Bódis Gábor, Kolschitzky Gaszton, Takács M. József

Nyomtatóbarát változat

Balladur: „A biztosíték én vagyok”


Az egyik legnagyobb francia közvélemény-kutató központ, a SOFRES által nemrégiben végzett kérdőíves vizsgálat alanyait arra kérték, hogy hasonlítsák össze Edouard Balladur egy éve hivatalban lévő kormányának tevékenységét a korábbi szocialista, illetve az azt megelőző Chirac-kormány működésével.

A Balladur-kormány – mint várható volt – relatíve továbbra is népszerűbb elődeinél: hatékonyabbnak és kompetensebbnek tartják. Ugyanakkor a megkérdezettek egyharmada (a választ nem adókkal együtt több mint 40%-a) mindhárom kormány teljesítményével elégedetlen volt. Az egyes konkrét területeken elért eredményeket firtató kérdések kapcsán az is kiderült, hogy a legutóbbi néhány hónap eseményei (elsősorban a magániskolák állami támogatásával, illetve a munkanélküli fiatalok sorsával kapcsolatos viták, majd az ezeket követő – a kormányt meghátrálásra késztető – radikális tiltakozó mozgalmak) mégiscsak alaposan megtépázták Balladur korábban kikezdhetetlennek látszó nimbuszát.

A válaszadók szerint a jelenlegi kormány csak a bevándorlás és a közbiztonság kezelésében volt sikeresebb elődeinél, vagyis azokon a területeken, melyek hagyományosan a jobboldal figyelmének középpontjában állnak. Franciaország nemzetközi szereplése terén a szocialista, illetve a Balladur-kormány teljesítményét nagyjából egyformának ítélték, csakúgy, mint az infláció megfékezésének kérdésében – számos más területen viszont egyértelműen a szocialisták javára billen a mérleg nyelve. A megkérdezettek elsősorban a kultúra (44%:16%), a társadalmi béke megőrzése (33:17), a közoktatás (33:19) és a szabadságjogok tiszteletben tartása (33:21) terén látták pozitívabbnak a szocialisták tevékenységét a jelenlegi kormányénál, és a személyes lehetőségeikről, létfeltételeikről szóló kérdés kapcsán is többségük úgy nyilatkozott, hogy a szocialista kormány „többet tett értük”, mint Balladuré (34%:19%). A szocialista kormányzat sikere azonban relatív: a válaszolók több mint egyharmada úgy vélte, hogy voltaképpen egyik kormánytól sem kapott elegendő segítséget helyzetének javításához.

A közhangulat változását, a kezdeti eufória elmúltát valószínűleg Edouard Balladur is érzékelte, mert április 19-én rendkívüli értekezletre hívta össze a törvényhozókat egy elegáns párizsi hotelbe. (Hasonló találkozóra utoljára tavaly novemberben került sor, akkor, amikor Balladur és kormánya még népszerűsége csúcsán volt.) A miniszterelnök mindenekelőtt a kormánypártok egységének szükségességét hangsúlyozta, mondván, hogy a kormányzati elképzelések megvalósítására csak szilárd törvényhozási többséggel van remény. Kijelentette, hogy a reformokat 1994-ben is folytatni kell, még ha ez az egy év múlva esedékes elnökválasztás miatt bizonyos kockázattal is jár. A közeljövő feladatai közül (talán népszerűségi indexét helyreállítandó) a recesszió által leginkább sújtott rétegek – a fiatalok, a munkanélküliek és a nyugdíjasok – helyzetének javítását emelte ki, amihez persze előbb a gazdasági növekedés feltételeit kell megteremteni. A kormány egyes tagjait (elsősorban a munkaügyi minisztert, Michel Giraud-t) ért kritikákkal kapcsolatban megjegyezte, hogy bár minden miniszter személyesen felelős a saját területéért, ő mint miniszterelnök vállalja a felelősséget a kormány egészének munkájáért. Világossá tette, hogy sokat támadott miniszterét – akit egyesek „kiégett biztosítéknak” neveztek – nem kívánja lecserélni. Mint mondotta, kormányában csak egyetlen „biztosíték” van, s ez ő maga.

Takács M. József


Gorazde pacifikálása

Függetlenül attól, hogy az elkövetkező napok és hetek milyen váratlan fordulatokat hoznak, Gorazde máris nemcsak közfelháborodást váltott ki világszerte, hanem úgy látszik, számos, az ügyben felelős kormányzatra kijózanítóan hatott.

Elsősorban a Clinton-csapatra, amely megválasztása óta többször is megváltoztatta a véleményét a boszniai beavatkozás kérdésében. Gorazde és a mind erőteljesebb otthoni nyomás hatására azonban úgy tűnik: az Egyesült Államok egyértelműen a (légi) intervenció mellett foglal állást. Még Lawrence Eagleburger, egykori belgrádi nagykövet, aki évekig úgymond a szerbek oldalán állt, a beavatkozás mellett érvel. Sokkal tovább ment Patrick Moynihan, befolyásos demokrata (tehát jelenleg kormánypárti) szenátor, aki egyenesen a Drinán levő hidak lebombázását követelte. A Drina, mint ismeretes, határfolyó Szerbia és Bosznia-Hercegovina között, és a boszniai szerbek ezeken a hidakon kapják Belgrádtól az utánpótlást. Koszovói és szandzsáki (Szerbia muzulmánok lakta, Boszniával szomszédos része) hírforrások szerint napokkal a gorazdei offenzíva előtt ezeken a területeken haladtak át a harckocsioszlopok.

A válságban igencsak érdekelt Oroszország (legalábbis a Jelcin-kormányzat) is kezd „kijózanodni”. Vitalij Csurkin külügyminiszter-helyettes, a sikerdiplomata, aki megmentette Karadzicékat a bombázásoktól a szarajevói válság néhány héttel ezelőtti csúcspontján, annyira felbőszült a (nemcsak) boszniai szerbek köpönyegforgatásán, hogy teljesen sikertelen közvetítő útja után hazatérve forrófejűséggel vádolta a paléi hadvezérkart, amelyben „egyeseket hatalmába kerített a háborús láz”. Csurkin egy hétfői televíziós műsorban megismételte álláspontját, nézetét osztja Kozirjev külügyminiszter, ergo Jelcin elnök is. Hogy azért mégse legyen kristálytiszta a kép, arról Gracsov véderőminiszter gondoskodott, aki szerint a „NATO légicsapásai csak rontanának a helyzeten”.

Mikor már úgy látszott, hogy az egész világ a beavatkozás mellett van, akkor az ENSZ kezdett tétovázni. Jaszusi Akasi, japán diplomata, az ENSZ főtitkár különmegbízottja, akit azzal a kellemetlen feladattal bíztak meg, hogy egymaga döntsön a NATO légicsapásairól, a múlt szombaton hangos (telefonos) szóváltások közepette utasította vissza Wörner NATO-főtitkár erre vonatkozó követelését. Két nappal korábban a Biztonsági Tanács ugyanis három pontból álló ultimátumot intézett a Gorazdét ostromló boszniai szerbekhez. Ebben azt követelte, hogy kössenek azonnal tűzszünetet, vonják ki a szerb gyalogságot a városközpont három kilométer átmérőjű körzetéből, a nehézfegyverzetet pedig távolítsák el húsz kilométerre. Valójában a már egyszer bevált szarajevói receptet alkalmazták. Az utóbbi két feltétel teljesítésének időpontja vasárnap hajnal, illetve e hét szerdája. Mivel a szerbek az első teltételnek nem tettek eleget, tehát a tüzet szüntess után lőtték a várost, Wörner felhívta a Zágrábban tartózkodó Akasit, aki azonban nem merte vállalni a parancskiadás kockázatát. Ezt megelőzően ugyanis Belgrádban tárgyalt Miloseviccsel és a boszniai szerbek egész vezetőségével, amikor is a szerb elnök ígéretet tett neki (ki tudja hanyadszor), hogy jobb belátásra bírja Karadzicékat. Valóban, hétfőn a szerbek elkezdték a kivonulást, igaz, hogy közben gyújtogattak, és tönkretették a vízvezetékrendszer elosztóját.

De miért éppen Gorazde? A szarajevói ostrom megszüntetésének erőszakos kikényszerítése után miért éppen ide vontatták a főváros környékéről „felszabadult” nehézfegyverzetet? A kérdés annál inkább jogos, mivel a háború előtti lakosság negyedét kitevő szerbek már régen elmenekültek a városból, s csak a muzulmán lakosság és a menekültek (65 000) maradtak. Lehetne „érzelmi” okokra hivatkozni, hiszen Gorazde a másfél évvel ezelőtti szerb offenzíva alatt szinte puszta kézzel komoly ellenállást tanúsított. Az akkori polgármester kivégeztette az ellenállást ellenző és ezáltal a harci morált gyengítő muzulmánokat, majd megszervezte a város védelmét és a túlélést az ostromzár közepette. Alija Izetbegovic boszniai elnök néhány hónappal ezelőtt leváltotta a polgármestert, és bécsi konzulnak nevezte ki.

Mégis valószínűbb, hogy a politikai okok sokkal nagyobb szerepet játszottak Gorazde ügyében is, mint az érzelmiek. Az, hogy Karadzic és Milosevic ismételten szembeszegül az egész világgal, egy olyan hatalmi élethalálharc velejárója, amelynek egyedüli éltető eleme a konfliktusteremtés. Folytatni a háborút – bármi áron.

Bódis Gábor

Hatalmi adok-veszek Karintiában

Hat héttel a tartományi választásokat követően egyezségre jutott egymással a karintiai szociáldemokrata párt és a néppárt a következő öt esztendő hatalmi viszonyairól. Eszerint a választásokon harmadik helyet szerzett ÖVP vezetője tölti be a tartományi miniszterelnöki pozíciót, a harmincegy helyi kormányfunkción pedig a pártok a választási eredményeknek megfelelően osztozkodnak. Az országosan is koalícióban kormányzó pártok paktuma magyarázatra szorul, hiszen az aritmetika szerint a vörösöknek járt volna a hatalom. S nem csupán a mostani eredmények alapján, hanem az előző törvényhozási ciklus félidejében kötött megállapodás szerint is. 1989-ben a karintiai néppárt a szélsőjobboldallal kacérkodó szabadságpárttal lépett szövetségre, kiszorítva a hatalomból a csaknem abszolút többséggel rendelkező szocialistákat, s a tartományi miniszterelnök pozíciójához engedve e párt vezetőjét, Jörg Haidert. De amikor a populista Haider 1991-ben a helyi parlamentben dicshimnuszt zengett a harmadik birodalom foglalkoztatási politikájáról, közös erővel kiszorították a hatalomból. Haider helyébe a néppárti Zernatto ült, megígérve a korábban negyven évig egyedül uralkodó szocialistáknak, hogy az új választásokon azt a pártot engedik a kormányrúdhoz, amelyik több szavazatot kapott.

Az idei választások nyomán tehát logikusan a szociáldemokratáknak kellett volna átvenni a karintiai ügyek intézését. Zernattónak azonban eszében sem volt lemondani a miniszterelnökségről, ezért a vörös-fekete paktumot felrúgva tárgyalni kezdett az FPÖ-vel, pártszíne szerint a kékekkel. Így tettek a helyi szociáldemokraták is, ők egy vörös-kék koalícióról ábrándoztak. Ami csupán azért nem jött létre, méghozzá az erőviszonyokat megszégyenítő feltételekkel, mert a párt országos vezetője, Vranitzky kancellár közbelépett, és megtiltotta a különalkut.

A néppárti központ egyáltalán nem volt ennyire hűséges országos szövetségeséhez, hagyta, hogy a karintiai ÖVP-sek alkut kössenek a kékekkel. Az ÖVP-t egyfajta bosszú vezérelte, nem tetszett neki, hogy a szocik minden hatalmukat bevetve lecsapjanak az osztrák rádió és televízió elnöki pozíciójára, s hogy a vörös pénzintézet, a Bank Austria gátlástalanul maga alá gyűrjön egy óriásbankot, a Girocreditet.

Csakhogy az FPÖ megérezte, mekkora hatalmi vágy tombol a helyi néppárti frakcióvezérben, s ezért megalázó árat szabott. Annak fejében, hogy Zernatto még három évig tartományi miniszterelnök maradjon, kikövetelték Haider számára az ezt követő öt esztendőt, s a 31 kormányreszortból már most 21-et, persze az érdemieket, velük együtt a tartományi költségvetés nagyobbik hányadát. Amikor Haider a szemérmetlenül egyoldalú megállapodást a sajtó elé tárta, az újságírók azt firtatták: de hát mi jutott az ÖVP-nek. A helyi kormányfői poszt – válaszolta gúnyosan a kék-vezér, érzékeltetve a koalíciós partnerek elvtelen hatalomvágyát.

A paktum megkötését követően azonban újabb váratlan fordulat következett: Zernatto felrúgta a megállapodást. Nyilván a szerződés visszhangja sem tetszett neki, az pedig még kevésbé, hogy Haider idő előtt közzétette a részleteit. Bécsben is olyan erőssé vált a feszültség a kormánypártok között, hogy jobbnak látszott újrakezdeni a karintiai koalíciós tárgyalásokat. Ahol a szociáldemokraták már csak azt tudták elérni, hogy az FPÖ-t kiszorítsák. S közben a hagyományos pártoktól elfordulóban lévő lakosság megint szegényebb lett egy illúzióval.

Kolschitzky Gaszton

• Extra Hungariam