B. G. [Bódis Gábor], N. L. [Neményi László], [Neményi László]

Nyomtatóbarát változat

Végjáték Boszniában?


A NATO kétszeres bombatámadása a legnagyobb harci cselekmény Európában a második világháború óta, mégis úgy tűnik, hogy a világ végérvényesen cserbenhagyja az ENSZ egyik tagállamát, Bosznia-Hercegovinát.

A háború fejezete a bosnyák kormánycsapatok őszi offenzívájával kezdődött, s néhány hét alatt látványos sikereket hozott, főleg a bihaci zsebnek nevezett nyugati részen, amely az összekötő csoport terve szerint a muzulmánokat, illetve a horvát–muzulmán államszövetséget illetné meg. Amerika, ugyancsak egyedülállóként, nyilvánosan biztatta az Alija Izetbegovics-féle kormánycsapatokat. A boszniai szerbek válasza váratott magára, de annál több eredménnyel járt. Ratko Mladic tábornok és serege nemcsak hogy visszaszorította a muzulmánokat, hanem egyenesen Bihac városáig menetelt.

Katonai szempontból a szerb előretörést két tényezővel lehet magyarázni. Az egyik magyarázat az, hogy a boszniai szerbek felszereltség szempontjából még mindig fölényben vannak – annak ellenére, hogy a bosnyákoknak főleg a horvátokon keresztül folyamatosan érkezik a fegyver –, ráadásul a horvátországi (krajinai) szerbek is csatlakoztak hozzájuk. A másik magyarázatot a tisztikarok minőségi különbségében kell keresni. A volt Jugoszláv Néphadsereg tiszti állományának 70 százaléka szerb nemzetiségű volt. A boszniai szerbeket tehát képzett elöljárók vezetik, míg előbb a horvátoknál, utóbb pedig a bosnyákoknál alig akadt tapasztalt katona, parancsnok. A képet még tovább rontja az a kétségbevonhatatlan tény, hogy ezeknél az új hadseregeknél az előremenetel feltétele a lojalitás, ebben az esetben a nemzeti lojalitás, nem pedig a szaktudás.

Az őszi muzulmán offenzíva kezdetekor, sőt már augusztusban is, amikor a szerb elnök lezárta a drinai határt, Radovan Karadzicék nagy nyomást gyakoroltak a Milan Martic vezette horvátországi szerbekre, hogy legyenek segítségükre. Marticék eleget is tettek a kérésnek, attól függetlenül, hogy Milosevics hátat fordított Karadzicnak. Az a tény pedig, hogy horvátországi tényezők is belekeveredtek a boszniai konfliktusba, egy általános balkáni háború veszélyét vetítette előre. Emiatt volt olyan határozott az első napokban a NATO amerikai nyomásra indított fellépése. Washington kezdeményezése viszont olyan ellenállásba ütközött nyugat-európai partnerei (Nagy-Britannia, Franciaország) körében, hogy végül kénytelen volt visszakozni. Perry védelmi miniszter szerint „a szerbeket nem lehet bombázásokkal megfélemlíteni”.

És miközben a NATO-partnerek egymással viaskodtak, Oroszország diplomáciai síkon ismét teret nyert. Kozirjev külügyminiszter látványos diplomáciai ingázásba kezdett, stratégiájának mottója: „Milosevics szerb államfő a boszniai válság békés megoldásának kulcsfigurája.”

Már senki sem emlékszik arra, miként kezdődött a jugoszláv krízis, ki vezényelte harcba nemzettársait a „minden szerb egy országban” jelszóval. A hivatalos Belgrád továbbra is a „békepolitika” elkötelezett híve, és a hivatalos sajtó nem győzi kipellengérezni a szocialistákat hazaárulással vádoló ellenzéket. A Szerbia Rádió és Televízió híradásainak első része a legújabb diplomáciai sikerek méltatásával telik el. Kozirjev megnyilatkozásai itt is a legelőkelőbb helyen szerepelnek.

B. G.

A széthúzó trojka

Pár héttel a Bundestag-választások előtt Rudolf Scharping, a kilátástalan helyzetben lévő szociáldemokrata kancellárjelölt rávette legfőbb pártbeli riválisait – Oskar Lafontaine saarlandi és Gerhard Schröder alsó-szászországi miniszterelnököt –, hogy álljanak demonstratívan mellé, és próbálják meg közösen a lehetetlent: a Kohl-gőzhenger megállítását. Így született meg a második német szociáldemokrata trojka, amelynek a pártegység hangsúlyozásán kívül emlékeket is kellett ébresztenie: a sikeres Brandt–Schmidt–Wehner-trojka éveinek szép emlékeit.

Mint ismeretes, a Scharping által vezetett trojkának nem sikerült Kohl győzelmét megakadályoznia. De nem sok hiányzott a sikerhez, így Scharping képes volt megtartani pártbeli pozícióit: ő maradt a párt elnöke, sőt megválasztották frakcióvezetővé, ami azt jelenti, hogy a dolgok mai állása szerint ő lesz a szociáldemokraták következő kancellárjelöltje is. A trojka sem oszlott fel a választások után: tagjai továbbra is együtt óhajtanak működni – hangzott a nyilvános bejelentés. Vagyis – nyugodhatott meg Scharping – sem Schröder, sem Lafontaine nem vonja kétségbe vezető szerepét.

A harmonikus állapot nem sokáig tartott. Miközben Scharping még arról beszélt, hogy a trojka „nem átmeneti jelenség”, Schröder már úgy vélte, hogy pusztán „üres fogalom”. De az igazság az, hogy Schröder csak visszaütött. Hiszen Scharpingnak csak arra kell a trojka, hogy bebiztosítsa a hátát, de nem akarja döntéshozó testületként intézményesíteni, és különösen nem akarja trojkabeli kollégáit maga mellé emelni. A párt- és frakcióelnök már október végén kijelentette, hogy a frakció és a választott párttestületek alkotják az SPD hatalmi központját. A frakcióvezetés és az árnyékkormány összetételét pedig saját feje után menve alakította ki. Scharping „führerallűrjei” miatt többen is morognak a pártban (ami annak bizonyítéka, hogy pártvezéri pozíciója még nem teljesen szilárd), leghangosabb és legprominensebb bírálója azonban Schröder, aki félreérthetetlenül kijelentette, hogy nem szereti, ha olybá veszik, „mint akit nem kell informálni, mielőtt döntéseket hoznak”. Sőt, Alsó-szászország miniszterelnöke egyenesen azt szeretné, ha a pártelnök a döntéshozatal előtt kikérné – és megfogadná – tanácsait. Szerinte ugyanis jó tanácsokra nagy szüksége lenne Scharpingnak. Például Schröder úgy véli, hogy nem lett volna szabad ellenezni a zöld Antje Vollmernek a Bundestag alelnökévé való megválasztását, hanem nagyvonalúan át kellett volna engedni a zöldeknek azt a posztot, amit a CDU segítségével úgyis megszereztek. A kapálódzás eredménye: a szociáldemokraták elherdálták azt a monopóliumot, hogy csak ők jöttek számításba a zöldek koalíciós partnereként. Schröder azt is helyteleníti, hogy Scharping túl zajosan ellenez minden kapcsolatot az utódpárti PDS-szel.

Scharping szeretné Schrödert minél távolabb tartani a bonni hétköznapoktól, az utóbbi pedig – mint látjuk – kézzel-lábbal tiltakozik ez ellen. Ez van a hátterében annak az „abszurdnak látszó” (Frankfurter Allgemeine) vitának, ami az utóbbi két hétben a szociáldemokratákat foglalkoztatja. Schröder bejelentette igényét a Bundestag és a tartományok érdekeit képviselő Bundesrat közötti közvetítő bizottság elnöki posztjára, amelyre Scharping Voscheraut, a hamburgi polgármestert szemelte ki a nagy öregnek számító Johannes Rau észak-rajna-vesztfáliai miniszterelnök javaslatára. A poszt rengeteg munkával és kevés hatalommal jár. A vitának valószínűleg az lesz a megoldása, hogy sem Voscherau, sem Schröder nem lesz e bizottság elnöke. Helyettük Lafontaine fog beugrani, akit egy mechanikus kritérium szerint (ő a leghosszabb ideje hivatalban lévő szociáldemokrata miniszterelnök) lehet majd megválasztani.

Schröder kifogásai nem állnak össze a pártot jobbra tolni és a centrumban lehorgonyozni kívánó Scharping-vonal átfogó bírálatává. A két ambiciózus politikus konfliktusa vegytiszta hatalmi harc, ami persze nem zárja ki, hogy irányzatok élére állnak, ha seregekre lesz szükségük.

Norvég nem az Európai Unióra

A norvég választópolgárok ismét nemet mondtak az Európai Unióra. Csakúgy, mint 1972-ben, és csaknem ugyanolyan arányban. Most nem szabadultak el úgy az indulatok, mint 1972-ben, amikor barátságok és házasságok mentek tönkre a csatlakozásról folytatott vitában, de az Európa-pártiak és az Európa-ellenesek elkeseredett küzdelme most is három éven keresztül uralta a norvég politikát. A legutolsó konzervatív kormány is azért bukott meg, mert nem volt egységes az Európa-politikában. Azóta az önkormányzati választások is Európáról szóltak. Amikorra a szociáldemokrata kormány tárgyalni kezdett Brüsszellel a csatlakozás módjáról és feltételeiről, már sínen volt az ellenzők rendkívül tarka mozgalma.

Az ellenzők között voltak az abszurd mértékben szubvencionált norvég parasztok, akik – joggal – attól tartottak, hogy a csatlakozás esetén nem lesz kifizetődő a sarkkörön túl paradicsomot termeszteni. A halászok – ok nélkül – attól féltek, hogy az unió más országainak halászai majd az összes halat kifogják a norvég vizekből. Egyes városi szociáldemokraták a sajátos, hagyományokban gazdag norvég demokráciáért aggódtak. Baloldali diákok arra gyanakodtak, hogy az Európai Unió semmi, más, mint egy idegenellenes Európa Erőd. Az ultrakonzervatívok pedig azért ellenezték a csatlakozást, mert nem akarják, hogy idegenek – például „feketefejű” portugál munkanélküliek – árasszák el az országot.

A csatlakozást ellenzők koalíciója tarka ugyan, de a norvég politika ismerői szerint mozgalmuk ideológiai motorja a virulens, agrárius-populista nacionalizmus volt, amely időnként protestáns fundamentalizmussal is keveredett. A norvégok jelentékeny része számára már Oslo is gyanúsan nem norvég (az igazi mélynorvég fjordok között és hegyekben él), és az Oslóval szembeni averziót könnyen át lehetett vinni – felnagyítva – a még távolabbi és még délebbi Brüsszelre. Sok norvégnak már csak azért is nehéz volt eladni az Európai Uniót, mert uniónak hívják. Ez volt a neve ugyanis az 1905-ig fennálló svéd–norvég államszövetségnek is, amit a norvég nemzeti hagyomány svéd megszállásként tart számon. Egyes norvégokat az sem csábít, hogy az unióban katolikusokkal kellene egy fedél alatt élni. A csatlakozás (protestáns) keresztény ellenfelei szinte a Bibliából vezették le érveiket: az EU szerintük katolikus összeesküvés, mondhatni az ördög műve. Ez az obskurus érvelés sem maradt hatástalan. Voltak olyan norvégok, akik döntésüket azzal indokolták, hogy „megvilágosodtak”.

A csatlakozás hívei azzal riogatták a polgárokat, hogy egy újabb „nem” elszigeteli Norvégiát. Ez így is van, csakhogy a norvégok többsége éppen ezt akarta: elszigetelni magát. És amilyen szerencsések, ezt meg is engedhetik maguknak: nem valószínű, hogy túl magas gazdasági árat kell fizetniük érte. A norvég feldolgozóipart érhetik ugyan hátrányok, de az olajbányászat, a fakitermelés és a halászat akkor is eleget hoz a konyhára, ha a norvégok nem bérelnek placcot a Közös Piacon.

A norvég gazdaság virágzik. A gazdaságpolitika Európa más országaival ellentétben nem a növekedés feltételeinek megteremtéséről, hanem az elosztásról szól. A norvégok többsége nemmel szavazott az Európai Unióra, mert nem akarta elveszíteni, ami „jár neki”. Amíg a gazdaság képes azt nyújtani, ami jár, a norvégok nem fognak Európába vágyakozni.

N. L.

• Extra Hungariam