Bomba – páncélkocsi 1:0
A Boszniában dúló háború iránti egyre nagyobb közöny közepette csak nagyon kevesek kapták fel a fejüket azon hír hallatán, hogy a boszniai szerbek ismét megtámadták az ENSZ-csapatokat (ezúttal franciákat), és hogy válaszképpen a NATO-gépek megsemmisítettek egy szerb páncélkocsit. Az arra hivatott nemzetközi tényezők megfelelő megtorlásként értékelték az akciót, a boszniai szerbek viszont először azt próbálták elsütni, amit már néhányszor, hogy „a NATO polgári célpontot támadott”. Mivel az ilyenfajta dajkamese már korábban sem terjedt a palei főhadiszállás falain túl, jöhetett a keményebb ellenakció. A poraiból feltámadt Ratko Mladic tábornok (aki heteken át nem mutatkozott a nyilvánosság előtt, ezért főként zágrábi lapok többször is halálhírét keltették) ultimátumot intézett az ott állomásozó ENSZ-csapatok parancsnokához, miszerint vagy bocsánatot kérnek a bombázás miatt, vagy ellenakcióra kerül sor. „Az ENSZ-csapatokat ezek után ellenséges egységeknek tekintjük” – mondta a mindig harcias Mladic, aki a Biztonsági Tanács által pénteken megszavazott büntetőintézkedéseket röviden így kommentálta: „Kellemetlen hír.”
Ami Paléban kellemetlen hír, az Belgrádban valóságos örömujjongást váltott ki, legalábbis a hivatalos sajtó szerint. A Biztonsági Tanács ugyanis három határozatot fogadott el, és ezek közül az egyik a Jugoszlávia elleni szankciók enyhítéséről intézkedik. Persze a belgrádi sajtó (ismét) ügyesen elhallgatta, hogy a belgrádi és a podgoricai légikikötő megnyitása, illetve a nemzetközi kultúr- és sportkapcsolatok engedélyezése nem érinti a legsúlyosabb gazdasági büntetőintézkedéseket. A jugoszláv diplomácia (értsd: Milosevic) sikere azonban kétségtelen, s az otthoni használatra működő hivatalos sajtó sikerélményektől hangos.
A sikerre, még ha az kezdeti is, nagy szüksége van Milosevicnek. Akármennyire is gyenge a szerbiai ellenzék, nem elhanyagolható az úgynevezett nemzeti erők összefogásának kísérlete. Vojislav Kostunica, a Szerb Demokrata Párt elnöke kezdeményezte, aki a nemzeti érzület mutogatása terén az utóbbi időben Seselj csetnikvajdával vetekszik. Nos, az ötlet egyszerű: ha egyedül csak Szerbiában nem lehet „gyümölcsöző módon” összefogni a mindenhatónak tűnő szerb elnök ellen, akkor ki kell terjeszteni a szervezkedést „minden szerb területre”, azaz a „Boszniai Szerb Köztársaságra” és a „Krajinai Szerb Köztársaságra”. Kapóra jött az a körülmény, hogy Milosevic hirtelen hátat fordított Karadzicéknak, és ezzel „elárulta a szerb nemzeti ügyet”. Kostunica össz-szerb tömörítő kísérletére eddig a Radikális Párt vezetője, a már említett Vojislav Seselj mondott igent, akit a belgrádi városi bíróság a napokban ítélt 8 hónapos feltételes börtönbüntetésre egy korábbi ügye miatt (hívei társaságában összeverekedett a parlamenti biztonsági szolgálat embereivel). A Zoran Dindic vezette Demokrata Párt, amely szintén jeleskedik a nemzeti porondon, szokásához híven határozott igennel meg nemmel válaszolt. Természetesen az új tömörülés bízvást számíthat a boszniai szerb elit bizalmára, sőt a Milosevic által már régebben menesztett Milan Babic támogatására is, aki köztudomásúan Krajina második legerősebb embere, és a Zágrábbal szembeni erőteljesebb fellépés híve.
A Milosevic-féle szerb szocialisták mellé egyértelműen csak a Vuk Draskovic vezette Szerb Megújhodási Mozgalom sorakozott fel, ami két okból is fából vaskarika: egyrészt mert ez a párt a kezdet kezdetén kimondottan nacionalista alapokról indult, másodszor pedig azért, mert Milosevic éppen a Draskovic szervezte belgrádi tömegtüntetésen (1991. március 9.) vetette be a (volt) Jugoszláv Néphadsereg páncélkocsijait. Csak akkor még senki sem tudta, hogy az főpróba volt Horvátország és Bosznia előtt. Végül pedig Milosevic tavaly megverette és több hétig börtönben tartotta a Draskovic házaspárt.
Most viszont a szerb elnöknek nagyon is hasznára válhat az igen jó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező Draskovic. Erre szüksége is lesz – amennyiben tényleg komolyan gondolja a békepolitikát –, mert a szankciók teljes megszüntetése még igen távolinak tűnik. Akárcsak a boszniai béke.
Bódis Gábor
Rémálomtitok
Ha Lengyelországban módosítás nélkül lép érvénybe az 1993. szeptember 15-én elfogadott államtitoktörvény, akár 10 évre is elítélhetik azokat az újságírókat, akik államtitoknak minősülő információt tesznek közzé. Ez pedig azt jelentené, hogy a lengyel jogrend e szelete visszatért a hadiállapot időszakának titokvédelmi rendszeréhez.
A korábbi államtitoktörvényből nem derült ki pontosan, kit kellett és kit lehetett titokszegés esetén elítélni: csak az államtitkot kiadó s a titoktartási nyilatkozatot aláíró hivatalnokot, vagy más személyeket is. Az új szabályozás teljesen egyértelmű: mindenki elítélhető, aki olyan információt tesz közzé, melyről tudja, hogy államtitoknak minősül. Bonyolultabb a helyzet a szolgálati titkok esetében, mivel maguk a hivatalnokok döntik el, mit kezelnek ekként, s mit nem.
Az újságírók és a politikusok egy része azonban mégsem az alaptörvény miatt háborog, hanem a törvényhez kapcsolt ún. kiegészítés miatt, mely az államtitkoknak nem kevesebb mint 71 formáját fogalmazza meg. Ezek közé például az alábbiak tartoznak: az állam stratégiai képességének értékelésére, valamint a stratégiai kormányközi egyezményekre vonatkozó minisztertanácsi iratok; az ország stratégiai gazdasági érdekeit érintő, állami intézményekben folyó kutató-fejlesztő munkák részletei; Lengyelország azon külpolitikai tervei és feladatai, amelyek nyilvánosságra hozatala fontos állami érdekeket sérthet; nemzetközi tárgyalások, konzultációk és egyezmények anyagai, ha azok valamely fél kérésére titkosnak minősülnek; stb.
Ez a gyakorlatban azt jelentheti: a jövőben nem lehet közzétenni például, hogy a Lengyel Nemzeti Bank változtatni kíván a zloty árfolyamán; hogy A országgal szorosabbra óhajtja fűzni, B országgal pedig lazítaná kapcsolatait; hogy a kairói demográfiai világkonferencián nem sikerült közös egyezményt kidolgozni (ha az ott jelen lévő több mint 100 állam közül akár csak egy is titokban akarja ezt tartani); hogy az állam koncessziós formában autósztrádát szeretne építeni, mert ez is a stratégiai megállapodások körébe sorolható; hogy ebben az évben több lesz a tej, vagy netán kevesebb a mosószappan; hogy az élelmiszerkutató intézet új, a korábbinál csípősebb kolbászfajtát kísérletezett ki – ha arra az élelmezési tárcától kapott megrendelést.
Az új törvény szerint a kémelhárítás és a felderítés „szigorúan titkosnak” minősített anyagai nyolcvan évig lennének védettek, az ország védelmét, biztonságát és fontos érdekeit érintő „titkos” anyagok negyven, a gazdaságra vonatkozó „titkos” információk pedig harminc évig. Igaz, konkrét esetekben a kormánynak lehetősége lenne az említett időszak meghosszabbítására vagy csökkentésére, örökre titkosak maradnának viszont a kémelhárítás és a felderítés ún. személyi dossziéi, illetve azok az információk, amelyek a titkosszolgálatok dolgozóira, operatív és titkos munkatársaira (ügynökeire), illetve a rendőrség titkosügynökeire vonatkoznak.
A parasztpárti és szociáldemokrata koalíció által megszavazott új törvény óriási felháborodást váltott ki a lengyel újságíró-társadalomban és a lengyel emberjogi szervezetekben, sőt egyes politikusi körökben is. A legnagyobb lengyel napi- és hetilapok főszerkesztői, több rádióadó vezetője, valamint az állami tv elnöke nyílt levelet intézett Walesa elnökhöz és a szenátushoz, a szólásszabadság csorbítása elleni tiltakozásul. A média egy része a törvény mellett szavazó, illetve kidolgozásában részt vevő politikusok megszólaltatásakor máris „kipróbálta”, mihez vezet „a törvény betűje” a gyakorlatban: „Henryk Goryszewski, a Nemzetbiztonsági Iroda vezetője, akitől azt kérdeztük meg, igaz-e, hogy további szigorítást javasolt az államtitokról szóló új törvényhez, kijelentette: »Én félek a szélsőségektől.« Tekintettel azonban az államtitokról szóló törvényre, sajnos nem idézhetjük tovább Henryk Goryszewski szavait” – közölte például hallgatóival a Rádió Plus hírolvasó-bemondója. „A lengyel igazságszolgáltatás a bűnesetek felderítésében igen kevéssé hatékony – jelentette ki Wlodzimierz Clmoszewicz igazságügy-miniszter a Limanowski Klub tagjaival való találkozón. Az államtitoktörvény miatt azonban sajnos nem tudunk részleteket közölni sem arról, hogy mivel foglalkozik a Limanowski Klub, sem arról, hogy miért találkoztak az igazságügy-miniszterrel” – hangzott el ugyancsak a lengyel éterben, jelezve a vészjósló kilátásokat.
A lengyel politikusok jelentős része ugyancsak felháborodással fogadta az új törvényt. „Vétót emelek az államtitoktörvény ellen, ha a szenátus változatlanul hagyja. Minden konfliktus ellenére én jól megvoltam, jól megvagyok és jól megleszek az újságírókkal” – jelentette ki még maga Walesa elnök is a múlt hét végén, Tadeusz Zielinki, a lengyel ombudsman pedig már most kilátásba helyezte, hogy elfogadás esetén Alkotmánybíróság elé utalja a törvényt. Az egyre dagadó botrány hatására a törvényt egyhangúan megszavazó posztkommunista Demokratikus Baloldal Szövetség (SLD) ugyan kissé megingott, de a Waldemar Pawlak vezette Lengyel Néppárt (PSL) továbbra is hajthatatlan.
A lengyel államtitoktörvény sorsa jelenleg a szenátus kezében van. A felsőház néhány ponton enyhíteni kívánja a szejm által megszavazott törvényt. Javasolja például, hogy csak az állam védelmével, külső biztonságával és külkapcsolataival összefüggő titkos információk essenek az államtitoktörvény hatálya alá (a belső biztonsággal és a gazdasággal összefüggők tehát ne); hogy korlátozzák a hivatalnokok ún. titkosítási jogát; hogy kategóriánként 20-30 évvel csökkentsék a titokvédelem időszakát. Az államtitoktörvény azonban a lengyel sajtó szerint még ezekkel a módosításokkal kiegészülve is igen távol áll az újságírók államtitokálmától.
Tálas Péter
- Extra Hungariam [7]