Igaz, ezúttal egy hajszálon múlott. A Kohl-vezette koalíció csak három ezrelékkel kapott több szavazatot, mint ellenzéke, ez hízott tízmandátumos kancellári többségre a 672 fős Bundestagban a német választási rendszer egyik trükkös sajátossága miatt (lásd keretes írásunkat). Ha a negyvenhat millió választóból kb. száznegyvenezer fordítva szavaz (esetleg tévedésből), nem biztos, hogy mód lett volna a keresztény-liberális koalíció folytatására. Ha belegondolunk, hogy Németországban több mint félmillió választó nem birkózik meg a szavazócédulák kitöltésének nehéz feladatával, nem csodálkozhatunk, hogy a választás estéjének legnépszerűbb szava a knapp volt, ami szűket, szorosat, éppenhogyot jelent.
Nem fenékig tejfel
Némely szociáldemokrata pártvezér a szoros választási eredményből azt a következtetést vonta le, hogy a keresztény-liberális koalíció elveszítette – legalábbis erkölcsi értelemben – legitimitását. Kohl kancellár ezzel természetesen nem értett egyet, és arra emlékeztetett, hogy kormányozták már Németországot – éppen szociáldemokrata kancellárok – soványabb többségekkel is. Valóban: Willy Brandtot nyolcmandátumos többséggel választotta meg 1969-ben kancellárnak a Bundestag, míg Helmut Schmidt mellett 1976-ban csak néggyel szavaztak többen, mint ellene. Persze nem is lett könnyű dolga egyikőjüknek sem. Bizonyosra vehető, hogy mostantól kezdve Kohlnak sem lesz a kormányzás fenékig tejfel.
Először is megváltoztak a koalíción belüli erőviszonyok. Az FDP a baljóslatok ellenére bekerült a Bundestagba, de rendkívül meggyengülten, 1990-hez képest 4,1 százalékot és 32 mandátumot vesztve. Ugyanakkor a bajor CSU, a CDU testvérpártja, a koalíciót megmentő hős szerepében tetszeleghet. A CSU nyilván a zsákmány új elvek szerinti elosztását fogja szorgalmazni, az FDP pedig foggal-körömmel védeni fogja jussát. Ez már a koalíciós tárgyalásokat is meglehetősen viharossá teheti, de a java majd csak azután következik. Az FDP és a CSU kormányzati törekvései sok tekintetben kizárják egymást, tehát befolyásukat csak egymás kárára érvényesíthetik.
Másodszor előre látható, hogy mindkét kisebb koalíciós párt az eddiginél erőteljesebben igyekszik majd önálló arcélt mutatni a kormányzati munkában. A CSU azért, mert megerősödött. A választási eredmények ismertté válása után Theo Waigel pénzügyminiszter első dolga az volt, hogy kijelentse: elmúltak azok az idők, amikor a CSU törekvéseit azzal a rosszmájú érvvel lehetett semmibe venni, hogy a keresztény-liberális koalíciónak – ha minden kötél szakad – a CSU nélkül is megvan a többsége. Az FDP-nek pedig azért kell majd az önállóság látszatát keltenie, mert gyenge, és a létéért küzd. A hétszázalékos eredmény rendkívül csalóka, mivel a közvélemény-kutatási adatok szerint az FDP-re szavazók közel kétharmada taktikusan gondolkodó CDU-szimpatizáns volt. A párt tartományi szinten gyakorlatilag alig létezik. A Bundestag-választással párhuzamosan három tartományban (Mecklenburg-Elopomeraniban, Saarlandban és Türingiában) tartományi parlamenti választásokat is tartottak: az FDP egyik tartományi parlamentbe se került be. A párt legnagyobb problémája, hogy a közvélemény Kohl segédcsapatának tekinti. Ha nem akarnak eltűnni a politikai palettáról, nem simulhatnak bele a koalícióba, és nem nyelhetik le szó nélkül, ha Waigel szerénységre akarja tanítani őket. Kohlnak tehát nem lesz könnyű rendet tartania, pedig – ahogy ezt egy mezei CDU-szimpatizáns a televíziós kamerák előtt megfogalmazta – éppen a sovány többség miatt „energikusabb fegyelemre” lesz szükség a koalícióban.
Harmadszor, Kohlnak úrrá kell lennie azon a körülményen is, hogy a nagykoalíció a Bundesrat kiskapuján keresztül már bejutott a spájzba. A Bundesrat a német felsőház, amelyben a küldöttek a tartományok érdekeit képviselik. A tartományok lakosságszámuktól függően 3–6 szavazattal rendelkeznek. Pillanatnyilag az SPD-nek a Bundesratban 34 szavazata van, az uniópártoknak 10. Ezen kívül 24 taggal bővítik a Bundesratot az olyan tartományok küldöttei, amelyekben az SPD vagy nagykoalícióban vagy az FDP-vel együtt van kormányon. Ezek a küldöttek vitás kérdések esetén a koalíciós egyezményeknek megfelelően tartózkodnak. (Mecklenburg-Elopomerania és Türingia leendő küldöttei valószínűleg – a választási eredmények ezt sugallják – a tartózkodók táborát fogják növelni). Az SPD a Bundesratban képes minden olyan törvényt megvétózni, amely érinti a tartományok érdekeit. Vagyis a legjelentősebb törvényeket. De a tartományok érdekeit nem érintő törvények elfogadását is képes elodázni, mivel a Bundesrat az ilyen törvényeket is visszaküldheti a Bundestagnak újbóli megfontolásra. Ha pedig az SPD a zöldekkel együtt (esetleg a demokratikus finnyásságot félretéve a PDS-t is kooptálva) kétharmados többséghez jutna a Bundesratban, teljes mértékben blokkolhatná a Bundestag törvényhozói munkáját.
Kohl politikai képességeit botorság lenne alábecsülni. Márpedig a kancellár bizakodónak mutatkozik: nemcsak jó időben akarok kormányozni – nyilatkozta.
Se hús, se hal
Egy választás során nemcsak az dől el, hogy ki és milyen körülmények között fog kormányozni, egy választásnak üzenete, mélyebb értelme is van. Csak éppen a választás másnapján kockázatos ezen üzenet megfejtésével próbálkozni. Különösen egy ilyen se hús, se hal eredmény esetében.
Kohl nyert ugyan, de mind a CDU, mind a koalíció súlyos százalékpontokat veszített. Az eredmény lehetővé teszi az eddigi koalíció folytatását, de a választóknak csak egyharmada kívánja ezt. A nagykoalíciónak nagyjából ugyanennyi híve van, a választók egynegyede szociáldemokrata–zöld vagy szociáldemokrata–zöld–liberális koalíciót szeretett volna, a maradék pedig, bár szavazott, nem tudja, mit akart szavazatával elérni. Aligha lehet azt állítani, hogy a német választók elutasították a változást, és hosszú távra bizalmat szavaztak a kormányon lévő politikai irányvonalnak. Egyes elemzők éppen ellenkezőleg úgy vélik, hogy a választási eredmények arról tanúskodnak: oda az uniópártok strukturális többsége.
De ki örökli meg ezt a többséget? A szociáldemokraták négy egymást követő választáson mondtak csődöt. Sokak – például a neves szociológus, Ralf Dahrendorf – szerint nem pusztán kancellárjelöltjeik viszonylagos gyengesége miatt, hanem elsősorban azért, mert a százéves szociáldemokrácia végérvényesen leszálló ágba került. Dahrendorf úgy véli, hogy a választók változást akartak, de nem ajánlottak nekik semmit.
Bizonyára sokak számára megnyugtató, hogy Németországban nem folytatódott a jobbracsúszás európai trendje, az olasz posztfasisztákkal és a Haider-féle osztrák szélsőjobboldali populistákkal szemben a német republikánusok kudarcot vallottak. A dolog szépséghibája, hogy a szélsőbaloldali populisták – az utódpárti PDS – viszont bekerültek a Bundestagba.
A PDS legalábbis zavaró tényező egy olyan pártrendszerben; amely egyébként is radikális változásokon megy át. A klasszikus német hárompártrendszert – uniópártok, szociáldemokraták, liberálisok – már 1983-ban megingatta a zöldek bekerülése a Bundestagba. A zöldek végső soron integrálódni tudtak a német politikai rendszerbe, bár hogy szövetségi szinten is megfelelnek-e a kormányzási és korkövetelményeknek, ezzel kapcsolatban még mindig merülnek fel jogos kételyek. (Választási programjukban célul tűzték ki a Bundeswehr felszámolását és a NATO-ból való kilépést.) A PDS integrálása egyelőre a német közvélemény tekintélyes része szerint már csak higiénés okokból sem kívánatos. Így viszont a PDS akadályozza a többségképződést a demokrácia iránt elkötelezett baloldalon, vagyis alapjában véve a parlamenti váltógazdálkodást.
Végül tegyük fel a kérdést: jó ez nekünk? A hasonló cipőben járó lengyelek úgy gondolják, igen. A lengyel televízió bonni tudósítója szerint „a németek a stabil márkára és az európai struktúrákban való bentmaradásra szavaztak. Lengyelország számára ez azt jelenti, továbbra is számíthatunk arra, hogy a német politikusok támogatni fogják az Európai Unióhoz és a NATO-hoz való csatlakozásra irányuló erőfeszítéseinket.” Tényleg elképzelhető, sőt, talán valószínű, hogy egy esetleges szociáldemokrata–zöld koalíció felülvizsgálná a jelenlegi, keleti irányba kezdeményező kedvű német politikát. Már csak a „német imperializmustól” való félelmében is. (Amitől a német baloldalon sokan sokkal jobban félnek, mint azok, akiket ez az imperializmus állítólag fenyeget.)
De azért a tényleges választási eredményekben is rejlik némi veszély: a CSU befolyásának megnövekedése. A bajor párt vezetői nem tekinthetők a számunkra létfontosságú európai integráció odaadó híveinek. Nem kizárt, hogy németebb – vagyis önzőbb – külpolitikát fognak követelni Kelet-Közép-Európával szemben is. Gyakran harsány „németeskedésükkel” kiválthatják Németország partnereinek gyanakvását, és lejárathatják a számunkra kedvező német törekvéseket.
Szóval jó ez nekünk? Jó, nem jó – ez van.
- Külföld [7]