[1]
Nem kizárt, hogy jogos a lelkendezés. Elvégre az olajmulti azt tervezte, hogy az Atlanti-óceán mélyén temeti el a Brent Spar nevű kiszolgált, eddig az Északi-tengeren úszó olajtárolóját. A 14 ezer tonnás, 137 méter magas acélkolosszus hasában 100 tonna olajból és homokból összetevődő üledék, 50 kiló nehézfém és némi gyengén radioaktív só van még. A Brent Spar elsüllyesztése önmagában ugyan nem okozott volna rettenetesen nagy kárt a tenger élővilágában – ezt a Greenpeace is elismerte –, de precedenst teremtett volna. Az Északi-tengeren jelenleg 420 olajfúró torony működik, többségüket a 70-es években és a 80-as évek elején helyezték üzembe, rövidesen le kell tehát szerelni őket. Ha minden működtető egyszerűen csak elsüllyeszti fúrótornyát, akkor a következő években 2,6 millió tonna acél mellett 50 ezer tonna üledék, 1800 tonna ólom és 20 tonna erősen mérgező vegyi anyag kerülne a tengerbe. A Shell mostani veresége miatt a többiek nyilván kétszer is meggondolják, mielőtt berendezéseik elsüllyesztésére vállalkoznak. Ráadásul a Greenpeace lelkesítő sikere is népszerűsítette az ökológiai eszmét, ami csak használhat a környezetvédelem ügyének.
„Mindegy, hogy 10 tonna vagy 1000 tonna”
Másfelől viszont talán mégsem teljesen indokolt ez a lelkendezés. Mivel nem tagadja senki, hogy a kiszolgált olajtermelő és -tároló berendezések elsüllyesztése szennyezi a tengereket (a kérdés pusztán az, hogy mennyire, és hogy mi ennek a módszernek az alternatívája), nem volt különösebb szükség erre külön felhívni a figyelmet. A Shell sem állította egy pillanatig sem, hogy a Brent Spar elsüllyesztése jót fog tenni a halak egészségének. Csak annyit állított, hogy ez a legjobb módszer az olajtárolótól való megszabadulásra. A konszern szerint a Greenpeace által javasolt módszer – a Brent Spar partra vontatása – csak áthelyezi a környezetszennyező hatást a szárazföldre, ráadásul balesetveszélyes és rendkívül költséges is.
A szakértők jelentékeny része – lehet, hogy a többsége – ebben az esetben hajlamos volt a Shell konszernnel egyetérteni. Ez a körülmény akár le is hűthette volna a Greenpeace aktivistáit, de számukra nem a tudományos vita volt a fontos. A Brent Spar elsüllyesztése elleni akció egyik fő szervezője őszintén megmondta a Die Zeit munkatársának: „Ha tudományosan érvelsz, mindig veszítesz. Nekem mindegy, hogy 10 tonna vagy 1000 tonna mérgező iszap van benne, az a lényeg, hogy egy fejlett társadalom miként bánik a szemetével.” Ha pedig ez a lényeg – a környezetvédelmi problémák iránti érzékenység növelése –, akkor a Brent Spar-ügyben minden benne volt, ami szem-szájnak ingere: „a vizuális átütő erő, a szimbolikus tartalom, a nagy hatalmú ellenfél”.
De nemcsak a külső környezetvédelmi szakértők egy része gondolja úgy, hogy a Greenpeace ezúttal rossz lóra tett. A Shell cég elleni kampány elindítása magán a Greenpeace-en belül sem volt magától értetődő. Ez a kampány a szervezet klasszikus akciózó szárnyának az ügye volt. A szervezet tudományosan orientált „modern” szárnya igencsak rossz néven vette, hogy forrásokat vonnak el tőle, s azokat a Brent Spar elsüllyesztése – egy viszonylag apró ökológiai vétek – elleni tiltakozásra költik.
Akárhogy is van, annyi bizonyosnak látszik, hogy a Greenpeace-nek 25 éves történelme során sokszor volt már ennél sokkal egyértelműbben is igaza. De ekkora diadalt még sohasem aratott, a közhangulatot még sohasem volt képes ilyen mértékben a maga oldalára állítani (akkor sem, amikor a francia titkosszolgálat merényletet követett el Rainbow Warrior nevű hajója ellen), és ami különösen fontos – még sohasem tett szert ilyen széles körű politikai támogatottságra. A Shell elleni felkelés mint politikai jelenség alighanem túlmutat egy rozsdás acélkonstrukció sorsának jelentőségén.
Német show
Megkerülhetetlen tény, hogy a felkelés fő hadszíntere Németországban, Angliában volt. Ennek elsősorban nyilván az az oka, hogy Németországban (meg persze Hollandiában és a skandináv országokban) a környezetvédelem eleve sokkal fontosabb politikai téma, mint Nagy-Britanniában, Franciaországban vagy a mediterrán országokban. A német polgárok gondolkodását nagymértékben áthatja a környezetvédelemért való aggodalom, a német Zöld Párt komoly politikai erő. Ráadásul a Greenpeace inkább német szervezet, mint amennyire a brit Shell brit cég. A Greenpeace költségvetésének kétharmadát a német szekció állja, minek következtében nagy a német környezetvédőknek a szervezetre gyakorolt befolyása is. Ennek köszönhetően a Greenpeace a tengeri látványosságot elsősorban a német közönség épülésére szervezte meg. Jellemző, hogy a Shell-konvoj nyomába eredő első greenpeace-es hajón egy kivétellel csak német újságíróknak és televíziós csapatoknak jutott hely.
Ezek alapján nem csoda, hogy a Greenpeace kampánya Németországban talált a viszonylag leghálásabb közönségre. De a német reakció abszolút mércével mért hevessége még így is megdöbbentő volt. Meglepően nagy számban követték a Greenpeace bojkottfelhívását: a Shell benzinkutak forgalma 30-50 százalékkal esett vissza. Merényletekre is sor került Shell benzinkutak ellen, de még ez sem váltott ki bumeránghatást. Talán nem is igazán megnyugtató, hogy egy stabil demokrácia közvéleménye – még ha egy jó ügy védelmében is – egy ügyes kampány révén ennyire hisztérizálható. Igaz, a Greenpeace Németországban erős szövetségesre talált. Abban nem volt semmi meglepő, hogy a szociáldemokraták és a zöldek megfújták a harci kürtöt. De így tett Kohl kancellár és Waigel pénzügyminiszter, a lipcsei polgármester és Mecklenburg-Előpomeránia parlamentje, így tettek az evangélikus egyházi nap résztvevői. Tengelmann, a világ legnagyobb kiskereskedelmi vállalata utasította sofőrjeit, hogy kerüljék el a Shell benzinkutakat, és arra kérte munkatársait, hogy magánemberként is bojkottálják az olajmultit. Egy-két kivételtől eltekintve a Greenpeace nótáját fújta az egész közvélemény-formáló elit is, ha nem is egyforma buzgalommal.
Britek és németek
Nem lehet azt állítani, hogy a németek ökológiai rohama valamiféle nacionalista és britellenes érzelemkitörésből táplálkozott volna: talán ha egy olvasói levél jelent meg, amely a briteknek a EU-ból való kizárását követelte, az is a Bildzeitungban. A sajtókommentátorok kínosan próbáltak ügyelni arra, hogy Shell-ellenes retorikájuk ne legyen egyúttal britellenes is. Ami a dolog természeténél fogva nem mindig sikerülhetett, hiszen az ökológiai gonosztevő legfőbb szövetségese mégiscsak a brit kormány volt. Némi rossz lelkiismeretről tanúskodott az a megkönnyebbülés, amellyel konstatálták: a brit sajtó nem német–brit összecsapásként fogja fel a Brent Spar-ügyet. A Frankfurter Allgemeine például így örvendezett: „Alig van valaki Angliában, aki a Shell meghátrálását nemzeti vereségként éli meg a német vezetés alatt álló kontinenssel szemben… A baloldali liberális lapoknak mindegy, hogy a demokrácia és a környezetvédelem győzelmét az Egyesült Királyságban vagy a kontinensen vívták ki.”
Csakhogy ez a diagnózis nem egészen pontos. A brit sajtó valóban nem csinált nagy ügyet abból, hogy a Shell-ellenes koalíció élére a németek álltak, de hát nem csinált nagy ügyet az olajfúró tornyok elsüllyesztésének tervéből sem. De azért a baloldali liberális The Guardian szájában bizony olyannyira megkeseredett a nehezen kivívott győzelem íze, hogy farizeusságot vetett a „kontinentális európaiak” szemére. Akik a lap szerint jobban tették volna, ha az Északi-tengerbe torkolló folyók – az Elba, a Rajna, a Weser – szennyezése ellen léptek volna fel. A brit ellenzéki pártok ellenezték ugyan a Brent Spar elsüllyeszését, és védelmükbe vették a Greenpeace akciózását, de ez sok tekintetben ellenzéki reflexből történt, hiszen az olajfúró torony tengerbe temetése legalább annyira volt a Major-kormány terve, mint a Shell konszerné. Ráadásul meg is kapták érte a magukét, többek között a tekintélyes londoni Timestól. William Rees-Mogg, a lap neves kommentátora úgy vélte, Paddy Ashdown, a liberális demokrata pártvezér „bohócot csinált magából”, amikor a Shell meghátrálásáról kijelentette: „győzelem ez a köz és a környezetvédő mozgalom számára egyaránt”. Rees-Mogg szerint a munkáspárti árnyék-környezetvédelmi miniszter is „botorságot mondott”, amikor úgy találta, hogy a Shell bojkottja helyes volt. Hogyan lehet német fogyasztókat arra bátorítani, hogy bojkottáljanak egy brit céget, mégpedig azzal a céllal, hogy az Egyesült Királyságban megnőjön a környezetszennyezés mértéke? – háborgott a kommentátor.
Németek vezette koalíciótól elszenvedett nemzeti vereségről valóban nem beszéltek kifejezetten a kommentátorok. De az euroszkeptikus konzervatívok arról igen, hogy bebizonyosodott: a brit szuverenitásnak már az európai egység jelenlegi fokán is fájdalmas korlátai vannak. Szerintük ugyanis az történt, hogy egy olajmulti a befogadó brit kormány kifejezett kívánsága ellenére engedett egy „ökomulti” és néhány külföldi kormány nyomásának, és ezzel költségbe verte a brit adófizetőket (az olajfúró toronytól való megszabadulás költségeinek 60 százalékát a brit kormánynak kell fedeznie). Persze ismeretes, hogy a brit euroszkeptikusok részben éppen azért utasítják el a brit szuverenitás részleges átruházását az Európai Unióra, mert tartanak a német dominanciától.
A német közvélemény számára a Greenpeace diadala az ökológiai cél elérésén túl azért is örvendetes esemény, mert ebben a diadalban annak az összeurópai civil társadalomnak az első rezdülését is látja, amely elengedhetetlen feltétele egy demokratikus Európai Uniónak. Ez az értékelés már csak azért is téves, mert Nagy-Britanniában csak egy kisebbség gondolkodik ilyenformán. A brit közölt vélemény nagy része a Greenpeace sikerét a szuverenitással kapcsolatos megfontolásoktól függetlenül is inkább veszélyesnek tartja, mint ígéretesnek: bizonyítéknak arra, hogy egy nem választott, számadásra nem kötelezhető szervezet populista retorikával kompromittálhatja a racionális döntéshozatali folyamatot.
- Külföld [6]