Halász Iván, Takács M. József

Nyomtatóbarát változat

Algéria: üdvösségre várva

Az Algírtól 20 kilométerre fekvő tengerparti villanegyed központjában, a Club des Pins épületeiben január 25–26-án megrendezett Megbékélési Konferencia lényegében eredménytelenül zárult.

A tanácskozás sikertelenségét már megnyitása pillanatában meg lehetett jósolni, hiszen végül szinte az összes jelentősebb algériai politikai erő a tárgyalások bojkottálása mellett döntött.

A kudarc egyik legfőbb oka az, hogy a betiltott Iszlám Üdvösségfront utódszervezetei egyáltalán nem reagáltak a kormány közelmúltban tett, illetve beígért békéltető gesztusaira (Beszélő, január 27.). Vezetőik nyilván úgy értékelték a kialakult helyzetet, hogy a 98%-ig iszlám országban az idő – a válság várható további elmélyülésével – nekik dolgozik. A „nemzeti” megbékélés lehetőségét eleve illuzórikussá tevő távolmaradásukkal számos más pártot is arra késztettek, hogy azok is kiváró álláspontra helyezkedjenek.

A meghívást számos legális szervezet visszautasította. Döntésüket azzal is magyarázták, hogy szerintük a jelenleg kormányzó, mindinkább csak a hadseregre támaszkodó Államtanács e konferenciát kizárólag azért hívta össze, hogy az előre eldöntött személyi és szervezeti változásokat nemzeti konzultáció eredményének tüntethesse fel.

Az algériai napilapok ugyanis már néhány nappal a konferencia megnyitása előtt hírül adták, hogy a megalakuló új, háromtagú kormányzó testület élére a régi nómenklatúra egyik közismert alakja, Bumedien elnök volt külügyminisztere, Abdelaziz Bouteflika kinevezése várható. A kedvezőtlen reagálások nyomán Bouteflika ugyan azonnal cáfolta e feltételezéseket, de ez már nem segített. A konferencián a kormány és a hadsereg vezetőin kívül a fontosabb politikai szereplők közül végül is csak az UGTA szakszervezeti szövetség delegációja jelent meg, a több mint 1200 küldött java része pedig a kisebb állampolgári egyesületek, szerveződések képviselői közül került ki.

Indirekt módon a konferenciát összehívó Államtanács is elismerte a kudarcot. (Jóllehet a tanácskozás előkészítő bizottságának elnöke, Juszef Khatib sietett kijelenteni, hogy „a konferencia nem a dialógus vége, hanem inkább kezdete”. Azzal, hogy a szervezők az utolsó pillanatban módosítani kényszerültek a küldöttek elé terjesztett nemzeti platformtervezetet, világossá tették: nem bíznak abban, hogy ez a – legnagyobb pártok küldöttségei nélkül összeülő – csonka parlament a legitimitásnak akár csak a látszatát is képes lenne biztosítani az új kormány számára.

A tervezetet ugyanis éppen a leglényegesebb ponton, az új kormányfő megválasztásának kérdésében módosították: a valódi algériai politikai erőket legkevésbé sem reprezentáló „Nemzeti Konferencia” helyett a Legfelsőbb Állambiztonsági Tanácsra (HCS) bízták a végrehajtó hatalom új vezetőjének kijelölését.

A kormánytagokból és a hadsereg vezetőiből álló HCS vasárnap hozta meg döntését. Algéria új irányítója – miként az várható is volt – a hadsereg egyik „erős embere”, a hadügyminiszter Lamine Zeroual tábornok lett. Államfői megbízatása három évre szól, s eközben megtarthatja hadügyminiszteri posztját is.

A tábornok biztos szövetségesként a jelen pillanatban csak a hadsereget tudhatja maga mögött. Nem nehéz megjósolni, hogy az új államfőre mozgalmas hetek várnak, hiszen elődei még a részleges társadalmi konszenzust sem tudták megteremteni – ennek hiányában pedig Algéria számára nincs üdvösség, csak Front.

Az utolsó bölény

Január 25–29. között SaintOuen-ban rendezték meg a Francia Kommunista Párt XXVIII. kongresszusát, melyen a küldötteknek arról is dönteniük kellett, ki legyen a főtitkári funkciót 22 éve betöltő – most leköszönő – Georges Marchais utóda.

A most 73 éves Georges Marchais 1972-ben lett az FKP főtitkára. A csípős nyelvéről és Moszkva iránti feltétlen hűségéről elhíresült – sztálinistából habozás nélkül hruscsovistává, majd brezsnyevistává váló – kommunista politikus két évtizedes főtitkárságának kezdetén az FKP 450 ezres tagságával és a törvényhatósági választásokon elért 22%-os eredményével Franciaország egyik legnagyobb pártja volt. Bár ezt követően a párt taglétszáma még növekedett, ám a kommunisták választói bázisa mindinkább összeszűkült. Az 1981-és elnökválasztáson Georges Marchais már csak a szavazatok 15,5%-át kapta, majd 1988-ban az akkori kommunista jelöltnek, André Lajoinie-nek mindössze a franciák 7%-a szavazott bizalmat. Az erősen kozmetikázott tagnyilvántartási adatok szerint a pártnak ugyan jelenleg is 590 ezer tagja van, de a legutóbbi törvényhatósági választásokon elért – negatív csúcsnak számító – 9,2%-os eredmény után egyesek már azt jósolták, hogy egy napon az FKP-nak több tagja lesz, mint választója.

A megújulás kényszerét a kongresszus előkészítői is felismerték: ez megmutatkozott mind a formai, mind a tartalmi kérdésekben. Döntés született arról is, hogy a párt következő vezetőjét nem főtitkárnak, hanem nemzeti titkárnak fogják címezni, mint ahogy a Központi Bizottságból is Nemzeti Bizottság lett. Az efféle szómágián túl azonban a párt most elfogadott új szervezeti szabályzata lényegesebb változásokat is rögzít: a demokratikus centralizmus elvének eltörlésével az FKP végre megszabadult egyik legsúlyosabb sztálinista ballasztjától.

A döntő kérdés persze az európai kommunista mozgalom utolsó bölényének tekintett Georges Marchais utódjának kijelölése volt. A kongresszustól sokan a reformerek előretörését várták. Talán az sem véletlen, hogy a megüresedő főtitkári széket a kongresszus összeülte előtt „hivatalosan” csak a párt reformerőinek egyik vezetője, Philippe Herzog merte megpályázni.

A reformereknek azonban – mint már annyiszor – ismét csalódniuk kellett. Nem volt elég, hogy jelöltjük vereséget szenvedett a főtitkári székért folyó versenyben, de ráadásul még azt is tudomásul kellett venniük, hogy Georges Marchais végül hagyta magát meggyőzni, hogy teljes visszavonulásának elodázása – miként a szónokok mondták – „a folytonosság és a változás egyensúlyának érdekében mindenképpen szükséges”, így aztán elvállalta a rátukmált PB-tagságot.

A kongresszus által megválasztott új KB-ban többségre jutott mérsékelt konzervatívok végül a „folytonosan változás” (?) politikáját hirdető 47 éves Robert Hue-t emelték az FKP főtitkári székébe. A korábban esélyesebbnek tartott Alain Bocquet-val szemben diadalmaskodó Hue 6 éve került be a KB-ba, majd a PB-be, s mindvégig Georges Marchais bizalmasai közé tartozott. És bár főtitkári szűzbeszédében „reformpártot” és a szocialistákkal való szorosabb együttműködést ígért, a radikális reformerek bizalmát nem sikerült elnyernie: Hue megválasztása után a „vesztesek” egyik vezéralakja, Charles Fiterman máris bejelentette, hogy lemond KB-tagságáról.

Az utolsó bölény – köszöni szépen – jól van.

Takács M. József

Krím, Kirgizisztán: Moszkvát választjuk?

Az utolsó januári vasárnapon két volt szovjet területen, Kirgizisztánban és a Krímben szavaztak a polgárok: a tét mindkét helyen igen nagy volt. Kirgizisztánban népszavazáson döntött a lakosság arról, hogy bizalmat szavaz-e az 1991-ben öt évre elnökké választott Aszkar Akajevnek, akinek tekintélye igencsak megcsappant az orosz–üzbég–kirgiz etnikai konfliktusok, a törzsi villongások és a totális gazdasági csőd (a lakosság 70 százaléka létminimum alatt él) következtében. Csodák csodája, ennek ellenére Akajev elnök elsöprő győzelmet aratott: a hétfő délutáni adatok szerint a lakosság 95 százaléka vett részt a népszavazáson, s ebből 96 százalék szavazott bizalmat az elnöknek (ekkora sikere még Jelcinnek sem volt a tavaly áprilisi „bizalomerősítő” referendumon). Az első elemzések szerint győzelmét Moszkvának köszönheti, s az orosz főváros igényt is tart a kirgiz hálára…

Jócskán szerepet játszott a Kreml a krími elnökválasztás vasárnapi második fordulójában is.

A Krím félsziget 1954-től egészen az 1980-as évek végéig Ukrajnának csupán egy adminisztratív kerületét alkotta, ám a peresztrojka hatására autonómiáját visszanyert félsziget hivatalos orosz ajkú vezetése mind Moszkvától, mint Kijevtől igyekezett minél több pénzt és engedményt kicsikarni. Kravcsuk ukrán elnök 1992 eleji szimferopoli látogatásán a Kijev iránti lojalitásért cserébe saját alkotmányt, némi gazdasági önállóságot és két hivatalos nyelvet ígért a helyi vezetésnek. De elkésett: akkor már megjelentek a Krímben az alulról szerveződő szeparatista mozgalmak, köztük a Jurij Meskov vezette Krími Köztársasági Mozgalom, amelynek sikeréhez sokban hozzájárult, hogy az ukrán gazdaságpolitikával, főleg a lassú privatizálással elégedetlen vállalkozók közül sokan támogatják.

A helyi parlament – főleg a 11 mandátummal rendelkező köztársaságiak agitációja nyomán – 1992 márciusában Krím Köztársaságra változtatta a télsziget nevét. A hivatalos elszakadást akkor – hatmilliárd rubel támogatással – Kijev meg tudta akadályozni.

Noha a krími alkotmány említést tesz az államfői intézményről, a posztot sokáig nem töltötték be: Nyikolaj Bagrov, a helyi legfelső tanácsi elnök számított a legfőbb közjogi méltóságnak. A január 16-ára kitűzött választásokon Bagrov és Meskov mellett Suvajnyikov, a Krími Orosz Párt képviselője, a kommunista Gracs, egy Verkosanszkij nevű vállalkozó és mint független jelölt, Jermakov, az ukrán államfő hivatalos szevasztopoli képviselője indult, lényegében valamennyien a FÁK-hoz, főleg Oroszországhoz való közeledés programjával.

A politikai gyilkosságokkal, merényletekkel tarkított választási kampány során Bagrov volt a legkevésbé Kijev-ellenes. Ő az 1944-ben deportált és Közép-Ázsiából most visszatelepülő 153 000 krími tatár szavazatára építette programját, melynek egyik pontja épp a számukra kedvező kvótás parlamenti képviselet volt. Az elnökválasztáson azonban még így is csak a második helyet szerezte meg Meskovval szemben. Ez kellemetlenül érintette Leonyid Kravcsuk ukrán elnököt, akinek Bagrovval addig már több lényeges kompromisszumot sikerült megkötnie. Meskov győzelmétől tartva az ukrán parlament – amely már az első fordulót megelőzően illegitimnek minősítette a választásokat – olyan alkotmánymódosítást szavazott meg, amelynek értelmében az ukrán államfő érvénytelenítheti az országos törvényeket sértő kormányhatározatokat és miniszteri rendeleteket.

Hogy ez valóban bekövetkezik-e, egyelőre nem tudni. A második fordulóban a kettős (krími és orosz) állampolgárságot ígérő Meskov toronymagasan nyert: a szavazásban részt vevő 75 százalékból 73 százalék szavazott rá. Mindjárt első nyilatkozatában népszavazást helyezett kilátásba a Krím státusáról: az állítólag Moszkvában is helyeselt forgatókönyv szerint először független köztársasággá válna, majd önálló tagállamként belépne a FÁK-ba. Ennek ellentmond az a kijevi érv, hogy a Kravcsuk–Clinton–Jelcin kézjegyével két hete ellátott nyilatkozat egyik pontja Ukrajna területi épségét is garantálja, cserébe az ukrán atomleszerelésért.

Halász Iván

• Extra Hungariam