Pesty László

Nyomtatóbarát változat

Utoljára december 24-én és az azt követő napokban jártam Erdélyben. Akkor magyarok és németek, délszlávok és románok együtt örültek és együtt sírtak, fegyvertársként, kart karba öltve, ugyanazzal a lelkesedéssel vettek részt a forradalomban. Én elég sokat voltam odaát korábban is. Jól ismerem Erdélyt, és mindig úgy tudtam, hogy irtózatos gyűlölet lakik a lelkekben. Amikor a forradalom napjaiban újra ott jártam, úgy éreztem, hogy tévedtem, hogy rosszul ítéltem meg a dolgokat, hogy erről szó sincs, vagy ha eddig volt, most 24 óra alatt szertefoszlott. Úgy jöttem haza, hogy akármilyen fantasztikus is, csoda történt: a nemzetiségi ellentétek, a gyűlölködés egyik napról a másikra megszűnt.

Február 8-án a Fekete Doboz stábjával megint útnak indultunk, mert értesítést kaptunk, hogy Marosvásárhelyen az egyik román politikai csoportosulás nagy demonstrációt szervez. Az információ nem volt pontos, mert aznap nem tüntetés volt, hanem tömeggyűlés a városi sportcsarnokban, amelyet a Vatra című lap szervezett.

Napközben mászkáltunk a városban, elkaptunk két székely fiút, akik a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ) sokszorosított nyomtatványát osztogatták a főtéren. Azonnal interjúzni kezdtünk velük. Hamarosan érdeklődők sereglettek az autó köré, 70-80 főből álló gyűrű alakult ki. Az emberek beszélgettek, vitatkoztak, mi pedig két kamerával vettük.

A magyarok arról beszéltek, hogy önálló iskolát szeretnének, önálló kultúrát, önálló újságokat. Azt szeretnék, hogy a gyerekeik magyarul tanulhassák a tantárgyakat az általános iskolában éppúgy, mint a középiskolában. Nem azért szeretnének különválni, nem azért szeretnének önálló iskolát, mert szeparatisták, hanem azért, mert amíg csak közös intézmények vannak, addig román dominancia érvényesül. Márpedig ők szeretnék megőrizni az identitásukat. Érdekes, hogy semmiféle nacionalista megjegyzés nem hangzott el ott a tömegben. Panaszkodtak ugyan, elmondták, hogy mit műveltek velük 30 éven át – volt, aki 60 évet mondott – a románok, hogy mit művelnek velük most, de rögtön hozzátették, hogy nem ítélik el a román nemzetet, hogy a román kultúrát a magukéval egyenrangúnak tartják stb., csak szeretnének ők is létezni. Nem voltak vad, nacionalista indulatok, noha én azt is megértettem volna. Más a többség nacionalizmusa, és más a kisebbségé. Ha egy cigányt naponta négyszer szégyenítenek meg azért, mert cigány, nem csoda, ha előbb-utóbb elfogy a cérnája. De ismétlem: nem hangzottak el nacionalista megnyilatkozások. Fölmerül a kérdés, ennyire érett lenne az utca embere Erdélyben? Nem valószínű. Inkább félnek attól, hogy nacionalistának minősülnek. Tudjuk, hogy ezért régebben „fejvesztés” járt. Így aztán, ha kritizálják is a román rendeletet, a román iskolát, a román újságot, azonnal hozzáteszik: mi nem vagyunk nacionalisták, mi nem utáljuk a románokat, mi szeretjük őket.

Kb. 10-15 percet forgathattunk, amikor megjelent a rendőrség. Megpróbálták szétoszlatni a csődületet, de ehhez kevesen voltak: egyetlen rendőrkocsi négy rendőrrel. Rájöttek, hogy nincs esély, ezért úgy döntöttek, hogy inkább bennünket visznek el, mivel látták, hogy magyar rendszámú autóval vagyunk és videoanyagot forgatunk. Mondták, hogy üljünk be a kocsiba, és kövessük őket a rendőrségre! A tömeg körülfogta a mi autónkat is, az övékét is. Mondták a rendőröknek, hogy a magyar filmeseket innen nem fogjátok elvinni, mert nem csináltak semmi olyat, ami ezt indokolná. Ceausescu idejében ez megtörténhetett, de most győzött a forradalom, és rohadt milicisták, takarodjatok innen! A milicisták tovább erősködtek, a tömeg körülfogta őket, de erőszakra nem került sor. Volt 60 másodpercünk arra, hogy beüljünk az autóba és „padlógázzal” elsöpörjünk. Nem tudtak mit csinálni, mert az a közel száz ember körülzárta a kocsijukat.

A főtértől távol, egy lakótelepen próbáltuk folytatni az interjút, de az egyik épületből azonnal előkeveredett egy házmesterszerű fickó, aki közölte, hogy takarodjunk innen. Mindezt ékes románsággal, de a gesztusai magukért beszéltek. Az addigi tapasztalatokból okulva kimentünk a külvárosba. Egy gyár sarkánál álltunk meg: szögesdrót, gyárkapu, betonfalak. A gyáron túl már csak a mező. Azt hittük, itt nyugtunk lesz. Harmadszor is nekikezdtünk az interjúnak, de megint rajtavesztettünk. Mint később kiderült – akkor nem vettük észre –, elment mellettünk egy román munkás, be a gyárba, és riasztotta a kollégáit. Látta, hogy ott áll egy magyar rendszámú Lada, látta a videokamerákat, a fényképezőgépet, és hallotta, hogy magyar nyelvű interjú készül. Mindez elég volt ahhoz, hogy riassza a munkásokat. Nyolc-tíz perc múlva nyílt a gyárkapu, és 7-8 munkás durungokkal, kalapácsokkal felszerelve meglehetősen harciasan és gyors léptekkel megindult felénk. Az egyik riportalanyunk szerencsére észrevette, így volt még annyi idő, hogy a társaság beugráljon az autóba, a sofőr gyorsan gázt adott és elhajtottunk. Én még készítettem egy öt másodperces felvételt a felénk gyalogoló munkásokról. Sajnos az a pillanat, amikor utánunk hajítottak egy kalapácsot, amely csak centiméterekkel kerülte el a kocsit, nincs rajta a fölvételen, mert kívül esett a kamera látószögén.

Délután elmentünk a tömeggyűlésre. Nem tudom, hányan lehettek, négyezren vagy nyolcezren, de a sportcsarnok zsúfolásig megtelt, sőt sok százan kívülrekedtek. Az épület bejáratát rendezőgárda zárta el. Aki nem rendelkezett megfelelő meghívóval, azt nem engedték be. A kordonon kívül jobbára magyarok gyülekeztek, akiket érdekelt volna, hogy miről folyik a szó a csarnokban. Őket egyáltalán nem engedték be. Kisebb dulakodásra is sor került. A rendezők elég keményen léptek fel, csak az mehetett be, akit ők akartak. Először angolul próbálkoztunk, mert a MADISZ-osok mondták, hogy magyarul nincs esélyünk. Hosszan és folyamatosan beszéltünk angolul, de ez nem hatotta meg őket. Próbáltak minket igazoltatni.

Közöltem velük, hogy ne haragudjanak, de úgy tudom, hogy csak a rendőrnek vagyok köteles a személyi okmányaimat átadni. Nem jöttek zavarba, három perc alatt kerítettek egy rendőrt. Mit tehettem, odaadtam az útlevelem. Elkezdtek üvölteni: „Ja, te magyar vagy! Akkor miért nem beszélsz magyarul?” Folyt a huzakodás. Közölték, hogy nem mehetünk be, mi meg erősködtünk, hogy be akarunk menni. Egyszer csak váratlanul megjelent a rendezőgárda vezetője, szétnyitotta a kordont, s mosolyogva intett, hogy: „Na, gyertek csak be!” Bátonyi Csabával, a Fekete Doboz egyik operatőrjével voltam, akivel már elég sok helyen dolgoztunk együtt. Az emlékezetes prágai eseményektől kezdve egészen a legvéresebb berlini tüntetésekig sok izgalmas helyzetet éltünk át, és nem vagyunk félős gyerekek. De akkor egymásra néztünk, és ott volt a szemünkben, hogy most bemenni nem egy életbiztosítás. De már nem lehetett visszavonulni, és a magabiztosság látszatát keltve besétáltunk. Szerencsére nem történt semmi. Odavittek minket a terem ajtajához, csinálhattunk egy másfél perces felvételt, majd megragadták a karunkat és ismét a kordonon kívülre tuszkoltak bennünket.

Közben a csarnokban különböző szónokok váltották egymást, és a többezres tömeg őrjöngve-üvöltve visszhangozta a földobott jelszavakat. A sportcsarnokon kívül is megafonokat helyeztek el, úgyhogy a kintrekedtek is figyelemmel kísérhették a fejleményeket. Úgy éreztem magam, mintha egy olyan dokumentumfilmet néznék, amely a 30-as évek közepén, végén készült Németországban: sportcsarnok, tömeggyűlés, szónok, üvöltés, megafonok. A kordonon kívül nagyon sok magyar volt. Egy-két dolgot lefordítottak, inkább csak töredékesen, de annyi biztos, hogy vad magyargyűlölet áradt az elhangzottakból. Az egész hangulat annyira vad és soviniszta volt, hogy én még ilyet nem tapasztaltam. Manapság Magyarországon is sokat beszélünk arról, hogy vannak soviniszta, nacionalista indulatok. De más a békéscsabai, debreceni vagy kiskunmajsai Naplóban olvasni egy-két erre utaló sort, és más az üvöltő, gyűlölködő jelszavakat skandáló sokezres tömeget hallgatni.

Mi a kordonon kívül próbáltunk interjúzni, amikor néhány székely srác odajött, és mondta, hogy gyerekek, most olaj, mert a szeku nagyon figyel benneteket. Három percetek van arra, hogy lelépjetek. Roppant érdekes, hogy most is szekusoknak hívják azokat a rendőröket, akik ugyan már nem elvtársak, hanem urak, de továbbra is ugyanazt a tevékenységet folytatják. Civilben vagy egyenruhában megjelennek az ilyen rendezvényeken, figyelnek, fülelnek és igazoltatnak. Nem azt mondom, hogy egytől egyig ugyanazok a személyek, de sokan átmentették magukat. Ugyanazok az arcok, és ugyanazt a munkát végzik. Gyorsan magamra kaptam Bátonyi Csaba fényképezőgépét, elvettem tőle a mikrofont. Régi, jól bevált módszer. Mikor a tüntetők beszólnak nekünk, hogy gyerekek, most kell lelépni, akkor gyors, titkos kazettacsere a kabát alatt, Csaba elrakja a kazettát, és elvegyül a tömegben, én pedig a technikai berendezésekkel minél feltűnőbben és lassabban kigyalogolok a helyszínről, hogy magamra vonjam a helyi „ávéhások” figyelmét.

Körbejártam fél Marosvásárhelyt, húsz perc múlva találkoztunk a kocsinál, és viharsebesen elhagytuk a várost.

• Külföld