamat eredményeként Európában ma a nemzeti kisebbségek jogvédelmén, illetve státusuk körülhatárolásán munkálkodnak, és látványos erőfeszítések történnek arra, hogy mindezt megalapozottá tegyék a nemzetközi jogban is. Nos, ha ezek a garanciák bevett terminusokhoz kapcsolódnak, akkor az újítás kedvéért ne mondjunk le erről a terminusról. Ugyanis ami a nemzeti kisebbségre vonatkozik, az nem kell hogy jogi egyértelműséggel feltétlenül vonatkozzék a társnemzetre is. Ennek eredménye az lenne, hogy egyszerűen kilépnénk abból a védelmi körből, melyet egyáltalán nem volt könnyű kialakítani az elmúlt évtizedekben.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon