Sz. Nagy Richard

Nyomtatóbarát változat

Az Európai Unióba igyekvő Magyarországnak ezen a késő őszön érdemes lesz északra figyelnie: november 13-án Svédországban, 28-án pedig Norvégiában tartanak arról népszavazást, hogy csatlakozzanak-e az EU-hoz. Érdemes északra figyelni a múlt havi választási dömping miatt is: Svédországban szeptember 18-án, Dániában pedig szeptember 21-én választottak új parlamentet, melynek nyomán mindkét országban szociáldemokrata kisebbségi kormány alakult.

Ezen az őszön mind a svédek, mind a dánok a hagyományra szavaztak – szavazásokban és hagyományokban is gazdag országok polgáraiként. Nagy múltja van magának a közvetlen demokráciának is. Dániában például magát a választójogi korhatárt is népszavazással szállították le 20-ról 18 évre 1978-ban, negyedszer ebben a században. A legfőbb eseménynek azonban az Európa-szavazások számítanak, amelyek gyakran felülbírálják a kormány és a parlament döntését. Dániában 1986-ban a Single European Act elfogadását maguk a szociáldemokraták is ellenezték, a népszavazás azonban nagy többséggel ratifikáltatta a szerződést. 1992-ben viszont a maastrichti szerződést a parlament történelmileg is páratlan egységben (130 igen szavazattal, 25 ellenében) fogadta el, ám ha csak kis többséggel is, a nép elutasította a ratifikációt (49,3% volt az igenek és 50,7% a nemek aránya). A szerződést végül – mint az ismert – tavaly sikerült átverekedni a referendumon.

Az előttünk álló két „euro-népszavazás”, a svéd és a norvég eredményének prognosztizálására így – a szomszédok adataiból kiindulva – aligha merne bárki is vállalkozni. Finnországban az elmúlt hét végén szavaztak (Beszélő, 1994. október 20.), s bár az igenek győztek, meglepően kis arányban. Dánia is sok kacskaringó után lett uniótag, de nincs kevesebb kétely Norvégiában sem: 1972-ben egyszer már elutasították a csatlakozást a Közös Piachoz, s most is utolsóként fognak szavazni erről a kérdésről.

Svédország tagfelvételi kérelmét még a szociáldemokrata kormány nyújtotta be 1991 nyarán, a tárgyalásokat a jobbközép kormány folytatta le, a végső döntés pedig most születik, az újra kormányra került szociáldemokraták idején. Maguk a pártok távolról sem egységesek annak megítélésében, hogy a teljes jogú tagság előnyös lesz-e az ország számára.

A svéd Riksdag

A Svéd Királyságban az 1974-ben született új alkotmány óta a királyi palota lakójának nincs szerepe a kormányalakításban. A király és a végrehajtó hatalom kapcsolata még az Európában szokásos udvariassági formaságokat is nélkülözi: a kormányalakításra az előző parlament elnöke ad megbízást a választásokon győztes párt vezetőjének, a kormány összetételéről és programjáról pedig az új parlament dönt.

A szeptemberben megválasztott parlament, a svéd Riksdag ma 349 tagú (bár az egykamarás rendszerre való áttéréskor, 1973-ban még eggyel nagyobb volt a létszám; akkor azonban a jobb- és a baloldal egyaránt 175-175 mandátumot szerzett, ami lehetetlenné tette az eredményes szavazásokat – ezért hozták 1976-ban ezt a salamoni döntést). 310 képviselőt 28 választókerületben választottak meg, 39 mandátumot pedig országosan osztottak szét a pártok jelöltjeinek. A svéd választójogi szisztéma a parlament túlzott felaprózódásának elkerülése érdekében igen magasra tette a parlamentbe kerüléshez szükséges küszöbértéket (országosan 4 vagy kerületenként 12%). A jelölteket a pártok állítják, ám a képviselők a parlamentben nem párthovatartozásuk szerint, hanem – Norvégiához hasonlóan – a választókerületük szerint foglalnak helyet, ami parlamentáris rendszerekben meglehetősen ritka. A Riksdagot minden harmadik évben ugyanazon a napon, szeptember harmadik vasárnapján választják, amely munkáját is mindig ugyanazon a napon, október első keddjén kezdi meg – a király nyitóbeszédével s az új kormányfő progambeszédével.

A baloldal visszatért

A közelmúltban megalakult új kormány miniszterei közt abszolút többségben vannak a nők (21 miniszterből 11 nő), ami Svédországban nem ritkaság. A szocdem-listán persze minden második helyen nő állt, Carlsson egyébként is ígéretet tett az „arányos” kormányösszetételre. (Tegyük ehhez hozzá – jó egészséget kívánva a királynak –, hogy idővel az államfő is hölgy lesz: az 1979-es törvény a király idősebbik lányát tette meg trónörökösnek.) Az új kormány feltehetően már négy évre alakult: ha a törvényt valóban módosítják, ezután négyévenként tartanak választásokat, és Svédország legalább ebben átveszi az európai „ritmust”.

A svéd közvélemény-kutatások régóta jelezték az érlelődő hatalomváltást. A nagy hagyományokkal büszkélkedő szociáldemokratákat a három évvel ezelőtti parlamenti választásokon szorították ki a kormányból: a baloldal azóta készül a visszatérésre. A Carl Bildt vezette négypárti koalíciós jobbközép, kisebbségi kormány (melyet a parlamentből ezúttal kihullott populista Új Demokrácia Párt is támogatott) az 1991-es romló gazdasági helyzetben a túlzottan költséges jóléti állam fokozatos lebontásának programjával indult. Jóllehet, az elmúlt három évben ellenzékbe szorult, mégis elég volt kivárásra játszania a változatlanul a legnagyobb parlamenti frakcióval működő szociáldemokrata pártnak. Ingvar Carlsson, aki Olof Palme meggyilkolása óta áll a párt élén, és 1991-ig az ország kormányfője volt, most úgy alakíthat kormányt, hogy tudja: népszerűtlen intézkedésekkel, mindenekelőtt a már beígért adóemeléssel kell folytatnia a recesszióból való kilábalást.

A mostani választásokon a szocdem-párt növelni tudta képviselői helyeinek számát, de 45% körüli eredménye az önálló többségi kormányzást most sem teszi lehetővé. Ingvar Carlssonnak két lehetősége maradt: a koalíciókötés vagy a kisebbségi kormányzás. Ő az utóbbi mellett döntött, holott több partnere is akadt volna. A szociáldemokratáktól balra gyakorlatilag mindkét parlamenti párt szóba jöhetett volna, mind a kommunisták utódpártja, a Baloldali Párt, mind pedig a parlamentbe ezúttal újra bekerült zöldek pártja. De kéznél voltak a jobbközép kormányból „átmentett” liberálisok is, annál is inkább, mert a kampány során kilátásba helyezték, hogy támogatnának egy szociáldemokrata vezetésű koalíciót. Carlssonék mégis egyedül vágtak neki a kormányzásnak: az említett pártok valamelyikének eseti támogatására a kormányzás során alighanem így is számíthatnak, anélkül hogy miniszteri tárcákról mondanának le a javukra. Kisebbségben kormányzott a legtöbb svéd kormány a XX. században, és így vezette az országot a mérsékelt párti Carl Bildt kormánya is az elmúlt három évben.

Az elolvadt többség

A század dán kormányfői a kisebbségi kormányzásról svéd kollégáiknál is többet tudnának mesélni: a kis pártok gyakran változó koalícióira épülő dán kormányzás az eredetileg németalföldi gondolatnak számító konszenzusos demokrácia iskolapéldája lehetne. Svédországhoz hasonlóan itt sem szokatlan, ha egy párt, annak ellenére is, hogy első helyen végzett a választásokon, ellenzékbe vonul, és helyette azok kormányoznak, akik esetleg épp csak bejutottak a parlamentbe.

Az idén szeptember 21-én megtartott választások után ismét hasonló helyzet alakulhatott volna ki, de végül az eddigi miniszterelnök, Poul Nyrup Rasmussen, a szociáldemokraták 51 éves vezetője kisebbségi kormányt alakított. A győztes szociáldemokraták annak ellenére viszik most tovább a kormányzást, hogy egyik korábbi koalíciós partnerük, a Keresztény Néppárt ezúttal nem került be a parlamentbe. A hárompártira zsugorodott koalíció ezzel elvesztette abszolút többségét, amihez az is hozzájárult, hogy maguk a szociáldemokraták is gyengébben szerepeltek a választásokon, 37,4 százalékról 35 százalékra estek vissza. Még így is a parlament legnagyobb frakcióját alkotják. A második helyre feljöttek a 16 százalékról 23 százalékra javító liberálisok, és bár a kormányba nem léptek be, Rasmussen alighanem számíthat majd a szavazataikra Európa-barát, szigorú, fiskális politikájában. A kormánytól balra álló két „kommunistagyanús” kisebb párt támogatását is elnyerheti, ha engedékenyebb, „közérzetjavító” intézkedéseket léptet életbe. A szocdem–radikális–centrumdemokrata-koalíció tehát lavírozásra szánta el magát, hogy a szükséges többséget minden alkalommal elérhesse. Nem lesz könnyű.

Noha az 1953-ban elfogadott alkotmánytörvény (Grundlov) a kormány létét a parlament bizalmához köti, a gyakorlatban a dán kormányok általában csak akkor mondanak le, ha valamely fontos javaslatuk elfogadásához a bizalmi kérdést is hozzákötik, s a javaslat így bukik el a parlamentben. Ennek következtében – bár a választásokat mindig is a szocdemek nyerték – Poul Schlüter 1982-ben alakult kormánya egészen 1993-ig maradt hivatalban, s akkor is csak egy politikai botrány következtében kényszerült lemondani. Az ekkor alakult baloldali kormány sem választásokon került hatalomra, hanem azért, mert a botrány lendületében Rasmussennek csodák csodájára egy olyan négypárti koalíciót sikerült összehoznia, amely a szavazatok többségére támaszkodhatott (a 179-ből 90-en szavaztak mellette), s ezzel 11 év óta az első többségi kormányt hozta létre. Ez a többség az idén szeptember 21-én elolvadt ugyan, de a kormány maradt.

A dán Folketing

A dán parlament – csakúgy, mint a svéd törvényhozás – hagyományosan mindig október első keddjén kezdi meg ülésszakát, amelyet itt is az államfő nyit meg (az 1953-as alkotmánytörvény tette lehetővé a női ági öröklést, így az 1972-ben trónra lépett Margit királynő hatszáz éve az első női uralkodó Dániában), akinek alkotmányos szerepe lényegesen erősebb, mint a svéd államfőé, és elvileg a kormányalakítás is tőle indul ki.

Az 1953-as alkotmánytörvény óta Dániában is egykamarás parlament működik: 179 képviselője közül 135-öt 17 választókerületben listákon választanak meg, 40 mandátumot pedig a kompenzációs listáról osztanak szét a pártoknak, míg két-két képviselőt a Feröer-szigetek, illetve a távoli Grönland küldhet Koppenhágába. A dán választási szisztéma roppant bonyolult: a választópolgárok három különböző módszerrel összeállított listán akár három különböző módon is szavazhatnak (minden listán háromféle módszer képzelhető el), ráadásul úgy, hogy a listák sorrendjét is szabadon megváltoztathatják, amelyre ismét háromféle lehetőség áll rendelkezésükre. Tovább bonyolítja a helyzetet a szavazatszámlálás sajátos rendje.

A parlamentbe kerüléshez szükséges küszöb csupán 2 százalék: ez az egyik oka annak, hogy a dán parlament meglehetősen szétaprózódott. A sajátos rendszer tragikomikus következménye az, ami az idei választásokon megesett: a dán történelem első független képviselője is bejutott a Folketingbe, mi több, olyan programmal, amelyet aligha vehetett komolyan bárki is: Jacob Hangaand, a népszerű televíziós humorista egyebek mellett szép időjárást, jó hátszelet, a boltok előtt kisebb sorokat ígért választóinak, és 23 ezer szavazatot kapott…

• Külföld