Bódis Gábor, Gyurovszky László, Y. L. [Yehuda Lahav]

Nyomtatóbarát változat

Kormányon a szabad kőműves?

A hivatalos szlovák hírügynökség jól értesült forrásokra hivatkozva bejelentette: a végéhez közelednek a koalíciós tárgyalások a Vladimír Meciar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM), valamint a nacionalista Szlovák Nemzeti Párt (SZNP) és a szélsőbaloldali Munkásszövetség (MSZ) közt. A DSZM tíz helyet foglalna el az új kabinetben, a SZNP kettőt, a munkások pedig hármat. A szélsőségesen nacionalista SZNP, mely élénk kapcsolatokat tart fenn Zsirinovszkij pártjával, kapná a honvédelmi tárcát és az oktatásügyet; az ortodox kommunista Munkásszövetség kerül az igazságügyi, a privatizációs (!) és a speciálisan a számukra létrehozandó építésügyi minisztérium élére. (Ami már csak azért is testhezálló, mivel a párt elnöke Ján Lupták eredetileg kőműves.) A kormánykoalíció létrehozását egyik érintett fél sem cáfolta. Az új kabinetet természetesen Vladimír Meciar vezetné, immár harmadszor a legeslegújabb kori szlovák történelemben. Első leváltására 1991 tavaszán került sor, új pártjával megnyerte az 1992-es választásokat, második kormánya – az önálló Szlovákia élén – az év márciusáig tartott ki. Ekkor képviselőinek mintegy egynegyede otthagyta őt, és így másodszor is megbukott. A most alakuló koalíció is fölöttébb ingatag: politikailag nehezen behatárolható és szélsőséges pártokból áll, melyek ráadásul csekély intellektuális erővel és államirányítási tapasztalattal bírnak.

Mindeközben Meciar továbbra sem siet átvenni a kormányzás feladatát a leköszönő Moravcík miniszterelnöktől: kabinetjének létrehozását az 1995-ös költségvetés beterjesztésétől teszi függővé, bár pártja elutasítja a Moravcík-kabinet által kidolgozott tervezetet, így a szélsőséges pártok uralta szlovákiai parlamentben nincs esély megszavazására. A frontvonalak tehát bemerevedtek. Az eddigi kormánykoalíció ilyen körülmények közt nem kívánja beterjeszteni a költségvetés tervezetét, a mostani kormánykoalíció pedig addig nem hajlandó kormányt alakítani.

Élve alkotmány adta jogával, Michal Kovác államfő újratárgyalásra visszaadta a szlovák törvényhozásnak az emlékezetes éjszakai hatalmi tobzódás során meghozott államosítási törvényeket. Egy másik, ugyancsak akkor történt esetben a köztársasági elnök az Alkotmánybírósághoz fordult alkotmányértelmezést kérve. A szélsőséges pártok koalíciója ugyanis bizalmatlanságot szavazott a már lemondott kormány két tagjának, akik posztjukat az alkotmány rendelkezései értelmében töltötték be az új kabinet megalakulásáig. Érdemes felfigyelni arra, hogy a Meciarra annak idején fölesküdött Alkotmánybíróság (akkor még nem volt Szlovákiának államfője, s ezért Meciar gyakorolta annak jogkörét) eddig a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom valamennyi keresetét elutasította, és mindig a mozgalom ellenében döntött. Aligha véletlen tehát, hogy Meciar most az alkotmánybírók kinevezési idejének lerövidítésével fenyegetődzik, és nyíltan a szlovákiai politikai élet „újabb fertőzött elemeinek” titulálja őket.

A szélsőséges pártok hatalomgyakorlási módszere nyugtalanságot váltott ki az Európai Unióban is: elnöksége figyelmeztetést intézett a szlovák parlamenthez. Az üzenet leszögezi, hogy szokatlan a hatalomgyakorlásnak az a módszere, melyet a többségben lévő politikai erők gyakorolnak a kisebbségben lévőkkel szemben Szlovákiában. A figyelmeztetés komolyságát támasztja alá az a tény, hogy 1989 óta ez az ED második ilyen jellegű anyaga (az elsőt Jugoszlávia kapta 1991-ben), s hogy ennek köszönhetően függesztettek fel egy 300 millió USD értékű világbanki hitelt Szlovákiának. A helyzet abszurditását jelzi, hogy Meciar, nem értve a jegyzék diplomatikus nyelvezetét, az anyagot barátságosnak minősítve hozzájárult annak kiszivárogtatásához. A kommentátorok két napig az említett eseten mulattak, a DSZM politikusai pedig mélyen hallgattak.

A szlovákiai politikai élet tehát két egymással szemben álló csoportra szakadt. Az egyik oldalon állnak a szélsőjobboldali és szélsőbaloldali erők a maguk 83 képviselőiével, a másik oldalon pedig az európai mércével standard pártok 67 képviselővel. Örvendetes, hogy a kereszténydemokraták, a liberálisok és a szocialisták mellett ez utóbbi táborban ott találjuk a magyar pártok 17 képviselőjét is. A politikai kommentátorok szinte kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom, a Magyar Polgári Párt és az Együttélés a szlovákiai politika demokratikus erői közé tartoznak, és szilárd támaszai lennének egy esetleges új kormánykoalíciónak. Ehhez azonban még meg kell várni Meciar harmadik bukását.

Gyurovszky László

Békétlen Béke-díj-átadás


Az idei Nobel Béke-díj kihirdetése napján robbant Tel Avivban egy buszon a Hamasz öngyilkos-merénylő bombája. A díj átadásának hetében egy másik merénylő baltával támadt egy 19 éves katonalányra, és agyonütötte. Ha a zsűri tagjai mindezt előre látták volna, talán nem Arafatnak, Rabinnak és Peresznek ítélik oda a díjat: talán maguk a díjazottak is szívesebben vették volna, ha nem nekik ítélik oda. Pedig megérdemlik. Mindhárman. Ettől függetlenül, Oslóban december 10-én a hangulat inkább zavart, mint ünnepélyes lesz.

Nagyon valószínű, hogy a tavalyi palesztin–izraeli kiegyezés nélkül Izrael biztonsági helyzete a mainál rosszabb, a terrorakciók száma pedig még nagyobb lenne. Bármennyire valószínű is, de bizonyíthatatlan. Mint ahogy bizonyíthatatlan az is, hogy éppen a békeesélyek megnövekedése serkenti a béke ellenzőit tevékenységük fokozására. Ehhez nem feltétlenül szükséges tömegtámogatás. Egy bomba megfelelő helyen, megfelelő időben való elhelyezéséhez elegendő néhány mindenre elszánt fanatikus öngyilkosjelölt. Mindez azonban csak feltételezés.

Ezzel szemben cáfolhatatlan tény, hogy a megegyezés óta eltelt évben megnőtt a terrorakciók áldozatainak száma a korábbi időszakhoz képest. E tény nagymértékben befolyásolja a közvéleményt, és aki akarja (márpedig van, aki akarja), ezt a helyzetet könnyen kihasználhatja hangulatkeltésre.

Mégis, elfogulatlanul értékelve az elmúlt évet, aligha lehet beszélni az Oslóban kötött palesztin–izraeli megállapodás kudarcáról. Mint azt Simon Peresz külügyminiszter megjegyezte, Oslo nélkül nem jött volna létre a jordániai–izraeli békeszerződés; nem lehetett volna sikeres a nagy casablancai gazdasági konferencia, amelyen gyakorlatilag megtört a 46 éve tartó Izrael-ellenes arab kereskedelmi bojkott; nem történt volna előrehaladás a szíriai–izraeli viszonyban sem, mert Asszad szíriai elnök nem érezte volna, hogy esetleg lemarad a „békevonatról”, ha nem módosítja valamelyest korábbi álláspontját.

Igaz, a Béke-díj átadása előtti héten a szír–izraeli megegyezés esélyei nem tűntek túlságosan rózsásnak. Egymást követték a bosszús és fenyegető nyilatkozatok. Asszad szír elnök kijelentette, hogy jobb a „status quo”, mint Izrael feltételeinek elfogadása. Rabin kormányfő nem maradt adós a válasszal: „Ha Szíria előnyben részesíti a status quót, Izrael nem kényszerítheti Szíriát a békekötésre.” Különben is, „Szíria nem tesz Izraelnek szívességet, ha békét köt vele”. Még egy üzenet: „Ha Szíria nem köt békét a mostani izraeli kormánnyal, kétséges, lesz-e rá alkalma a következővel.” Viszontüzenet: „Szíriát nem lehet sürgetni. Politikáját nem határozza meg a mindenkori izraeli kormány összetétele.” Az is lehet azonban, hogy az éles szóváltás nem más, mint az ellenfél idegeinek próbája a sorsdöntő lépések előtt.

