Skip to main content

Bomba – páncélkocsi 1:0 / Rémálomtitok

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Bomba – páncélkocsi 1:0

A Boszniában dúló háború iránti egyre nagyobb közöny közepette csak nagyon kevesek kapták fel a fejüket azon hír hallatán, hogy a boszniai szerbek ismét megtámadták az ENSZ-csapatokat (ezúttal franciákat), és hogy válaszképpen a NATO-gépek megsemmisítettek egy szerb páncélkocsit. Az arra hivatott nemzetközi tényezők megfelelő megtorlásként értékelték az akciót, a boszniai szerbek viszont először azt próbálták elsütni, amit már néhányszor, hogy „a NATO polgári célpontot támadott”. Mivel az ilyenfajta dajkamese már korábban sem terjedt a palei főhadiszállás falain túl, jöhetett a keményebb ellenakció. A poraiból feltámadt Ratko Mladic tábornok (aki heteken át nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, ezért főként zágrábi lapok többször is halálhírét keltették) ultimátumot intézett az ott állomásozó ENSZ-csapatok parancsnokához, miszerint vagy bocsánatot kérnek a bombázás miatt, vagy ellenakcióra kerül sor. „Az ENSZ-csapatokat ezek után ellenséges egységeknek tekintjük” – mondta a mindig harcias Mladic, aki a Biztonsági Tanács által pénteken megszavazott büntetőintézkedéseket röviden így kommentálta: „Kellemetlen hír.”

Ami Paléban kellemetlen hír, az Belgrádban valóságos örömujjongást váltott ki, legalábbis a hivatalos sajtó szerint. A Biztonsági Tanács ugyanis három határozatot fogadott el, és ezek közül az egyik a Jugoszlávia elleni szankciók enyhítéséről intézkedik. Persze a belgrádi sajtó (ismét) ügyesen elhallgatta, hogy a belgrádi és a podgoricai légikikötő megnyitása, illetve a nemzetközi kultúr- és sportkapcsolatok engedélyezése nem érinti a legsúlyosabb gazdasági büntetőintézkedéseket. A jugoszláv diplomácia (értsd: Milosevic) sikere azonban kétségtelen, s az otthoni használatra működő hivatalos sajtó sikerélményektől hangos.

A sikerre, még ha az kezdeti is, nagy szüksége van Milosevicnek. Akármennyire is gyenge a szerbiai ellenzék, nem elhanyagolható az úgynevezett nemzeti erők összefogásának kísérlete. Vojislav Kostunica, a Szerb Demokrata Párt elnöke kezdeményezte, aki a nemzeti érzület mutogatása terén az utóbbi időben Seselj csetnikvajdával vetekszik. Nos, az ötlet egyszerű: ha egyedül csak Szerbiában nem lehet „gyümölcsöző módon” összefogni a mindenhatónak tűnő szerb elnök ellen, akkor ki kell terjeszteni a szervezkedést „minden szerb területre”, azaz a „Boszniai Szerb Köztársaságra” és a „Krajinai Szerb Köztársaságra”. Kapóra jött az a körülmény, hogy Milosevic hirtelen hátat fordított Karadzicéknak, és ezzel „elárulta a szerb nemzeti ügyet”. Kostunica össz-szerb tömörítő kísérletére eddig a Radikális Párt vezetője, a már említett Vojislav Seselj mondott igent, akit a belgrádi városi bíróság a napokban ítélt 8 hónapos feltételes börtönbüntetésre egy korábbi ügye miatt (hívei társaságában összeverekedett a parlamenti biztonsági szolgálat embereivel). A Zoran Dindic vezette Demokrata Párt, amely szintén jeleskedik a nemzeti porondon, szokásához híven határozott igennel meg nemmel válaszolt. Természetesen az új tömörülés bízvást számíthat a boszniai szerb elit bizalmára, sőt a Milosevic által már régebben menesztett Milan Babic támogatására is, aki köztudomásúan Krajina második legerősebb embere, és a Zágrábbal szembeni erőteljesebb fellépés híve.

A Milosevic-féle szerb szocialisták mellé egyértelműen csak a Vuk Draskovic vezette Szerb Megújhodási Mozgalom sorakozott fel, ami két okból is fából vaskarika: egyrészt mert ez a párt a kezdet kezdetén kimondottan nacionalista alapokról indult, másodszor pedig azért, mert Milosevic éppen a Draskovic szervezte belgrádi tömegtüntetésen (1991. március 9.) vetette be a (volt) Jugoszláv Néphadsereg páncélkocsijait. Csak akkor még senki sem tudta, hogy az főpróba volt Horvátország és Bosznia előtt. Végül pedig Milosevic tavaly megverette és több hétig börtönben tartotta a Draskovic házaspárt.

Most viszont a szerb elnöknek nagyon is hasznára válhat az igen jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Draskovic. Erre szüksége is lesz – amennyiben tényleg komolyan gondolja a békepolitikát –, mert a szankciók teljes megszüntetése még igen távolinak tűnik. Akárcsak a boszniai béke.

Bódis Gábor


Rémálomtitok

Ha Lengyelországban módosítás nélkül lép érvénybe az 1993. szeptember 15-én elfogadott államtitoktörvény, akár 10 évre is elítélhetik azokat az újságírókat, akik államtitoknak minősülő információt tesznek közzé. Ez pedig azt jelentené, hogy a lengyel jogrend e szelete visszatért a hadiállapot időszakának titokvédelmi rendszeréhez.

A korábbi államtitoktörvényből nem derült ki pontosan, kit kellett és kit lehetett titokszegés esetén elítélni: csak az államtitkot kiadó s a titoktartási nyilatkozatot aláíró hivatalnokot, vagy más személyeket is. Az új szabályozás teljesen egyértelmű: mindenki elítélhető, aki olyan információt tesz közzé, melyről tudja, hogy államtitoknak minősül. Bonyolultabb a helyzet a szolgálati titkok esetében, mivel maguk a hivatalnokok döntik el, mit kezelnek ekként, s mit nem.

Az újságírók és a politikusok egy része azonban mégsem az alaptörvény miatt háborog, hanem a törvényhez kapcsolt ún. kiegészítés miatt, mely az államtitkoknak nem kevesebb mint 71 formáját fogalmazza meg. Ezek közé például az alábbiak tartoznak: az állam stratégiai képességének értékelésére, valamint a stratégiai kormányközi egyezményekre vonatkozó minisztertanácsi iratok; az ország stratégiai gazdasági érdekeit érintő, állami intézményekben folyó kutató-fejlesztő munkák részletei; Lengyelország azon külpolitikai tervei és feladatai, amelyek nyilvánosságra hozatala fontos állami érdekeket sérthet; nemzetközi tárgyalások, konzultációk és egyezmények anyagai, ha azok valamely fél kérésére titkosnak minősülnek; stb.

Ez a gyakorlatban azt jelentheti: a jövőben nem lehet közzétenni például, hogy a Lengyel Nemzeti Bank változtatni kíván a zloty árfolyamán; hogy A országgal szorosabbra óhajtja fűzni, B országgal pedig lazítaná kapcsolatait; hogy a kairói demográfiai világkonferencián nem sikerült közös egyezményt kidolgozni (ha az ott jelen lévő több mint 100 állam közül akár csak egy is titokban akarja ezt tartani); hogy az állam koncessziós formában autósztrádát szeretne építeni, mert ez is a stratégiai megállapodások körébe sorolható; hogy ebben az évben több lesz a tej, vagy netán kevesebb a mosószappan; hogy az élelmiszerkutató intézet új, a korábbinál csípősebb kolbászfajtát kísérletezett ki – ha arra az élelmezési tárcától kapott megrendelést.

