Skip to main content

Genfi román álláspont és a vásárhelyi tények

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Traian Chebeleu, román küldöttségvezető, a nemrég zárult – és a kisebbségek helyzetével foglalkozó – helsinki utóértekezleten, a magyar küldöttség július 15-i nyilatkozatára válaszolva, könnyedén azt ajánlotta mindenkinek: minthogy az 1990-es, marosvásárhelyi események úgymond nem a jelenhez, hanem a múlthoz tartoznak, borítsunk fátylat rájuk. A felejtés egyébként is üdvösebb lesz mindenkinek. A több áldozatot követelő, pogromjellegű „események” kapcsán azonban nem mindenkinek sikerült ily könnyed megállapításokra jutnia.

Román vélemény szerint az események 1990. március 15-én kezdődtek, amikor több mint tízezer magyar állampolgár – „sértve a románok nemzeti érzelmeit” – tömegesen átkelt a határon, hogy Romániában ünnepelje meg a román köztudatban rossz emlékezetű március 15-ét. (A rossz emlékezet magyarázata: 1848-ban, az erdélyi románok jelentékeny tömegei Bécset támogatták a magyar forradalom ellenében. A mócvidék románjai pedig – egy bizonyos Avram Iancu vezetésével – tömeggyilkosságokat követtek el a forradalom mellé álló civil lakossággal szemben.)

Az idézett okfejtésből egyértelműen következik, hogy a „magyar állampolgárok magatartását” a marosvásárhelyi magyar nemzetiségű román állampolgárokon kellett megbosszulni, kollektív büntetést alkalmazván ellenük. Ez az álláspont önmagát minősíti!

A valóság ráadásul egész másként néz ki: Magyarországról valóban jóval több személy utazott Romániába, mint egy évvel korábban, szintúgy március 15-én. Az ok egyszerű: csak 1990-ben lett munkaszüneti nappá március 15-e, amelyet a hétvégi munkaszüneti nappal kiegészítve 3-4 napos miniszabadságként lehetett hasznosítani. Így tudtak hazalátogatni a Ceausescu-rezsim elől elmenekült magyarok és barátaik is.

Viselkedésükről, 1990. március 16-án a következőket nyilatkozta a marosvásárhelyi rádió magyar adásának Gavril Irsic ezredes, Szatmár megye rendőrfőnöke:

Riporter: „Vannak információi arról, hogy magyarországi turisták nagy csoportban érkeztek volna, és közbotrányos jeleneteket provokáltak volna Szatmárnémeti központjában, beleértve a zászlóbontást, koszorúzást meg egyéb tüntető, a román nép számára ellenséges, sértő megnyilvánulásokat?

Gavril Irsic: Nem, nincsenek.”

Az interjú teljes szövege a Romániai Magyar Szó 1990. április 11-i számában olvasható.

Köztudott, tavaly március 15-én csak Szatmárnémetiben voltak a marosvásárhelyi Vatra Romaneasca aktivistái által provokált rendbontások, Marosvásárhelyen a nap a legnagyobb nyugalomban telt el.

Chebeleu, a genfi román küldött elismerte, hogy a marosvásárhelyi események nyomán viszonylag kevés embert állítottak bíróság elé. Viszont megállapította: „Ha ezek történetesen romák vagy magyar nemzetiségűek voltak, ez csupán azt jelenti, hogy csak azon személyeket lehet törvény elé állítani, akik ellen van bizonyíték.”

Ebből az okfejtésből adódik a következő kérdésünk: a román tettesek ellen vajon miért nincs bizonyíték? A válasz is kézenfekvő. Azért, mert a nyomozást a Vatra Romaneasca tagjai végzik, és ők nem az igazság kiderítésével, hanem annak eltussolásával foglalkoznak.

Hiába nyert megállapítást a négy magyar halálos áldozatból három gyilkosának a kiléte (Marin Preda szentkirályi sofőr, Dumitru Butilca és Ioan Covaci volt sofőrök), egész egyszerűen nem helyezték vád alá őket.

Chebeleu úgy fogalmazott, hogy a román kormány „mélységes sajnálatának adott hangot” a Sütő András elleni agresszió miatt. „Ehhez még hozzá kell tennem – folytatta a román küldött –, hogy egy román és egy román etnikumú személyt bíróság elé állítottak.” Az igazság kedvéért én is hozzáteszem, a két személyt nem a Sütő András sérelmére elkövetett gyilkossági kísérletért állították bíróság elé – a tettesek vajon továbbra is ismeretlenek lennének? –, hanem csendháborításért.

Traian Chebeleu azt is kifogásolta, hogy a magyar kolléga nem nyilvánított részvétet M. Cofariunak a pogrom idején történt bántalmazása miatt, „akit magyar nemzetiségű személyek kegyetlenül megvertek Marosvásárhely központjában. Minek tulajdoníthatjuk ezt a mulasztást – tette fel a román delegációvezető a szónoki kérdést –, vajon annak-e, hogy M. Cofariu egyszerű paraszt, vagy annak, hogy román nemzetiségű?”

Ha már részvétnyilvánításoknál tartunk, ez megilletné a márciusi hat halálos áldozat (négy magyar: Csipor Antal, Gémes István, Kiss Zoltán és Sipos Antal, és két román: Simion Frandes és Teodor Rusu) hozzátartozóit is, de róluk rendszeresen megfeledkezik a román propaganda és diplomácia.

Cofariuhoz hasonló sérülést még sokan elszenvedtek. Miként mondjuk a verduni hősi halottakat is, a szánalom és az emlékezet megilleti mindannyiukat, a mundértól függetlenül. Függetlenül attól is, hogy Cofariu – félrevezetett agresszorként – kifejezetten „magyart verni” érkezett akkor Marosvásárhelyre. Ő is ugyanazoknak az áldozata, mint az előre megfontolt szándékkal megtámadott magyarok.

Hogy ki az igazi bűnös – vagy kik az igazi bűnösök –, minden bizonnyal ezt Chebeleu úr is tudja. De egyelőre azt hiszi: ha nem mond igazat, jobban szolgálja hazáját. Tévedni emberi dolog.


































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon