Bódis, Gyurovszky, SZ. N. R. [Sz. Nagy Richard]

Nyomtatóbarát változat

Hol az új kormány?

Mióta Meciarék megkezdték kormányalakítási tárgyalásaikat, a szlovákiai politikai életet amúgy is végzetesen megosztó szakadékok mélyebbek, mint valaha: egyelőre nagyon kicsi az esély arra, hogy stabil kormánytöbbség jöjjön létre. Mint ismeretes, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) és a Szlovák Nemzeti Párt (SZNP) kettőse a 150 tagú parlamentben csupán 70 képviselővel rendelkezik, tehát koalíciós partnerre van szükségük. A korábban szóba került parlamenti pártok közül azonban eleddig egy sem vállalta a mérleg nyelvének szerepét, mivel sem a kereszténydemokraták, sem pedig a Demokratikus Baloldal Pártja (DBP) nem akart külön-külön belépni a DSZM-túlsúlyú kabinetbe. A DBP egy korábbi elképzelését, mely szerint a DSZM (61 képviselő) és a jelenlegi kormánykoalíció (baloldal–liberálisok–kereszténydemokraták – 50 képviselő) alkosson új szövetséget, éppen Meciar és társai hiúsították meg. A Meciar-párt a választások kezdete óta egyebet sem tesz, mint hogy kitartóan igyekszik megkérdőjelezni a Jozef Moravcík miniszterelnök vezette liberális irányultságú Demokratikus Unió létjogosultságát: most pedig egyenesen az Alkotmánybírósághoz fordult.

A Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt által összeállított anyag szerint a liberális párt a választási küzdelem előtt hamis adatokat közölt a Szlovák Választási Bizottsággal. Meciarék ugyanis azt állítják, hogy a Demokratikus Unió nem érte el a választási törvényben előírt 10 ezer támogató aláírást, aminek következtében jogtalanul indultak a parlamenti helyekért folytatott versengésben. A két szélsőséges párt jogászai és politikusai azt követelik az Alkotmánybíróságtól, hogy semmisítse meg a DU által elért eredményeket, és a 15 képviselői helyet ossza el a többi párt között. A DSZM gondolatmenete így szól: ha az Alkotmánybíróság a jelenlegi erőviszonyok szerint osztja el a helyeket, akkor a már említett Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom és a Szlovák Nemzeti Párt parlamenti többséghez jut, és simán kormányt alakíthat. A DSZM ugyanakkor egy másikfajta megoldással is megelégedne: maradjanak üresen a DU helyei, aminek következtében a 150 tagú szlovákiai parlament 135 tagúvá apad, és a már említett kettős 70 képviselője ismét kényelmes többséggé alakul.

A többi szlovákiai párt és a szakmai közvélemény azzal vádolja a két szélsőséges irányzatú pártot, hogy politikai manőverezésre használja az alkotmánybírósági beadványt. Ha ugyanis az Alkotmánybíróság Meciáréknak ad igazat, meg kell semmisíteni az egész szlovákiai választási eredményt, és új választásokat kell kiírni: a két említett párton kívül mindenki úgy véli, hogy a mandátumok szétosztása, esetleg üresen hagyása lehetetlen.

Szlovákiában tehát nem ért véget a választási hadjárat, hiába zajlottak le a választások. Meciar minden eszközt igyekszik megragadni a hatalom biztosítása érdekében, s esélyei nem mondhatók csekélynek. Az Alkotmánybíróság elnöke ugyanis az a Milan Cic, aki a rendszerváltás előtt, Ján Carnogursky és Miroslay Kusy bebörtönzése idején igazságügy-miniszter volt, s Meciar személyes utasítására került mai posztjára. Szlovákiában ma minden megtörténhet: ezért egyelőre fölösleges a további esélylatolgatás a leendő kormány összetételéről. Ebben a pillanatban minden az Alkotmánybíróságtól függ: döntése, melyre a hírek szerint a napokban kerül sor, most szinte fölér egy választási végeredménnyel.

Gyurovszky

Milosevic Milosevic ellen


Megrögzött délszláv megfigyelőnek most arról kellene írnia, miért nem tartották be a legújabb ultimátumot Bosznia ügyében. Csak emlékeztetőül: az amerikai törvényhozás október 15-ig adott haladékot a boszniai szerbeknek, hogy fogadják el az úgynevezett Összekötő Csoport 51:49-es béketervét, ellenkező esetben feloldják a boszniai muzulmánokkal szembeni fegyverembargót.

Talán mondani sem kell, hogy október 15. óta nem történt semmi. Diplomáciai téren is mintha lanyhulna a szankciós hangulat, és helyette mintha egyre inkább a „béke azonnal és mindenáron” elve érvényesülne. Jól értesült belgrádi körök azt sem tartják kizártnak, hogy az év elején megkezdett jugoszláv „gazdasági csoda” is nyugati pénzforrásokból táplálkozott. Ennek a feltevésnek valamelyest ellentmond az a tény, hogy a márkához „kötözött” dinár kezd önálló életet élni, és kezd a jól ismert inflációs spirál ösvényein kanyarogni.

Közben tovább folytatódik Milosevic „mennybemenetele”: a nemzetközi megfigyelők skandináv vezetője „meleg hangú” beszámolót tartott a Biztonsági Tanács előtt, miszerint Belgrád igenis betartja a határzárlatot a Drinán. Ezt alátámasztja az is, hogy egyre idegesebb hangvételű nyilatkozatok érkeznek a „Boszniai Szerb Köztársaságból”, sőt a szankciókat közvetve érző „Krajinai Szerb Köztársaságból” is. Világos, hogy ezek az államképződmények, a „Nagy Szerbia” fedőnevű nemzetstratégia egykori alappillérei, nemcsak háborút nem tudtak volna folytatni Kis-Jugoszlávia nélkül, hanem még saját gazdaságot sem lettek volna képesek fenntartani. Ugyanakkor Belgrád sem folytathatná „békepolitikáját”, ha nem tudta volna egyúttal Karadzicot és Marticot (a krajinai szerbek Milosevichez hű vezetőjét) kiszolgáltatott helyzetbe kényszeríteni. Egyre nyíltabb titok, hogy Milosevic szerb és Tudjman horvát elnök megbízottjai már hetek óta tárgyalnak az ausztriai Grazban Horvátország „újrafelosztásáról”. Ha ehhez hozzátesszük, hogy egyre többen emlegetik Horvátország és Szlovénia elismerésének szükségességét (Kozirjev megfogalmazása szerint ez lenne a feltétele a Jugoszlávia elleni szankciók teljes feloldásának), akkor beláthatjuk, hogy Krajinának egyre kevesebb esélye van a sokat ígérgetett önállóságra.

Karadzicék Boszniában sokkal többet akartak, és sokkal többre biztatták őket. Emiatt sokkal messzebbre mentek el, és most a Hágai Nemzetközi Bíróságtól érkező fenyegetés is (tavasszal várhatóak az első tárgyalások a háborús bűnök ügyében) végső ellenállásra kényszeríti őket. Már csak abban bízhatnak, hogy a milosevicisták Belgrádban győzedelmeskednek Milosevic ellen.

Erre viszont nem sok esély van, még akkor sem, ha a szerb közélet „nagyjai” sorra hazaárulással vádolják a szerb államfőt. Karadzicék cserbenhagyását a szerb pravoszláv egyház vezetése már többször is élesen elítélte. Legutóbb épp Dobrica Cosic, az egykori államfő, nem hivatalosan a szerb nemzeti stratégia megálmodója kelt ki a szerb elnök ellen, akit Milosevic a most bebörtönzött Vojislav Seselj segítségével buktatott meg. „Az antidemokratikus szerbiai rezsim politikája a boszniai szerb nép elszigetelésében csúcsosodik ki. Az egészben a legvégzetesebb, hogy ezzel legitimálják az erőszak, a zsarolás és a kizárólagosság politikáját, amelyet az amerikai, az iszlám, a német és a többi világhéja folytat a nemzetközi kapcsolatokban” – írta a minap Cosic abban a nyílt levélben, amelyet egy Karadzic-hívők részvételével zajló tanácskozás plénumához intézett.

Kellemetlen helyzetben találták magukat azok a szerbiai valóban demokratikus ellenzékiek (Polgári Szövetség, Belgrádi Kör), akik Milosevic neonacionalista időszakában következetes békepolitikát hirdettek. Szembefordulni a szerb elnökkel akkor, amikor a hét szűk esztendő után a béke távlatai nyílnak meg, a legnagyobb őrültség lenne. Hallgatólagos támogatása viszont nem a megbocsátás, hanem a gyakorlatiasság gesztusa.

Bódis


Finnország belépőjegye


Az elmúlt vasárnap újabb országban rendeztek népszavazást arról, hogy csatlakozzanak-e az Európai Unióhoz: a területét (és nemzetközi szerepét) tekintve nagy, lakosságának számát tekintve viszont kifejezetten kicsiny Finnország polgárai október 16-án igent mondtak az EU-tagságra. Politikai elemzők már a népszavazás előtt is úgy minősítették, hogy a függetlenség elnyerése óta ez lesz a legfontosabb döntés: ehhez képest a népszavazásra föltett kérdés az alig négymillió választópolgárnak csupán mintegy 75%-át mozgatta meg.

Az országnak a kontinens belsejéhez közelebb eső részein az igenek aránya elsöprő volt, ám a politikai térképen északabbra haladva az eredmény egyre inkább közeledik a „döntetlenhez”, olyannyira, hogy az északi országrészekben az elutasító válaszok aránya ugyanolyan tekintélyes volt, mint a támogató válaszok aránya Délen.

A csatlakozás kérdésében a végső szót természetesen a parlament mondja ki – csakúgy, mint a maga népszavazását már a nyáron lebonyolító Ausztriában –, s a végső „igen”-hez a kétszáz tagú képviselőház kétharmadának támogatása szükséges. Erre a feltételre azonban a csatlakozás nem lankadó ellenzőinek tábora aligha építhet komoly politikai stratégiát, mert bár a lobbyzás már a népszavazás másnapján megindult, finnországi körülmények között szinte elképzelhetetlen, hogy a törvényhozás megfellebbezné a nép döntését. (A képviselők fele már hónapokkal a referendum előtt kijelentette, hogy – függetlenül személyes véleményétől – a népszavazás eredményének megfelelően fog szavazni.)

Joggal örülhet tehát az ország új elnöke, aki beszédében máris üdvözölte a döntést, és Brüsszel is csakhamar lezárhatja a „finn aktát” azzal, hogy – ha az osztrák parlament is úgy akarja – hamarosan tizennégy tagúra bővül a szervezet. Ugyanakkor – jóllehet a népszavazás az EU-pártiak határozott győzelmét hozta – ez mégsem nyugtatja meg kellően a kétkedőket. Az országos összesítés szerint az igenek 57%-ával szemben 43% a „nem”-ek aránya, s ez aligha mondható elsöprő eredménynek: azt jelzi, hogy a lakosság széles rétegeinek fenntartásai vannak azzal kapcsolatosan, hogy az állami szuverenitás egy igen jelentős részét Brüsszelhez „telepítsék”.

A szavazás előtti hetekben a finn médiában nagy teret kaptak a Brüsszel ellen érvelők. A csatlakozás támogatói inkább csak a kimaradás veszélyeire hívták fel a figyelmet. A kulcskérdés – mint a legtöbb Európába jelentkező országban – az volt, hogy mi lesz a mezőgazdaság sorsa: annak ellenére, hogy közvetlenül e szektorból Finnországban csupán alig 160 ezren élnek, a gazdaság egészében játszott szerepe azonban ennél jóval nagyobb arányú.

Az eredményt sokféleképpen lehet értékelni, „meggyőzőnek” vagy „soványnak” egyaránt lehet nevezni, annyi bizonyos, hogy az Európához való csatlakozás ügye ma hárommillió embert érdekel Finnországban, s közülük csaknem 1,3 millió választó nem szeretné a tagságot. Ez kétségessé teszi, bővülhet-e egyáltalán az unió a közeljövőben újabb tagokkal. Svédországban és – különösen – Norvégiában az unió iránti ellenszenv kimutathatóan jóval nagyobb, mint Finnországban. Az ottani népszavazásokra egy hónap múlva kerül sor: az europárti aktivisták svéd és norvég különítményeinek tehát igencsak csipkedni kell magukat, ha eredményeket kívánnak elérni népeik „felvilágosítása” terén.

SZ. N. R.

• Extra Hungariam