Sz. Bíró Zoltán

Nyomtatóbarát változat

Az oroszországi közelmúlt a jobboldali radikalizmus három jellegzetes formáját hozta felszínre. Elsőként, még Gorbacsov idején a militánsan antiszemita Pamjaty-csoport tűnt fel. A századelő „feketeszázas” hagyományait feltámasztó monarchofasiszta mozgalom sokkoló színre lépése dacára sem tudott a politikai élet perifériájáról elmozdulni. Ott tartotta elavult érvelése, vezetőinek meglehetősen korlátolt intellektusa, a mozgalom egészéből áradó naftalinszag. A századelő jelmezeiben és nyelvén a jobboldali radikalizmus egy idő után merő tréfának látszott.

Az orosz szélsőjobb világába Zsirinovszkij hozott új, populista színt (Beszélő-melléklet, 1994. 12. szám). A sokáig politikai clownként vagy provokátorként elkönyvelt „liberális-demokrata” pártvezér felemelkedését alighanem hangsúlyozott eliten kívüliségének és korlátokat nem ismerő, tapintatlanul nyers megnyilatkozásainak köszönheti. Megpróbált úgy viselkedni, olyannak lenni, mint több millió oroszországi sorstársa – és nyert. Csakhogy ma már Duma-tagként nehéz fönntartani és elhitetni az eredeti képet, az establishmenthez nem tartozó politikus képét. Annál is kevésbé, mert Zsirinovszkij mindvégig támogatta a jelcini alkotmány elfogadását. Egy olyan konstitúció mellett állt ki, amely lényegében eljelentéktelenítette saját választási sikerét is: hiába aratott a pártlistán győzelmet, mégsem lehetett befolyása a kormányalakításra. Ám az olyannyira remélt államelnöki poszt talán még ezt is megérte. Noha az eredeti politikusi kép felbomlóban van, mégis elhamarkodott lenne Zsirinovszkijt leírni. Az eredeti figura eróziójával párhuzamosan ugyanis mind kivehetőbben újraformálódik a „liberális-demokrata” pártvezér alakja, Zsirinovszkij láthatóan élvezi az oroszországi kapitalizálódás nyerteseinek, az ún. „új oroszok” jelentős csoportjainak bizalmát és támogatását. A nemzeti kapitalizmus eszméje pedig nemcsak a közvetlen nyertesek körében lehet vonzó: könnyen fölépíthető rá egy sikeres választási stratégia. Zsirinovszkij tehát nem kérdez rá a fennálló politikai keretekre, elfogadja azokat.

Az oroszországi politikai küzdőtérnek azonban vannak olyan nem lebecsülendő szereplői, akik – ellentétben Zsirinovszkijjal – nem illeszkednek bele a fennálló politikai keretekbe, a nyilvános és legális politikai verseny szabályait csak részben fogadják el, és készek azt bármikor áthágni. A jelcini rendszert – különös tekintettel a tavaly októberi eseményekre – nem csupán születési körülményei miatt tartják illegitimnek, de számukra a „rezsim” politikai alapértékei is elfogadhatatlanok (Beszélő, 1994. 14. szám). E csoportok például úgy vélik, Oroszország politikai jövője egyáltalán nem csak jogállami keretek között képzelhető el. A politikai nyilvánosság világából kiszorított és önmagukat kirekesztő szélsőséges csoportok nehezen fölmérhető kockázatot jelentenek. Befolyásuk nagyságát és az oroszországi politikai stabilitást megbontó esetleges aktivizálódásuk körülményeit ma még aligha lehet pontosan bemérni. Annyi azonban bizonyos, hogy a jobbszárnyukon szerveződő újfasiszta és nemzeti bolsevik pártocskák komoly kihívást is jelenthetnek, ha a rendszer gazdasági és szociális téren továbbra is tartósan alulteljesít, és az új elit még inkább korruptnak bizonyul. Ma már nem egyedi eset, amikor egy fasiszta pártokkal szövetségben álló szakszervezet irányításával munkások gyárakat barikádoznak el tiltakozásul az igazgatóság privatizációs manipulációival szemben. Az erőt és határozottságot sugalló direkt akciók varázsa elől egyre nehezebb lesz kitérni. Elgondolkodtató jel az orosz új jobboldal vezető politikusainak és ideológusainak felkészültsége, kiváló debatteri adottsága. Nem lebecsülendőek nemzetközi kapcsolataik sem.

Az oroszországi radikális jobboldal természetesen nem azonos az orosz nacionalizmussal és a konzervatív jobboldallal, az utóbbi jóval szélesebb. A köztük húzódó határ azonban felettébb képlékeny és viszonylagos. Épp ezért az orosz jobboldal szervezeti megosztottsága, vezetőinek rivalizálása akár átmenetinek is tekinthető. A jobboldali tábor vezetőinek és szimpatizánsainak eltérő politikai értékrendje ugyanis nem áll oly távol egymástól, hogy bizonyos politikai körülmények között egy kellőképpen invenciózus vezér ne tudna egységet teremteni körükben. A számos nyitott kérdés egyike, hogy a ma forgalomban lévő jobboldali politikai programok közül melyik szolgáltat ehhez alapot. Az oroszországi jobboldali radikalizmus utóbbi időben tapasztalható fölemelkedése, a korábban lappangó, „szégyenlős” és rejtőzködő fasizmus manifesztálódása, bizonyos értelmiségi csoportok nyílt bekapcsolódása a fasiszta ideológia termelésébe és részleges újrafogalmazásába – röviden: a fasiszta intenció politikai tendenciává válása – alapján nem kizárható, hogy a ma még az orosz jobboldal mérsékeltebb áramlatait támogatók jelentős csoportjai átvonulnak a szélsőjobb táborába.

Egy ilyen fordulat radikálisan új helyzetet teremthetne. Csakhogy mindmáig gyanút keltően keveset lehet tudni a jobboldali szélsőségesek tényleges társadalmi támogatottságáról. Mintha politikai önállóságuk is kérdéses lenne. Mintha attól függően kerülnének előtérbe, hogy mivel szolgálhatják más, náluk ma még jóval befolyásosabb politikai csoportok pillanatnyi szükségleteit. (Gondoljunk például arra, miként tolták előre „mások” Barkasov horogkeresztes karszalagos osztagait tavaly októberben.) Aligha lehet ugyanis mással magyarázni politikai elszigetelésük tétovaságát, nyilvánvaló törvénysértéseik rendre elmaradó szankcionálását. Manapság Oroszország-szerte több tucat, más adatok szerint másfél száz szélsőséges kiadvány jelenik meg rendszeresen. Ezek a lapok következmények nélkül sérthetik meg az érvényes büntető törvénykönyv „nemzeti és faji ellentétek tudatos szítását” tiltó 74. cikkelyét. ’94 márciusában a moszkvai Antifasiszta Központ vezetője hiába fordult Jelcin elnökhöz egy a „fasiszta és szélsőséges szervezetek működését betiltó” törvénytervezettel – javaslatát elutasították arra hivatkozva, hogy az ajánlott törvénytervezet jogtechnikai okokból nem kerülhet a Duma elé. A válasz még érthető is lenne, ha Jelcin apparátusában történt volna kísérlet egy hasonló tartalmú, ám jogilag korrekt javaslat előkészítésére. Erre azonban mindmáig nem került sor. Nemkülönben elgondolkodtató az oroszországi ügyészségek hasonló ügyekben tanúsított tétlensége. Ez a fajta taktikázás – avagy meglehet, csupán elővigyázatlanság – könnyen torkollhat tragédiába.

Oroszországban ugyanis hiányzik a fasizmus elhárításának bonyolult filterrendszere, illetve a kialakult immunitás egy más típusú helyzet kivédésére szolgált, ezért, noha szélsőjobboldali csoportok Európa-szerte régóta léteznek, mégis megtörténhet, hogy épp Oroszország bizonyul leginkább kiszolgáltatottnak egy esetleges fasiszta politikai fordulat előtt.

• Külföld