Az új törvény szerint a kémelhárítás és a felderítés „szigorúan titkosnak” minősített anyagai nyolcvan évig lennének védettek, az ország védelmét, biztonságát és fontos érdekeit érintő „titkos” anyagok negyven, a gazdaságra vonatkozó „titkos” információk pedig harminc évig. Igaz, konkrét esetekben a kormánynak lehetősége lenne az említett időszak meghosszabbítására vagy csökkentésére, örökre titkosak maradnának viszont a kémelhárítás és a felderítés ún. személyi dossziéi, illetve azok az információk, amelyek a titkosszolgálatok dolgozóira, operatív és titkos munkatársaira (ügynökeire), illetve a rendőrség titkosügynökeire vonatkoznak.

A parasztpárti és szociáldemokrata koalíció által megszavazott új törvény óriási felháborodást váltott ki a lengyel újságíró-társadalomban és a lengyel emberjogi szervezetekben, sőt egyes politikusi körökben is. A legnagyobb lengyel napi- és hetilapok főszerkesztői, több rádióadó vezetője, valamint az állami tv elnöke nyílt levelet intézett Walesa elnökhöz és a szenátushoz, a szólásszabadság csorbítása elleni tiltakozásul. A média egy része a törvény mellett szavazó, illetve kidolgozásában részt vevő politikusok megszólaltatásakor máris „kipróbálta”, mihez vezet „a törvény betűje” a gyakorlatban: „Henryk Goryszewski, a Nemzetbiztonsági Iroda vezetője, akitől azt kérdeztük meg, igaz-e, hogy további szigorítást javasolt az államtitokról szóló új törvényhez, kijelentette: »Én félek a szélsőségektől.« Tekintettel azonban az államtitokról szóló törvényre, sajnos nem idézhetjük tovább Henryk Goryszewski szavait” – közölte például hallgatóival a Rádió Plus hírolvasó-bemondója. „A lengyel igazságszolgáltatás a bűnesetek felderítésében igen kevéssé hatékony – jelentette ki Wlodzimierz Clmoszewicz igazságügy-miniszter a Limanowski Klub tagjaival való találkozón. Az államtitoktörvény miatt azonban sajnos nem tudunk részleteket közölni sem arról, hogy mivel foglalkozik a Limanowski Klub, sem arról, hogy miért találkoztak az igazságügy-miniszterrel” – hangzott el ugyancsak a lengyel éterben, jelezve a vészjósló kilátásokat.

A lengyel politikusok jelentős része ugyancsak felháborodással fogadta az új törvényt. „Vétót emelek az államtitoktörvény ellen, ha a szenátus változatlanul hagyja. Minden konfliktus ellenére én jól megvoltam, jól megvagyok és jól megleszek az újságírókkal” – jelentette ki még maga Walesa elnök is a múlt hét végén, Tadeusz Zielinki, a lengyel ombudsman pedig már most kilátásba helyezte, hogy elfogadás esetén Alkotmánybíróság elé utalja a törvényt. Az egyre dagadó botrány hatására a törvényt egyhangúan megszavazó posztkommunista Demokratikus Baloldal Szövetség (SLD) ugyan kissé megingott, de a Waldemar Pawlak vezette Lengyel Néppárt (PSL) továbbra is hajthatatlan.

A lengyel államtitoktörvény sorsa jelenleg a szenátus kezében van. A felsőház néhány ponton enyhíteni kívánja a szejm által megszavazott törvényt. Javasolja például, hogy csak az állam védelmével, külső biztonságával és külkapcsolataival összefüggő titkos információk essenek az államtitoktörvény hatálya alá (a belső biztonsággal és a gazdasággal összefüggők tehát ne); hogy korlátozzák a hivatalnokok ún. titkosítási jogát; hogy kategóriánként 20-30 évvel csökkentsék a titokvédelem időszakát. Az államtitoktörvény azonban a lengyel sajtó szerint még ezekkel a módosításokkal kiegészülve is igen távol áll az újságírók államtitokálmától.

Tálas Péter

































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon