Skip to main content

A józan ész vagy a hisztéria diadala?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Neményi László
Shell, Greenpeace, Brent Spar


Nem kizárt, hogy jogos a lelkendezés. Elvégre az olajmulti azt tervezte, hogy az Atlanti-óceán mélyén temeti el a Brent Spar nevű kiszolgált, eddig az Északi-tengeren úszó olajtárolóját. A 14 ezer tonnás, 137 méter magas acélkolosszus hasában 100 tonna olajból és homokból összetevődő üledék, 50 kiló nehézfém és némi gyengén radioaktív só van még. A Brent Spar elsüllyesztése önmagában ugyan nem okozott volna rettenetesen nagy kárt a tenger élővilágában – ezt a Greenpeace is elismerte –, de precedenst teremtett volna. Az Északi-tengeren jelenleg 420 olajfúró torony működik, többségüket a 70-es években és a 80-as évek elején helyezték üzembe, rövidesen le kell tehát szerelni őket. Ha minden működtető egyszerűen csak elsüllyeszti fúrótornyát, akkor a következő években 2,6 millió tonna acél mellett 50 ezer tonna üledék, 1800 tonna ólom és 20 tonna erősen mérgező vegyi anyag kerülne a tengerbe. A Shell mostani veresége miatt a többiek nyilván kétszer is meggondolják, mielőtt berendezéseik elsüllyesztésére vállalkoznak. Ráadásul a Greenpeace lelkesítő sikere is népszerűsítette az ökológiai eszmét, ami csak használhat a környezetvédelem ügyének.

„Mindegy, hogy 10 tonna vagy 1000 tonna”


Másfelől viszont talán mégsem teljesen indokolt ez a lelkendezés. Mivel nem tagadja senki, hogy a kiszolgált olajtermelő és -tároló berendezések elsüllyesztése szennyezi a tengereket (a kérdés pusztán az, hogy mennyire, és hogy mi ennek a módszernek az alternatívája), nem volt különösebb szükség erre külön felhívni a figyelmet. A Shell sem állította egy pillanatig sem, hogy a Brent Spar elsüllyesztése jót fog tenni a halak egészségének. Csak annyit állított, hogy ez a legjobb módszer az olajtárolótól való megszabadulásra. A konszern szerint a Greenpeace által javasolt módszer – a Brent Spar partra vontatása – csak áthelyezi a környezetszennyező hatást a szárazföldre, ráadásul balesetveszélyes és rendkívül költséges is.

A szakértők jelentékeny része – lehet, hogy a többsége – ebben az esetben hajlamos volt a Shell konszernnel egyetérteni. Ez a körülmény akár le is hűthette volna a Greenpeace aktivistáit, de számukra nem a tudományos vita volt a fontos. A Brent Spar elsüllyesztése elleni akció egyik fő szervezője őszintén megmondta a Die Zeit munkatársának: „Ha tudományosan érvelsz, mindig veszítesz. Nekem mindegy, hogy 10 tonna vagy 1000 tonna mérgező iszap van benne, az a lényeg, hogy egy fejlett társadalom miként bánik a szemetével.” Ha pedig ez a lényeg – a környezetvédelmi problémák iránti érzékenység növelése –, akkor a Brent Spar-ügyben minden benne volt, ami szem-szájnak ingere: „a vizuális átütő erő, a szimbolikus tartalom, a nagy hatalmú ellenfél”.

De nemcsak a külső környezetvédelmi szakértők egy része gondolja úgy, hogy a Greenpeace ezúttal rossz lóra tett. A Shell cég elleni kampány elindítása magán a Greenpeace-en belül sem volt magától értetődő. Ez a kampány a szervezet klasszikus akciózó szárnyának az ügye volt. A szervezet tudományosan orientált „modern” szárnya igencsak rossz néven vette, hogy forrásokat vonnak el tőle, s azokat a Brent Spar elsüllyesztése – egy viszonylag apró ökológiai vétek – elleni tiltakozásra költik.

Akárhogy is van, annyi bizonyosnak látszik, hogy a Greenpeace-nek 25 éves történelme során sokszor volt már ennél sokkal egyértelműbben is igaza. De ekkora diadalt még sohasem aratott, a közhangulatot még sohasem volt képes ilyen mértékben a maga oldalára állítani (akkor sem, amikor a francia titkosszolgálat merényletet követett el Rainbow Warrior nevű hajója ellen), és ami különösen fontos – még sohasem tett szert ilyen széles körű politikai támogatottságra. A Shell elleni felkelés mint politikai jelenség alighanem túlmutat egy rozsdás acélkonstrukció sorsának jelentőségén.

Német show

Megkerülhetetlen tény, hogy a felkelés fő hadszíntere Németországban, Angliában volt. Ennek elsősorban nyilván az az oka, hogy Németországban (meg persze Hollandiában és a skandináv országokban) a környezetvédelem eleve sokkal fontosabb politikai téma, mint Nagy-Britanniában, Franciaországban vagy a mediterrán országokban. A német polgárok gondolkodását nagymértékben áthatja a környezetvédelemért való aggodalom, a német Zöld Párt komoly politikai erő. Ráadásul a Greenpeace inkább német szervezet, mint amennyire a brit Shell brit cég. A Greenpeace költségvetésének kétharmadát a német szekció állja, minek következtében nagy a német környezetvédőknek a szervezetre gyakorolt befolyása is. Ennek köszönhetően a Greenpeace a tengeri látványosságot elsősorban a német közönség épülésére szervezte meg. Jellemző, hogy a Shell-konvoj nyomába eredő első greenpeace-es hajón egy kivétellel csak német újságíróknak és televíziós csapatoknak jutott hely.

Ezek alapján nem csoda, hogy a Greenpeace kampánya Németországban talált a viszonylag leghálásabb közönségre. De a német reakció abszolút mércével mért hevessége még így is megdöbbentő volt. Meglepően nagy számban követték a Greenpeace bojkottfelhívását: a Shell benzinkutak forgalma 30-50 százalékkal esett vissza. Merényletekre is sor került Shell benzinkutak ellen, de még ez sem váltott ki bumeránghatást. Talán nem is igazán megnyugtató, hogy egy stabil demokrácia közvéleménye – még ha egy jó ügy védelmében is – egy ügyes kampány révén ennyire hisztérizálható. Igaz, a Greenpeace Németországban erős szövetségesre talált. Abban nem volt semmi meglepő, hogy a szociáldemokraták és a zöldek megfújták a harci kürtöt. De így tett Kohl kancellár és Waigel pénzügyminiszter, a lipcsei polgármester és Mecklenburg-Előpomeránia parlamentje, így tettek az evangélikus egyházi nap résztvevői. Tengelmann, a világ legnagyobb kiskereskedelmi vállalata utasította sofőrjeit, hogy kerüljék el a Shell benzinkutakat, és arra kérte munkatársait, hogy magánemberként is bojkottálják az olajmultit. Egy-két kivételtől eltekintve a Greenpeace nótáját fújta az egész közvélemény-formáló elit is, ha nem is egyforma buzgalommal.

Britek és németek

Nem lehet azt állítani, hogy a németek ökológiai rohama valamiféle nacionalista és britellenes érzelemkitörésből táplálkozott volna: talán ha egy olvasói levél jelent meg, amely a briteknek a EU-ból való kizárását követelte, az is a Bildzeitungban. A sajtókommentátorok kínosan próbáltak ügyelni arra, hogy Shell-ellenes retorikájuk ne legyen egyúttal britellenes is. Ami a dolog természeténél fogva nem mindig sikerülhetett, hiszen az ökológiai gonosztevő legfőbb szövetségese mégiscsak a brit kormány volt. Némi rossz lelkiismeretről tanúskodott az a megkönnyebbülés, amellyel konstatálták: a brit sajtó nem német–brit összecsapásként fogja fel a Brent Spar-ügyet. A Frankfurter Allgemeine például így örvendezett: „Alig van valaki Angliában, aki a Shell meghátrálását nemzeti vereségként éli meg a német vezetés alatt álló kontinenssel szemben… A baloldali liberális lapoknak mindegy, hogy a demokrácia és a környezetvédelem győzelmét az Egyesült Királyságban vagy a kontinensen vívták ki.”

Csakhogy ez a diagnózis nem egészen pontos. A brit sajtó valóban nem csinált nagy ügyet abból, hogy a Shell-ellenes koalíció élére a németek álltak, de hát nem csinált nagy ügyet az olajfúró tornyok elsüllyesztésének tervéből sem. De azért a baloldali liberális The Guardian szájában bizony olyannyira megkeseredett a nehezen kivívott győzelem íze, hogy farizeusságot vetett a „kontinentális európaiak” szemére. Akik a lap szerint jobban tették volna, ha az Északi-tengerbe torkolló folyók – az Elba, a Rajna, a Weser – szennyezése ellen léptek volna fel. A brit ellenzéki pártok ellenezték ugyan a Brent Spar elsüllyeszését, és védelmükbe vették a Greenpeace akciózását, de ez sok tekintetben ellenzéki reflexből történt, hiszen az olajfúró torony tengerbe temetése legalább annyira volt a Major-kormány terve, mint a Shell konszerné. Ráadásul meg is kapták érte a magukét, többek között a tekintélyes londoni Timestól. William Rees-Mogg, a lap neves kommentátora úgy vélte, Paddy Ashdown, a liberális demokrata pártvezér „bohócot csinált magából”, amikor a Shell meghátrálásáról kijelentette: „győzelem ez a köz és a környezetvédő mozgalom számára egyaránt”. Rees-Mogg szerint a munkáspárti árnyék-környezetvédelmi miniszter is „botorságot mondott”, amikor úgy találta, hogy a Shell bojkottja helyes volt. Hogyan lehet német fogyasztókat arra bátorítani, hogy bojkottáljanak egy brit céget, mégpedig azzal a céllal, hogy az Egyesült Királyságban megnőjön a környezetszennyezés mértéke? – háborgott a kommentátor.

Németek vezette koalíciótól elszenvedett nemzeti vereségről valóban nem beszéltek kifejezetten a kommentátorok. De az euroszkeptikus konzervatívok arról igen, hogy bebizonyosodott: a brit szuverenitásnak már az európai egység jelenlegi fokán is fájdalmas korlátai vannak. Szerintük ugyanis az történt, hogy egy olajmulti a befogadó brit kormány kifejezett kívánsága ellenére engedett egy „ökomulti” és néhány külföldi kormány nyomásának, és ezzel költségbe verte a brit adófizetőket (az olajfúró toronytól való megszabadulás költségeinek 60 százalékát a brit kormánynak kell fedeznie). Persze ismeretes, hogy a brit euroszkeptikusok részben éppen azért utasítják el a brit szuverenitás részleges átruházását az Európai Unióra, mert tartanak a német dominanciától.

A német közvélemény számára a Greenpeace diadala az ökológiai cél elérésén túl azért is örvendetes esemény, mert ebben a diadalban annak az összeurópai civil társadalomnak az első rezdülését is látja, amely elengedhetetlen feltétele egy demokratikus Európai Uniónak. Ez az értékelés már csak azért is téves, mert Nagy-Britanniában csak egy kisebbség gondolkodik ilyenformán. A brit közölt vélemény nagy része a Greenpeace sikerét a szuverenitással kapcsolatos megfontolásoktól függetlenül is inkább veszélyesnek tartja, mint ígéretesnek: bizonyítéknak arra, hogy egy nem választott, számadásra nem kötelezhető szervezet populista retorikával kompromittálhatja a racionális döntéshozatali folyamatot.



























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon