Skip to main content

Egy őrült hét / Szappanopera és alkotmányjog / Oroszországi „patkányölő”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egy őrült hét


A legidősebb és legtapasztaltabb izraeliek se igen emlékeznek még egy ilyen hétre. Pénteken este a terroristák meggyilkolták a túszként fogva tartott izraeli katonát. Hétfőn államférfiak kézjegyükkel látták el a jordán–izraeli békeszerződést. Szerdán Tel-Aviv szívében nagyerejű bomba robbant egy buszban. Pénteken kijelentették: „Nem engedjük, hogy a Hamasz szabja meg a békefolyamat irányát és ütemét.” A közhangulat gyorsabban változott, mint az októberi időjárás: mint valami megbolondult inga. De azért továbbra is normális izraeliek maradtunk. Voltak ugyan tüntetések a terror ellen, az arabok ellen és a béketárgyalások folytatásáért. A legnagyobb tömeg azonban – 60 ezer ortodox zsidó – azért tüntetett Jeruzsálemben, hogy szombatonként egy utcát zárjanak le a forgalom elől.

Megbolondult ingához hasonlított a sajtó álláspontja is. A katona-túsz megmentésére irányuló, balsikerű akciót nem bírálta az ellenzék: úgy tűnik, a nacionalista ellenzék minden harcias tettet támogat, még akkor is, ha egy baloldali kormány kezdeményezi. Annál hevesebben bírálta Rabin miniszterelnököt a sajtó és néhány kormánypárti politikus: miért határozott az akcióról egyedül, a kormány beavatása nélkül? Miért nem várta ki, hátha a terroristák valóban meghosszabbítják az ultimátumukat? Egyáltalán, miért adott parancsot az akció végrehajtására, amikor nyilvánvaló volt, hogy a terep nem teszi lehetővé a meglepetésszerű támadást, és nem gátolható meg az túsz kivégzése.

A tel-avivi véres merénylet után újra a kritika özöne zúdult Rabinra, amikor olyan kihallgatási módszerek törvénybe iktatását követelte, amelyek hatékonyabbá tehetik a terrorizmus elleni harcot. A követelésnek megvan a logikája, és a dilemma egyáltalán nem könnyű: vajon lehetséges és szükséges-e ügyelni minden emberi jog betartására, amikor emberéletek megmentéséről van szó? Rabin egy példával is szolgált: egy terrorista, akit arra akartak rábírni, árulja el, milyen további terrorakciókat terveznek társai, panasszal fordult az Izraeli Legfelsőbb Bírósághoz, hogy egy-egy kihallgatás között nem hagytak neki elegendő időt az alvásra. És a törvény értelmében a bíróság valószínűleg neki ad igazat.

Az emberi jogok megsértése hosszú távon jobban veszélyezteti a társadalmat, mint bármilyen terror – mondják Rabin bírálói. Közéjük tartozik Rabin kormányának igazságügy-minisztere is, aki – tegyük hozzá az igazság kedvéért – igazságügy-miniszter volt már az előző kormány idején is. Ellenzéki mivoltát meghazudtolva a Likud-kormány volt külügyminisztere, David Levy volt az első, aki hangosan kimondta, amit sokan gondoltak: ha az általános elvekkel ellentétben ki kell engedni a börtönből egy terroristaszervezet vezetőjét, s így megmenteni egy katona-túsz életét, akkor menjenek az elvek a fészkes fenébe.

Aligha volt Izraelben ember, aki e napokban nem tette fel önmagának a kérdést – hogyan tovább? Ben-Gurion egykori izraeli miniszterelnök így fogalmazott 1942-ben: „Úgy kell harcolnunk a brit hatalom ellen, mintha nem lenne háború, és úgy kell részt vállalnunk a világháborúban, mintha Palesztinában nem lenne brit hatalom.” Szavait ma így lehetne parafrazálni: úgy kell harcolni a terror ellen, mintha nem lenne békefolyamat, és úgy kell előrevinni a béketárgyalásokat, mintha nem lenne terror.

Y. L.

Szappanopera és alkotmányjog


A brit trónörökös és külön élő felesége újabban könyveket vagdosnak egymás fejéhez. Diana kezdte, Károly visszavágott, de már repült Diana viszonválasza is – és ki tudja, hol áll meg.

Két évvel ezelőtt jelent meg Andrew Morton könyve a hercegnőről „Diana: Her True Story” címmel. Morton Diana szemszögéből részletezte az évszázad házasságának korántsem épületes történetét, és sikerült neki a királyi hálószobatitkok iránt érdeklődő közvéleményt (tehát nagyjából mindenkit) a hercegnő pártjára állítania. Károly mindent elkövetett, hogy a róla kialakult előnytelen képet kedvezőbbé alakítsa, mérsékelt sikerrel. Végül bevetette azt, amit csodafegyvernek vélt: kiöntötte lelkét egy Jonathan Dimleby nevű újságírónak, rendelkezésére bocsátotta naplóját és levelezését; Dimleby televíziós interjút csinált a trónörökössel, majd könyvet, autorizált életrajzot írt róla („The Prince of Wales: A biography”). A Sunday Times ez idáig két részletet közölt a könyvből. Ami eddig többek között kiderült: Károly boldogtalan ember, aki kiskora óta szenved apja durvasága és anyja hidegsége miatt, Dianát sohasem szerette, a házasságba apja kényszerítette bele. Károly azt is kifecsegi, hogy szerelme, szeretője egy férjes asszony. Aki még többet szeretne tudni, annak csak november 8-ig kell várnia: akkor jelenik meg egy újabb könyv Andrew Morton tollából, amelynek „Diana: Her New Life” lesz a címe.

A csodafegyver – a viharos visszhangból ítélve – visszafelé sült el. És nemcsak azért, mert a közvélemény a herceg nyilvános kitárulkozását ízléstelennek találta. Sokak szemében már önmagában az a tény is nevetséges, hogy a trónörökös a közvélemény kegyét keresi. Mert – nyilatkozta az Independent on Sunday-nek egy politológusprofesszor – „ha kampány folyik az államfői poszt betöltéséért, akkor miért nem csináljuk rendesen, és választjuk az államfőt?”. Igaz, az Economist szerint éppen ez az alkotmányos monarchia központi ellentmondása: adva van egy tekintélyt sugárzó intézmény, amelyet nem választanak, hanem a születés véletlene révén testesül meg, de amelynek legitimitása a népakaraton múlik. A kínosnak talált Károly-életrajz – meg természetesen az elmúlt évek végeláthatatlan királyi botrányai – következtében sok brit polgár élesebben látja ezt az ellentmondást.

A brit monarchia nincs ugyan végveszélyben, túlzott nyugalomra mégsincs oka a királyi családnak. Több mint száz év óta először a britek komolyan vitatkoznak a monarchia esetleges eltörléséről. Egy olyan – a monarchiához hasonlóan tekintélyt sugárzó – intézmény, mint az Economist, a múlt héten címlapsztorit áldozott a monarchia válságának, és vezércikkben szállt síkra az Egyesült Köztársaságért. Az Independent on Sunday felmérése szerint a munkáspárti képviselők 44%-a a monarchia eltörlése mellett van. De azok sem lelkes király(nő)pártiak, akik nem tették le a voksot a köztársaság mellett. Egy tiszteletlen érv a monarchia mellett: annyira nem számít semmit, megszüntetése nem éri meg az azzal járó felhajtást.

Nem mindenki van ezzel így. Azok a nem feltétlenül republikánus csoportok, amelyek egy írott alkotmány jótéteményében szeretnék részesíteni Nagy-Britanniát, egy az alkotmányozást akadályozó reakciós erőt látnak a királyi házban. Számukra a királyi család körüli viharok ingyenreklámot jelentenek: írott alkotmányt követelő érveik a politikai viták középpontjába kerültek.

Így függnek össze a walesi herceg és hercegnő szexuális indiszkréciói az alkotmányjoggal.

N. L.

Oroszországi „patkányölő”

„Ha a patkánysaslikhoz nincs kéznél Ankl Benz mártás, jó bőven sózzuk meg, és rágjunk hozzá csalánlevelet, mert nehéz a húsa. A mezei egér nagyon kalóriadús, hernyóból, gilisztából viszont legjobb levest csinálni. A legfontosabb: mielőtt mindezeket a jószágokat ételkészítéshez használjuk, alaposan mossunk kezet” – Dmitrij Holodov, az 1994. október 17-én meggyilkolt orosz újságíró írta le ezt a „recepturát” október 10-én a Moszkovszkij Komszomolec (MK) hasábjain abban a riportban, amelynek gyaníthatóan sok köze van brutális felrobbantásához (gyilkosai elhitették vele, hogy titkos dokumentumokat kap kézhez, holott a táska kinyitására időzített bomba robbant a csomagban). Persze nem azért kellett meghalnia, mert leleplezte, milyen módszerekkel edzi a hírszerző főnökség különleges osztagait arra, hogy étlen-szomjan túléljék a legvadabb terepviszonyokat is, hanem egyebek közt azért, mert rájött: az állami kiképzőhivatal szívesen közvetít ki a legkülönbözőbb helyekre bérgyilkosokat, például a Csecsenföldre (ahonnan Dudajevék „ki innen, orosz patkányok” felkiáltással kitiltottak minden orosz újságírót). A Csecsenföldön folyó harcokról egyébként sok kellemetlenséget írt Holodov az orosz katonai vezetésre nézve is. A 27 éves riporter legnagyobb fogása azonban alighanem a Burlakov-ügy volt: néhány nap múlva állt volna Holodkov az Állami Duma bizottsága elé, hogy feltárja újabb bizonyítékait a Nyugati Hadseregcsoport egykori főparancsnokának fegyver- és egyéb ügyleteire vonatkozóan, és arról, hogyan fonódik össze mindez Gracsov honvédelmi miniszterrel. A külföldi ideiglenes állomásozásból hazatérő Burlakovnak augusztus végén kreáltak nagy hirtelenjében egy honvédelmi miniszterhelyettesi tárcát, Gracsov másik bizalmasa, Panyicsev katonai főügyész és általános főügyészhelyettes pedig egyik pillanatról a másikra magas katonai rangot kapott, amire Jelcin kénytelen-kelletlen rábólintott. Gracsov most arra készül, hogy az „újdonsült” Burlakovon kívül lecserélje összes helyettesét. Ha ezt sikerül végrehajtania, örökre fátylat lehet borítani a nyugati hadseregcsoport tranzakcióira és a legfelsőbb katonai vezetés üzelmeire.

Holodov történetéből megint csak az látszik, hogy nem vagy nem egyedül Jelcin az igazi úr a Kremlben: Gracsov marsall, mint tavaly októberben is, kezd fölébe kerekedni. Tavaly kapott egy új orosz katonai doktrínát és egy jelentős pótköltségvetést, most pedig – ha keresztülviszi terveit – megkapja hozzá az egész katonai irányító elitet is. A katonai ügyészség lenyelésével pedig azt biztosította, hogy bármi disznóságot csinál, semmi sem derül ki. Mint ahogy aligha derül fény annak a 12 orosz újságírónak a sorsára is, akik a közelmúltban lettek politikai gyilkosság áldozatai.

K. I.




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon