Sz. Nagy Richard

Nyomtatóbarát változat

Ausztriában az október 9-én megtartott parlamenti választások a nagy pártok visszaszorulását és az ellenzéki pártok előretörését hozták. A mértékadó osztrák sajtó, amely egy hete még a szlovákiai választások eredményeit és Meciar győzelmét kommentálva alig rejtegette nemtetszését a nacionalisták előretörése láttán, most sajátos belső önvizsgálaton esik át. A német sajtó ugyanakkor, amely kellően elparentálta az osztrák választások szomorú hozadékát, most belnémet ügyeivel van elfoglalva. Ausztria a magyar sajtóban is kellő terjedelemben taglalt múlt heti választása megérdemel még néhány gondolatot.

„Der Österreicher hat ein Valerland / Und liebst, und hat auch Ursach es zu lieben” – azaz: „Az osztrák embernek van hazája, melyet szeret, és jó oka van szeretni” – mondja Schiller a Wallensteinben, választ adva azoknak, akik az osztrák identitástudat helyzetét azóta is feszegetik. Az osztrákoknak persze századunkban már nemcsak hazájuk, de „nemzet”-államuk is van, saját „demokratikus, parlamentáris köztársaságuk”, melynek szuverenitását immár – Anschluss, második világháború és nagyhatalmi ütközések után – az 1955-ös államszerződés óta a világon senki sem kérdőjelezi meg, legfeljebb némely osztrák választópolgár, de ők – a múlt vasárnapi választások tanúsága szerint – legfeljebb 22%-nyian vannak.

Az osztrák emberek ráadásul egy tekintélyes, szép és „semleges” ország polgárai, ugyanakkor bejáratott, stabil és működő politikai rendszerük is van, amelyet azonban ugyanolyan jó okuk van szeretni, mint éppenséggel nagyon nem szeretni. Meglátszott a mostani parlamenti választásokon, sőt korábban is, bár mindeddig mindhiába: minden maradt a régiben (hála Istennek, tegyük hozzá).

Az osztrákoknak mindezeken kívül nagy diplomáciai tapasztalatokkal rendelkező, fiatalos és lendületes államfőjük is van (Thomas Klestil személyében), aki – elődjével (Kurt Waldheimmel) ellentétben – közszeretetnek örvend. Az osztrák államfő tisztéből következően kormányalakítási megbízást hivatott adni annak a parlamenti politikusnak, akiről joggal feltételezi, hogy képes a kormányalakításra. S itt érdemes felidéznünk egy régebbi epizódot. Azt, hogy midőn két éve a – közvetlen! – elnökválasztás második fordulójában az akkor még néppárti, ma már semleges Klestil „lekörözte” az első fordulóban még vezető szociáldemokrata ellenfelét (a miniszterként még népszerűbb Rudolf Streichert), akkor ebben maga a Szabadságpárt segítette, amely – miután jelöltje (Heide Schmidt) elvérzett az első fordulóban, alig leplezte: Klestilt kívánja az államfői székben látni. Klestil persze, miután beleült, úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, s a nyilvánosság előtt nem mondott köszönetet „barna” támogatóinak.

Mondd szépen: „Ausztria!”

Akárhogy történt is, ma már azt lehet mondani, hogy az osztrákoknak van nemzetközileg szalonképes államfőjük, na és persze ezen kívül még nagyon sok mindenük van. Alacsony inflációjuk, alacsony munkanélküliségük, alacsony költségvetési hiányuk és imponáló gazdasági növekedésük, romló, de még elviselhető közbiztonságuk, hatékony műemlékvédelmük, tiszta utcáik, szép házaik, csodálatos kultúrájuk. Mindezeken felül immár új parlamentjük is van, aminek összetétele furcsa, mi több, ijesztő. De erről később.

Szóval Ausztriában többé-kevésbé minden jól megy, ám egy magára valamit is adó liberális mégiscsak húzogatja a száját, ha kiejti „Ausztria”. A rendszer miatt.

Ez a rendszer a múlt vasárnapig tűrhetően működött, értsd: hatékony volt, az pedig más kérdés, hogy az ember morálisan hogyan viszonyult hozzá. A politikatudomány „catch all system”-nek, avagy helyi körülmények között Proporz-Systemnek hívja az ilyen rendszert (a pártok zsákmányrendszerét), amely olyan korporatív, olyan bejáratott, stabil, szilárd és működőképes, hogy az már egyenesen tiszteletre méltó. Mindamellett olyan bürokratikus, „szervezetten kaotikus” és korrupt, hogy az már több, mint ami elkerülhetetlen és „rendszerspecifikus”. Más európai országokkal összehasonlítva itt a lakosságnak hihetetlenül nagy aránya tagja valamely pártnak (a két nagynak), és minden valamire való állást csak párttagkönyvvel lehet megkapni. Ráadásul az arányosítás és az „igazságosítás” olyan mértékű, hogy ahol a főnők vörös (értsd: szocdem), ott az első helyettes biztosan fekete (értsd: néppárti), vagy fordítva. Mindez nemcsak a minisztériumok felső vezetésére igaz, de az egész minisztériumi struktúrára jellemző a közigazgatás és a külszolgálat minden fokán, az osztályvezetőtől a követségi titkárig bezárólag. De ugyanígy igaz mindez a gazdasági szférára is. Az állami szektor aránya óriási, vezetőik mind-mind „pártállást” töltenek be. A kormányok alig változnak, a két nagy párt koalíciója (a 70-es évek elnyújtott intermezzóját leszámítva) állandósult. Pártosan színezettek a szakszervezetek, a gazdasági kamarák és az egyéb érdekképviseleti szervek is. Ezek csúcsintézményei a kormánystruktúra részei; egyetértés, előtárgyalás, érdekegyeztetés minden fokon. Olajozott rendszer, amit neokorporatív rendszernek hívnak, újabb szakszóval „consociational democracy”-nak, vagy – mint az osztrákok – Socialpartnerschaft-nak (szociális partnerségnek) neveznek, és büszkék rá.

Ilyen körülmények között Ausztriában a 80-as évek óta egymást érik a kisebb-nagyobb kenőpénzbotrányok, sikkasztások, panamák. A rendszer ráadásul „átment” a politikai-gazdasági szférán túli világba, a tudomány és a kultúra területére, sőt a mindennapi életbe is. Ha valaki a késő esti órákban kenyeret kíván vásárolni Bécsben, vagy, Uram bocsá’, vacsorázni kíván egy vendéglőben színház után, és nem tud, az a gyomrán érzi a szakszervezetek erejét. Ha pedig valaki az évenkénti operabálokkal párhuzamosan megtartott tüntetéseket figyeli, láthatja ennek az erőnek a korlátait is: a kordonok mögött.

Egy nehéz nap éjszakája

A parlamentben öt párt ül, a kormányban és a hivatalokban pedig kettő.

Ezzel mindent elmondtunk.

Ausztria Szociáldemokrata Pártja (Kreisky idejében még „Szocialista” volt), amely szinte már el is felejtette, milyen az, ha nincs kormányon (három évet töltött csak ellenzékben 1945 óta), most mintegy 8%-ot veszített 1990-hez képest, de ma még a legnagyobb párt. A fáradó Vranitzky még Haider legnagyobb ellenfele, és ez nem kevés.

Ausztria Néppártja (a háború előtt „Keresztényszocialistának” hívták) identitászavarokkal küzd, nem tudja, mit keres a kormányban a szociáldemokraták mellett, de egyelőre nincs számára jobb alternatíva! Koalíciós partnerét ócsárló kampánya nem segített: a népszerűsége tovább zuhant.

A két párt együtt mind ez idáig kétharmados többséggel rendelkezett a törvényhozásban, ezt most elveszítette ugyan, de az alkotmányos törvények megszavazásánál talán számíthat a Heide Schmidt asszony vezette Liberális Fórumra, a közelgő EU-szavazáson legalábbis biztosan. Haider egykori párttagtársa, aki már az elnökválasztási kampányban összekülönbözött pártfőnökével, nem sokkal az általa is reálisan várt kudarc után, odahagyta autoriter vezérét, és új frakciót alapított. Jó nevű pártja most először vett részt a választásokon, s mindjárt majdnem 6%-ot szerzett. A kommentátorok csodálkoznak, a politológusok csettintenek: „ez igen”.

Ausztria ismerői ne legyenek meglepve. A Liberális Fórum szemben áll a „rendszerrel”, de szemben áll Haiderrel is: ez a dupla tagadás dupla protest-szavazatokat szerzett a pártnak. A pénzügyi botrányok miatt amúgy is fojtogatott rendszer persze liberális talajról is hatásosan támadható, legfeljebb a siker lassúbb, elnyújtottabb, unalmasabb, de hosszabb távú. Van tehát jövő…

No és itt vannak a zöldek is, bizonyítva a tendenciát, hogy a zöld politizálás (amely ma már korántsem csak környezetvédelmi mozgalom) feljövőben van Európa-szerte. A sajtó által sztárnak kikiáltott Madeleine Petrovic asszony pedig – aki mindeddig ügyesen utasította vissza a sztárolást – végre talán hosszabb életű pártvezér marad, mint kigombolt ingnyakú elődei.

Mindeme fejlemények azonban legfeljebb csak reményt keltő epizódok ahhoz a tényhez képest, hogy Jörg Haider Szabadságpártja egymillió szavazatot kapott (!), csaknem utolérve a hasonló vizekben halászgató öreg Néppártot. Maga Haider új fiú a parlamentben, két éve a párton belüli palotaforradalom nyomán egy lemondással megüresedett mandátumra csapott le, a pártlista hátsó fertályáról nagyot ugorva, mindjárt a frakcióvezetői székbe. Tagtársai arctalanok, ő maga egyedül uralja pártját. Ebben a mostani parlamentben pedig immár olyan hatalma van, hogy befolyása csak azon múlik, mennyire fékezi majd magát.

Mi történt hát az idén az osztrák választópolgárral, hogy kis híján beleszavazta Haidert a hatalomba, s ezzel csaknem megdöntötte az olajozott nagykoalíciós rendszert?

Lássuk hát: adott egy ország, amely, kis túlzással, olyan, mint fentebb. Működőképes, de ahogy működik, az sokaknak nem tetszik. Sokan benne vannak, de vannak, akik kinn maradtak. Vannak ezen felül újgenerációs politikusok, akik azt állítják magukról, hogy nem részei a rendszernek, de be akarnak kerülni, ámbár nem azért, hogy élvezzék, hanem azért, hogy megváltoztassák. Ezt a maszlagot sokan beveszik azok közül, akik liberálisoknak tartják magukat, és még többen azok közül, akik mindig vesztesek maradnak úgyis, mert szegények, elhagyatottak vagy becsapottak. A karrieristák fölülnek a hullámvasútra és haladnak vele, amíg hiszik, hogy fölfelé viszi őket. Ez tökéletesen rendben is van így. Ámde nincs igazán átütő siker, a rendszer nem dől össze, a Proporz-System jobban működik, mint valaha, talán jobb lenne mégis beszállni valamelyik nagypártba.

Jörg Haidernek jobb ötlete van. Az eredetileg liberálisnak született párt „bebarnul”, meglovagolja a menekültügyet, a „nagynémet kultúrkör” nevű homályt, párton belüli egyszemélyes diktatúrát vezet be, kirúgja azt, aki magától nem lép félre hányingerrel, nyomul a csapat egyenruhában, egyennyakkendőben, szépen borotváltan, fiatal vezetőkkel, népszavazást erőszakol ki az idegenek ellen (elveszti), csal (lásd a két évvel ezelőtti parlamentielnök-választást), harsog, hadonászik, bűnös zagyvaságokat hord össze a Holocaustról meg az osztrák történelemről, támad mindenkit, aki él és mozog, ellenzi az EU-csatlakozást (megint veszít), megrontja a politikai légkört, eldurvul a játék, harcias lesz a szelíd is, és békétlen a békülékeny. Haider forgatókönyve érvényesül tehát.

Ez jó neki, ebben a helyzetben nyer (most csak kicsit, legközelebb talán majd nagyobbat). Haiderék több mint 22%-ot kaptak: minden ötödik osztrák választó rájuk szavazott… Nem tett jót vele hazájának.

Tudjuk, az osztrák embernek van hazája, melyet, ha furcsán is, de talán szeret, és talán tényleg van oka szeretni. De neki is csak egy hazája van, melyet ma félteni is volna ok. Jobban, mint eddig.

A demokraták ma legfeljebb csak annyit mondhatnak, hogy nem szabad ledorongolni a választópolgárt, amiért meggondolatlanul ikszelgetett a szavazófülkében, és nem szabad Haider fegyverét alkalmazni Haider ellen. A nehezebbet kell választani: morálisan legyőzni Haidert, és jobban kormányozni – nélküle.

• Külföld