Európai Unió: belül tágasabb

Norvégia

Norvégiát a jelek szerint igencsak nehéz Európába csábítani. Az évszázadokon keresztül Dánia északi gyarmatának számító ország a napóleoni háborúk nyomán nyerte el függetlenségét, de a bécsi kongresszuson Európát újra felosztó nagyhatalmak nem engedték, hogy a norvég szuverenitás korlátlanul megvalósuljon. A Napóleon katonájából királlyá avanzsált újdonsült svéd uralkodó ugyanakkor – kompenzációként – úgy kapta birtokba a norvég koronát, hogy a norvégok megtarthatták a függetlenség hevében, 1814-ben elfogadott alkotmányukat, amely – számtalan módosítással – máig érvényben van, és Európa legrégibb alaptörvényei közé tartozik. A Svédországgal kierőltetett perszonálunió mindenesetre azzal az „előnnyel” feltétlenül járt, hogy a XIX. században Európában végbemenő „parlamentarizálódás” – a király és a törvényhozás klasszikus küzdelme – Norvégiában „nemzeti jelleget” öltött, miáltal a fokozatosan kiküzdött – és európai összehasonlításban is jelentős – parlamenti jogosítványok megőrzendő nemzeti hagyományokká váltak a teljes függetlenség 1905-ös elnyerése után is.

Az erős szeparatista hagyományok ellenére szakértőit úgy látják, hogy a világháborúkban nagy veszteségeket elszenvedő északi ország a 60-as évek elején biztosan csatlakozott volna a „mélyülő” Közös Piachoz, ha a britek európai térhódításától tartó De Gaulle akkor hozzájárult volna a közösség bővítéséhez. A részben a francia magatartásra válaszként létrejött EFTA-ba mindenesetre Norvégia nagyobb viták nélkül belépett, és a jelek szerint ott meg is találta a helyét, bár – a közelmúlt skandináv és ausztriai népszavazásainak eredményeképpen – 1995. január 1-jétől abban Svájcon és Liechtensteinen kívül nem talál majd maga mellett senkit (a néhány éve élő Európai Gazdasági Térség gyönge szálaival ugyanakkor így is kapcsolódik majd Brüsszelhez).

A nagy norvég nem

Amire nem volt lehetőség a 60-as években, az lehetővé vált a 70-es évek elején, amikor – az immár De Gaulle nélküli Európában – a közösség első nagy bővítésének idején az Egyesült Királyság, Írország és Dánia is a Közös Piac tagja lett. Ekkor már azonban a norvégok (az 1972-ben megtartott népszavazáson) nemet mondtak a csatlakozásra.

Most, huszonkét év múlva újra itt volt a lehetőség. Európában egyetértés van abban, hogy a 60-as évek óta soha ilyen komoly esélye nem volt a norvég csatlakozásnak. Mindenki tudta, hogy a norvégokat sokkal nehezebb lesz meggyőzni, mint mondjuk az osztrákokat, de a svéd népszavazás után a támogatók aránya jelentősen megugrott. (Lapunkban figyelemmel kísértük a fejleményeket, lásd Isten óvja Ausztriát, Finnország belépőjegye, Észak kormányai, Svédország meggyőzte magát, Beszélő, október 23.–november 21.) Beigazolódni látszott Brüsszel terve: a norvégiai népszavazást utolsóként kellett megrendezni, hogy egyáltalán esély legyen az igenek minimális győzelmére. A várakozásoknak megfelelő eredménysor végére (Ausztria: 62%, Finnország 57%, Svédország 52%) a norvégoknak kellett volna feltenni a koronát. Az oslói kormány teljes erővel vetette bele magát a küzdelembe, Gro Harlem Brundtland miniszterelnök asszony kijelentette, hogy biztos az igenek győzelmében. A csatlakozás ellenzői ugyanakkor szintén minden eszközt bevetettek a bizonytalan szavazók megdolgozása érdekében. Ők győztek. Várakozáson felüli (87,8%-os) részvételi arány mellett a választók 52,2%-a nemmel szavazott.

Három igen, egy nem

Mind az ausztriai, mind az északi népszavazások konzultatív jellegűek voltak, azaz eredményük nem volt kötelező a végső döntéshozókra: a nemzeti parlamentekre. (Maga a norvég alkotmány egyébként nem is ismeri a népszavazás intézményét.) Ez a tény azután nagyszerű témát adott az európai alkotmányjogászoknak, akiknek véleménye két szélsőség között oszlott meg. Az egyik vélemény azt tartja, hogy parlamentáris körülmények között nincs helye kötelező népszavazásnak, a parlament éppen attól szuverén, hogy képviselői a maguk meggyőződése szerint szavaznak, „követi utasításoknak” nem engedelmeskednek: a parlament a maga ura. A másik vélemény (a közvetlen demokrácia lényegét is megkérdőjelezve) a népszuverenitás híve, és azt tartja, hogy ha a nép valamely kérdést meggyőző arányban eldönt, a parlamentnek kötelessége fejet hajtani.

Északon az elméleti vita a svéd népszavazás eredményének kihirdetéséig tartott. A svédek pozitív döntésének ismeretében a finn parlament is úgy döntött, hogy nincs értelme tovább blokkolni a finn nép korábbi döntését (az osztrák parlament már novemberben áldását adta a csatlakozásra), és néhány nappal a norvég népszavazás előtt a svéd parlament is beleegyezett a csatlakozási szerződés ratifikálásába.

A norvég népszavazáson tehát már semmi sem múlott, „csak” Norvégia jövője. Ennek megfelelően a parlament ellenzéki képviselői már jó előre bejelentették, hogy bármi lesz is a referendum eredménye, ők semmiképpen sem járulnak hozzá a csatlakozáshoz, ami lényegében vétót jelent. A norvég alkotmány 92. szakasza a nemzeti szuverenitást érintő nemzetközi szerződések elfogadásához a parlamentben háromnegyedes többséget ír elő. Széles vita bontakozott ki arról, hogy ebben az esetben ezt a rendelkezést vagy az alkotmánymódosításra lehetőséget adó 132. szakaszt kell-e alapul venni, amely az előzőnél enyhébb, „csupán” kétharmados többséget igényel. A népszavazás határozott „nem”-je ugyan pontot tett az elméleti viták végére, de elmondhatjuk, hogy a jelenlegi norvég parlamentben még a kétharmados többséget is teljességgel lehetetlen elérni, különösen ha az Európai Unióhoz való csatlakozásról van szó. A népszavazás eredménye tehát megkímélte Norvégiát egy hosszú közjogi hercehurcától, aminek eredménye így is-úgy is az lett volna, hogy Norvégia kívül marad az unión. Más kérdés, hogy az idén 180 éves alkotmány és idézett passzusai – amelyek 1905-ben kerültek az alaptörvénybe – ma már teljes revízióra szorulnak, de ezt még nehezebb lesz keresztülvinni: az új választásokon létrejövő új parlament újabb minősített többségű egyetértése kell hozzá.

A megtorpant lendület

Valamennyi idei népszavazásról elmondható, hogy óriási erőket mozgatott meg, alapvető közjogi, szuverenitást illető, környezetvédelmi, gazdasági kérdéseket hozott felszínre a halászati jogokig bezárólag, és a „nemzeti sajátosságok” legtöbbje terítékre került.

A vitákban az Európa-pártiak inkább az érvek erejével próbáltak hatni, retorikájukban a közös európai jövő általuk helyesnek tartott programja bontakozott ki, míg a csatlakozás ellenzői inkább az érzelmekre, a Brüsszellel szembeni hangulatra játszottak, érvelésükben a kistermelői uborka szabványnagyságától a fjordokban halászott tengeri csigák felvásárlási áráig a részletek felnagyítása játszotta a főszerepet, a „nemzeti jelleg” erőteljes hangsúlyozásával.

A skandináv országok déli vidékein a szavazók többsége elutasította a demagógiát, és jelentős többség voksolt a csatlakozás mellett. Az északi – „mezőgazdasági” – területeken ugyanakkor a Brüsszel elleni szavazatok elsöprő győzelmet arattak. Finnországban és Svédországban a pozitív végeredmény azt jelenti, hogy a déli országrészek a fővárosokkal együtt legyőzték a gyéren lakott északi területek „falusi” lakosságát.

Norvégiában Északnak sikerült felülkerekednie: Oslót leszavazta a „vidék”.

Nem bizalmi kérdés

A norvég népszavazás ugyanakkor politikai jelentőségű is. Szakértők véleménye szerint Brüsszel elutasítása egyúttal a norvég politikai elit az egész norvég establishment elutasításaként is értelmezhető. A kormány ugyanis teljes tekintélyével kiállt a népszavazás mellett. (Lefolytatta a Brüsszellel való tárgyalásokat, kialkudott egy megfelelőnek tartott formulát és menetrendet, és már csak a referendumra várt.) Maga Brundtland asszony mindenesetre jó norvég szokás szerint kijelentette, hogy a népszavazást nem tekinti a kormánya iránti bizalmi szavazásnak, és a referendum eredménye dacára kormányon kíván maradni.

Erre elvileg minden lehetősége megvan. A már többször hivatkozott 1814-es alkotmány ugyanis – Európában szinte példátlan módon – nem tesz említést a parlament feloszlatásának lehetőségéről. (Az alkotmánymódosításhoz megkívánt új választásokat sem lehet előrehozni, hanem a ciklus végén kell megtartani, miután ilyen javaslatot csak a ciklus utolsó évében lehet beterjeszteni.) A parlamentáris rendszert azonban éppen azért találták ki, hogy a politikai konfliktusokat a kormány, vagy ha az sem segít, a parlament menesztésével meg lehessen oldani, mely utóbbi lehetőség – kormányjavaslatra – az államfő kezében rendszerint az utolsó „válságáthidaló” eszköz. Nemcsak a közjogászok, hanem a politika iránt érdeklődők figyelmére is igényt tarthat az a tény, hogy a stabil norvég politikai viszonyok közepette ilyen „válságáthidaló” lehetőség eleddig fel sem merült.

A mostani parlamentben a kormánynak biztos többsége van. Ennek ellenére sokan elképzelhetőnek tartják, hogy Brundtland asszony politikai karrierjének napjai mégis meg vannak számlálva. Az alkotmány ugyan őt védi, de a pártpolitika még könnyen megbuktathatja a miniszterelnököt. Egy ilyen „megoldás” már nem volna példátlan az északi ország történetében.

A referendumok hozadéka

Az idei népszavazások most véget ért nagy szezonjának mindenesetre az a legkézzelfoghatóbb eredménye, hogy az „európai tizenkettek” 1995. január 1-jétől tizenöten lesznek, s ezzel az Európai Unió történetének újabb nagy „bővítési szakasza” zárult le. Az Európa Parlament valamennyi apró megnyilvánulását, képviselői hozzászólását, bizottsági vagy plenáris határozatát ezentúl újabb két nyelvre (finnre és svédre) is lefordítják; újabb három ország (Ausztria, Finnország és Svédország) foglalja majd el helyét az unió intézményeiben, és a közvetlen euroválasztásokon még több euroképviselő kerül majd be a jó érzékkel elég nagyra méretezett strasbourgi Európa Palotába. Ez az örvendetes bővülés ugyanakkor már előrevetíti az unió teljes strukturális átalakításának szükségességét is. Ha hinni lehet a legújabb brüsszeli terveknek, van remény arra, hogy ez a „mélyítés” az újabb „bővítéssel” párhuzamosan fog zajlani.

Norvégia mindezt kívülről szemléli majd. (A referendum után Brüsszel közölte, hogy nagyszabású terveit Oslo nélkül is végre kívánja hajtani, Oslóban pedig még a legoptimistább eurohívők is kizárják, hogy az elkövetkező évtizedekben újra népszavazásra lehet vinni a csatlakozás kérdését.)

Magyarország, ha Brüsszel is úgy akarja, a következő évezredben talán már belülről fogja élvezni a „mélyítést”. Közép-Európa igényli, hogy az unió következő „bővítési” hullámával beevezzen az unióba: A térség országai vágyakozva tekintenek Brüsszel felé, és értetlenül állnak a messzi fjordok halászainak öntudatos magatartása előtt: miért nem kell nekik az, amiért Közép-Európa új kormányai akár egymáson is készek átgázolni, csak hogy Brüsszel kegyes figyelmét elnyerjék.