A napi események sodrában a fák néha eltakarják az erdőt. A Nobel-díj átadása alkalom lehet arra, hogy ismét egyszer az erdőt tartsuk a szemünk előtt.

Y. L.

Diplomáciai káosz


Nemcsak Budapesten okozott káoszt a magas diplomácia, hanem Bosznia szerencsétlen ügyében is. Az elmúlt napok krónikája híven tükrözi azt a fejetlenséget, amellyel a nemzetközi közösség kezeli ezt a volt jugoszláv tagköztársaságot.

A téblábolás Brüsszelben kezdődött, azaz folytatódott. A NATO-tagországok miniszterei olyan „semleges” közleményt adtak ki Boszniáról, hogy abból csak azt lehetett leszűrni: a békés megoldás favorizálása a közös brit–francia opció győzelmét jelentette a keményebb fellépést sürgető amerikaiak felett.

Egyébként maga az Egyesült Államok is látványos fordulatokra képes ebben az ügyben. Brüsszelbe való elutazása előtt Warren Chirstopher külügyminiszter kénytelen volt magához kéretni a legjelentősebb médiák tudósítóit, hogy megmagyarázza nekik: az ellentmondásos nyilatkozatok tulajdonképpen egy konzisztens politikát takarnak. Mi történt ugyanis? Perry véderőminiszter a CNN hírtelevízióban éppen arról beszélt, hogy az amerikai kormányzat beleegyezett annak megvitatásába, miszerint a boszniai szerbek konföderációra léphetnek Szerbiával. Vele egy időben Charles Thomas, az USA képviselője az összekötő csoportban, Szarajevóban azt mondta, hogy szó sincs semmilyen változásról sem az összekötő csoport rendezési tervében, sem az amerikai politikában. Márpedig a boszniai szerb–Szerbia-konföderáció az a váltig tagadott B variáns, amelyet az oroszok, a franciák és a britek készítettek elő. Nem tudni, Christophernek hogyan sikerült megmagyaráznia a „konzisztens” amerikai politika lényegét, mindenesetre Brüsszelben már Kozirjev mellett Hurd és Juppe dominált.

A NATO-miniszterek után az összekötő csoport tagjai tárgyaltak Brüsszelben. A német, az orosz, a francia, a brit és az amerikai külügyminiszter olyan nyilatkozatot fogadott el, amelyet az érdekeltek azonnal félremagyaráztak, ki-ki a saját szája íze szerint. Erre valószínűleg azért kerülhetett sor, mert a kommüniké nyelvezete nem a legpontosabb. Az orosz, a brit és a francia hírközlő szervek szerint az összekötő csoport jóváhagyta a szerb–szerb konföderáció ötletét. Az amerikaiak azt állítják, hogy ezt feltételekhez kötötték. Amiben Washington sziklaszilárd maradt, az a Jugoszlávia elleni szankciók ügye, és nem engedett (még) az orosz nyomásnak, hogy enyhítsenek a büntetőintézkedéseken. „Ehhez Belgrádnak további és komolyabb bizonyítékokat kell nyújtania” – mondta Christopher.

Az orosz válasz nem késlekedett. A Biztonsági Tanácsban Moszkva megvétózta azt a határozati javaslatot, amellyel szigorúbb ellenőrzést vezettek volna be a szerb–bosnyák és a horvát–bosnyák határon. Az intézkedés célja az lett volna, hogy megakadályozza az üzemanyag szállítását a horvátországi szerb területeken át a boszniai szerbek számára. A hidegháború befejezése óta komoly politikai ügyben most hangzott el először orosz vétó.

A világszervezetbeli epizód és Brüsszel után a francia és a brit külügyminiszter Belgrádba utazott, hogy a szerb elnöknek elmondják: ez az utolsó esélye (hanyadszor?) a boszniai szerbeknek, hogy elfogadják a béketervet. Legnagyobb sajnálatukra ajándékot (a szankciók enyhítését) nem vihettek magukkal.

Bódis Gábor

• Extra Hungariam