Fencsik Flóra

Nyomtatóbarát változat

„Én nem tudtam azt kérem, hogy nagy az a zsömle,
Csak kicsinek látszik a szájunkhoz mérve…”
(Bródy János szövege Koncz Zsuzsának, 60-as évek)

„Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot – ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam a trikómat, és kihúztam a hegedűt… lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.”
(Karinthy Frigyes: Cirkusz)

Én nem tudtam azt kérem, hogy fő a nyugalom. Én azt hittem, hogy fő az igazság. Az én állampolgári nyugalmam például nem teljes, amíg az igazságot eltitkolják előlem. Egy demokráciában. Nyugtalanít például, hogyan történt ama 1992. október 23-i Kossuth-téri botrány. Az utóbbi évek politikai mélypontja. Felelős-e érte az akkori belügyminiszter.

Ez a botrány hosszan és tartósan kiborította az embereket; ennek folyománya lett 1993-ban az Egyenleg elleni koncepciós per és figyelemelterelő uszító hadjárat, a műsor szétverése, emiatt tüntettünk még tavaly novemberben is, és protestáltunk Kossuth kollegánál. A parlamentben akkor nem alakulhatott meg a vizsgálóbizottság, mert a kormánytöbbség leszavazta (ugyan miért?) a kiküldését; a derék nemhivatalos bizottság pedig természetesen nem ment semmire, mert a titkok kapuján nem jutott be.

No de most bejuthatna. Most megszavazná a többség a vizsgálatot. Mint ahogy szép módszeresen kivizsgálták Wachsler képviselő elnökletével az ennél jóval kevésbé súlyos honvédelmi-megfigyelési balhét. Amelynek végén, ha ókmókolva is, de megállapították Körkörös exhadügyminiszter politikai felelősségét. Biztosan oka van annak, hogy Hóbagoly exbelügyminisztert nem akarja buzerálni az én kormányom. De naiv és kíváncsi állampolgárként mégis szeretném tudni, miért nem.

– A nyugalomnál nincsen fontosabb. Nem tudom, hogy ez szervezett vagy spontán akció volt-e, de a továbbiakban ez engem nem is érdekel. Jobb ezt az egész dolgot úgy, ahogy van, elfelejteni – nyilatkozza újra a tévében az 1992-es botrányról az én kedvenc belügyminiszterem (madárkás kék matrica az ablakomon: „Bízom benne”). Biztosan van valami oka rá, hogy ezt mondja. De nem tudom, mi ez az ok, s ettől állampolgári nyugalmam nem erősödik, hanem sőt. És ezt az okot nem tényfeltáró találgatásokból, hanem a hivatalos nyilvánosságból szeretném megismerni.

Akárcsak azt, mitől lett rossz Csepi Lajos, és mitől lesz jó a munkatársa; mitől jó Pintér Sándor főzsaru, és mitől nem olyan nagyon jó Bodrácska János másik főzsaru. Merthogy többek közt épp ezért lett elegünk a kádárizmusból, mert elegünk lett a kafkai személycsere-találgatásokból meg a köznyugalmat óvó közhelynyilatkozatokból.

Én nem tudtam azt kérem, hogy ha egyszer a liberálisok feljutnak a hatalomba, akkor eltűrik azt, amin hajdan ellenzékiként – Kádár és Antall és Boross ellenzékeként – joggal, háborodtak föl. Azt hittem, elhangzanak majd elítélő szavak, történnek egyértelmű intézkedések és vizsgálatok, ha egy gyermekzsúr daloló felnőtt résztvevőit a csendháborítás miatt kihívott rendőrök megruházzák, s közben ezt kiabálják: „Szappant főzünk belőletek.”

Vagy hogy komoly vizsgálat indul – véltem –, ha az Andrássy út sarkán handabandázó Fradi-drukker, összetalálkozván zsidó fiatalemberekkel, trikója alól pisztolyt ránt elő – s a későbbiekben kiderül róla, hogy egy fegyveres elitalakulat tagja. És azt hittem, nagyobb hivatalos botrány lesz a bunkó idegenrendészeti túlkapások miatt.

Mint ahogy azt se gondoltam volna, hogy ha a szabad demokraták oroszlánkölyke, Horn Gábor az egyházi iskolák állami támogatása ügyében nyíltan hű marad a liberális elvekhez s a programhoz, akkor magára hagyják.

Hát igen. Ama bizonyos liberális elvek és értékek. Amelyeket végre-valahára föl lehetne mutatni, amivel a liberálisok megkülönböztethetnék magukat. Mert én azt se tudtam kérem – és restellem, hogy sokat tapasztalt vén fejjel se tudtam –, hogy a profi politizálás meg a hatalom (az a kevéske kis hatalom, amit a diadalmas Nagy Partner végül is átengedett nekik), ennyire más közeg.

Adva van egy párt, amelynek alapító atyái-anyái a hetvenes–nyolcvanas évek Magyarországán egyedül szálltak síkra a diktatúra ellen, az emberjogokért, a nyilvánosságért, egyedül futottak bele a késő-kádári, kora-grószi gumibotokba… szóval azt hittem, hogy ha ez a párt sikerrel végigcsinálja a többszörös nyaktörő mutatványt, amellyel polgárjogi mozgalomból párttá, s Kelet-Európában egyedülállóan kormányzó partnerpárttá emelkedik –, hát ezt az őrületes erőfeszítést azért csinálja végig, hogy végül fölmutathassa: mi is az a szabadság.

Karinthy alapnovellájában, a Cirkuszban, a nagy, jelképes álomtörténetben az írás hőse, miután a porondon fölmászik a négyemeletnyi ingó létrán, majd egy egyensúlyozó pálcán fölkapaszkodik az arra helyezett asztalra, az asztalon egymásra rakott három székre, a felső szék fölfordított lábára helyezi egy kocka sarkát, a kockára egy póznát… és amikor verítékben úszva fölérkezik ennek tetejére – lassan elengedi a póznát, előhúzza a trikója alól a hegedűt, és eljátssza a szívében már régen zengő dalt.

Restellem a naivitást, de én bizony azt hittem, erről van, szó. Talán még most sincs késő, fiúk: elő kellene húznotok azt a hegedűt.

• négyezernyolcszáz leütés…