A német választók két szavazatot adhatnak le. Első szavazatukkal azt döntik el, hogy a 328 egyéni választókörzetből kiket juttatnak a Bundestagba. A mandátum azé a képviselőjelölté, aki a legtöbb szavazatot kapja. A második szavazat politikai súlya jóval nagyobb. Míg az első szavazattal a választók a Bundestag személyi összetételét befolyásolják, második, a tartományi listákra leadott voksaikkal a pártok arányát határozzák meg a Bundestagban. A közvetlenül megnyert mandátumokat ugyanis beszámítják abba a mandátumszámba, amely a pártokat a második szavazat alapján megilleti.
Igaz, ezúttal egy hajszálon múlott. A Kohl-vezette koalíció csak három ezrelékkel kapott több szavazatot, mint ellenzéke, ez hízott tízmandátumos kancellári többségre a 672 fős Bundestagban a német választási rendszer egyik trükkös sajátossága miatt (lásd keretes írásunkat). Ha a negyvenhat millió választóból kb. száznegyvenezer fordítva szavaz (esetleg tévedésből), nem biztos, hogy mód lett volna a keresztény-liberális koalíció folytatására. Ha belegondolunk, hogy Németországban több mint félmillió választó nem birkózik meg a szavazócédulák kitöltésének nehéz feladatával, nem csodálkozhatunk, hogy a választás estéjének legnépszerűbb szava a knapp volt, ami szűket, szorosat, éppenhogyot jelent.
Nem fenékig tejfel
Némely szociáldemokrata pártvezér a szoros választási eredményből azt a következtetést vonta le, hogy a keresztény-liberális koalíció elveszítette – legalábbis erkölcsi értelemben – legitimitását. Kohl kancellár ezzel természetesen nem értett egyet, és arra emlékeztetett, hogy kormányozták már Németországot – éppen szociáldemokrata kancellárok – soványabb többségekkel is. Valóban: Willy Brandtot nyolcmandátumos többséggel választotta meg 1969-ben kancellárnak a Bundestag, míg Helmut Schmidt mellett 1976-ban csak néggyel szavaztak többen, mint ellene. Persze nem is lett könnyű dolga egyikőjüknek sem. Bizonyosra vehető, hogy mostantól kezdve Kohlnak sem lesz a kormányzás fenékig tejfel.
Először is megváltoztak a koalíción belüli erőviszonyok. Az FDP a baljóslatok ellenére bekerült a Bundestagba, de rendkívül meggyengülten, 1990-hez képest 4,1 százalékot és 32 mandátumot vesztve. Ugyanakkor a bajor CSU, a CDU testvérpártja, a koalíciót megmentő hős szerepében tetszeleghet. A CSU nyilván a zsákmány új elvek szerinti elosztását fogja szorgalmazni, az FDP pedig foggal-körömmel védeni fogja jussát. Ez már a koalíciós tárgyalásokat is meglehetősen viharossá teheti, de a java majd csak azután következik. Az FDP és a CSU kormányzati törekvései sok tekintetben kizárják egymást, tehát befolyásukat csak egymás kárára érvényesíthetik.
Másodszor előre látható, hogy mindkét kisebb koalíciós párt az eddiginél erőteljesebben igyekszik majd önálló arcélt mutatni a kormányzati munkában. A CSU azért, mert megerősödött. A választási eredmények ismertté válása után Theo Waigel pénzügyminiszter első dolga az volt, hogy kijelentse: elmúltak azok az idők, amikor a CSU törekvéseit azzal a rosszmájú érvvel lehetett semmibe venni, hogy a keresztény-liberális koalíciónak – ha minden kötél szakad – a CSU nélkül is megvan a többsége. Az FDP-nek pedig azért kell majd az önállóság látszatát keltenie, mert gyenge, és a létéért küzd. A hétszázalékos eredmény rendkívül csalóka, mivel a közvélemény-kutatási adatok szerint az FDP-re szavazók közel kétharmada taktikusan gondolkodó CDU-szimpatizáns volt. A párt tartományi szinten gyakorlatilag alig létezik. A Bundestag-választással párhuzamosan három tartományban (Mecklenburg-Elopomeraniban, Saarlandban és Türingiában) tartományi parlamenti választásokat is tartottak: az FDP egyik tartományi parlamentbe se került be. A párt legnagyobb problémája, hogy a közvélemény Kohl segédcsapatának tekinti. Ha nem akarnak eltűnni a politikai palettáról, nem simulhatnak bele a koalícióba, és nem nyelhetik le szó nélkül, ha Waigel szerénységre akarja tanítani őket. Kohlnak tehát nem lesz könnyű rendet tartania, pedig – ahogy ezt egy mezei CDU-szimpatizáns a televíziós kamerák előtt megfogalmazta – éppen a sovány többség miatt „energikusabb fegyelemre” lesz szükség a koalícióban.
Harmadszor, Kohlnak úrrá kell lennie azon a körülményen is, hogy a nagykoalíció a Bundesrat kiskapuján keresztül már bejutott a spájzba. A Bundesrat a német felsőház, amelyben a küldöttek a tartományok érdekeit képviselik. A tartományok lakosságszámuktól függően 3–6 szavazattal rendelkeznek. Pillanatnyilag az SPD-nek a Bundesratban 34 szavazata van, az uniópártoknak 10. Ezen kívül 24 taggal bővítik a Bundesratot az olyan tartományok küldöttei, amelyekben az SPD vagy nagykoalícióban vagy az FDP-vel együtt van kormányon. Ezek a küldöttek vitás kérdések esetén a koalíciós egyezményeknek megfelelően tartózkodnak. (Mecklenburg-Elopomerania és Türingia leendő küldöttei valószínűleg – a választási eredmények ezt sugallják – a tartózkodók táborát fogják növelni). Az SPD a Bundesratban képes minden olyan törvényt megvétózni, amely érinti a tartományok érdekeit. Vagyis a legjelentősebb törvényeket. De a tartományok érdekeit nem érintő törvények elfogadását is képes elodázni, mivel a Bundesrat az ilyen törvényeket is visszaküldheti a Bundestagnak újbóli megfontolásra. Ha pedig az SPD a zöldekkel együtt (esetleg a demokratikus finnyásságot félretéve a PDS-t is kooptálva) kétharmados többséghez jutna a Bundesratban, teljes mértékben blokkolhatná a Bundestag törvényhozói munkáját.
Kohl politikai képességeit botorság lenne alábecsülni. Márpedig a kancellár bizakodónak mutatkozik: nemcsak jó időben akarok kormányozni – nyilatkozta.
Se hús, se hal
Egy választás során nemcsak az dől el, hogy ki és milyen körülmények között fog kormányozni, egy választásnak üzenete, mélyebb értelme is van. Csak éppen a választás másnapján kockázatos ezen üzenet megfejtésével próbálkozni. Különösen egy ilyen se hús, se hal eredmény esetében.
Kohl nyert ugyan, de mind a CDU, mind a koalíció súlyos százalékpontokat veszített. Az eredmény lehetővé teszi az eddigi koalíció folytatását, de a választóknak csak egyharmada kívánja ezt. A nagykoalíciónak nagyjából ugyanennyi híve van, a választók egynegyede szociáldemokrata–zöld vagy szociáldemokrata–zöld–liberális koalíciót szeretett volna, a maradék pedig, bár szavazott, nem tudja, mit akart szavazatával elérni. Aligha lehet azt állítani, hogy a német választók elutasították a változást, és hosszú távra bizalmat szavaztak a kormányon lévő politikai irányvonalnak. Egyes elemzők éppen ellenkezőleg úgy vélik, hogy a választási eredmények arról tanúskodnak: oda az uniópártok strukturális többsége.
De ki örökli meg ezt a többséget? A szociáldemokraták négy egymást követő választáson mondtak csődöt. Sokak – például a neves szociológus, Ralf Dahrendorf – szerint nem pusztán kancellárjelöltjeik viszonylagos gyengesége miatt, hanem elsősorban azért, mert a százéves szociáldemokrácia végérvényesen leszálló ágba került. Dahrendorf úgy véli, hogy a választók változást akartak, de nem ajánlottak nekik semmit.
Bizonyára sokak számára megnyugtató, hogy Németországban nem folytatódott a jobbracsúszás európai trendje, az olasz posztfasisztákkal és a Haider-féle osztrák szélsőjobboldali populistákkal szemben a német republikánusok kudarcot vallottak. A dolog szépséghibája, hogy a szélsőbaloldali populisták – az utódpárti PDS – viszont bekerültek a Bundestagba.
A PDS legalábbis zavaró tényező egy olyan pártrendszerben; amely egyébként is radikális változásokon megy át. A klasszikus német hárompártrendszert – uniópártok, szociáldemokraták, liberálisok – már 1983-ban megingatta a zöldek bekerülése a Bundestagba. A zöldek végső soron integrálódni tudtak a német politikai rendszerbe, bár hogy szövetségi szinten is megfelelnek-e a kormányzási és korkövetelményeknek, ezzel kapcsolatban még mindig merülnek fel jogos kételyek. (Választási programjukban célul tűzték ki a Bundeswehr felszámolását és a NATO-ból való kilépést.) A PDS integrálása egyelőre a német közvélemény tekintélyes része szerint már csak higiénés okokból sem kívánatos. Így viszont a PDS akadályozza a többségképződést a demokrácia iránt elkötelezett baloldalon, vagyis alapjában véve a parlamenti váltógazdálkodást.
Végül tegyük fel a kérdést: jó ez nekünk? A hasonló cipőben járó lengyelek úgy gondolják, igen. A lengyel televízió bonni tudósítója szerint „a németek a stabil márkára és az európai struktúrákban való bentmaradásra szavaztak. Lengyelország számára ez azt jelenti, továbbra is számíthatunk arra, hogy a német politikusok támogatni fogják az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozásra irányuló erőfeszítéseinket.” Tényleg elképzelhető, sőt, talán valószínű, hogy egy esetleges szociáldemokrata–zöld koalíció felülvizsgálná a jelenlegi, keleti irányba kezdeményező kedvű német politikát. Már csak a „német imperializmustól” való félelmében is. (Amitől a német baloldalon sokan sokkal jobban félnek, mint azok, akiket ez az imperializmus állítólag fenyeget.)
De azért a tényleges választási eredményekben is rejlik némi veszély: a CSU befolyásának megnövekedése. A bajor párt vezetői nem tekinthetők a számunkra létfontosságú európai integráció odaadó híveinek. Nem kizárt, hogy németebb – vagyis önzőbb – külpolitikát fognak követelni Kelet-Közép-Európával szemben is. Gyakran harsány „németeskedésükkel” kiválthatják Németország partnereinek gyanakvását, és lejárathatják a számunkra kedvező német törekvéseket.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Nyomtatóbarát változat
Friss hozzászólások
6 év 13 hét
8 év 38 hét
8 év 42 hét
8 év 42 hét
8 év 43 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 47 hét