Ungváry Rudolf

Nyomtatóbarát változat

Hajdú János a késő Kádár-korszak egyik vezető újságírója volt. Olyan politikai világban volt hajlandó képviselni újságíróként a hatalom érdekeit, melyben mindazoktól megtagadták a politikai jogegyenlőséget, akik a rendszerrel nem értettek egyet. Most se tagadja, hogy meggyőződésből vállalta ezt a tevékenységet, azért, mert úgy vélte, a rendszer megreformálható. Talán azért is képes volt erre, mert – nyilván magasabb érdekből – elhanyagolható dolognak tartotta, hogy másoktól a politikai jogegyenlőséget megtagadták. Pedig pontosan tudta, hogy ezt nemcsak a fasisztáktól tagadták meg (akik kussoltak), hanem a demokratáktól is, akik között akadtak nyíltan ellenzékiek.

Vagy ha fájt is emiatt a szíve, talán ő is azt gondolta: ha Isten a saját személye és a bűn közé a tettet helyezte, ki ő, hogy ezalól kivonja magát?

A Magyar Narancsnak adott nyilatkozata szerint a magasabb érdek, mely tetteit vezérelte, éppen a politikai pluralizmus volt. Elhiszem neki – és borzadok.

Akkoriban – 1983-ban – történt, hogy Csoóri Sándor nyíltan odaállt a felvidéki magyar politikus, Duray Miklós mellé. Ezzel a nemzet határainkon túli, végzetes asszimilációs kényszer alatt élő része mellé állt ki nyíltan. Akkor, ott, abban az előszóban, melyet Duray könyvéhez írt Csoóri, semmi másról nem volt szó. A nemzeti elnyomás elleni fellépés ugyanis se akkor, se most nem azonos se sérelmi politikával, se Boszniával.

Hajdú akkor vállalta, hogy a nyilvánosság előtt közvetíti a kommunista hatalom fenyegetését, és megírta Csoóri Sándor előszavához vezércikk formájában a maga „utószavát”. Annak pontos tudatában, hogy nem egyenlőek az esélyek, mert neki abban a politikai rendszerben a belföldi magyar nyilvánosság előtt senki nem válaszolhat érdemben. Hogy ez a gyalázat védi őt, nem pedig létező vagy nem létező igaza. A kikötözöttre köpött, s ennek fényében mindenféle igazság elenyészik – ha volt is valami belőle.

Akkoriban még ember nem tudhatta előre, és ezért senkinek sem volt joga feltételezni, hogy Csoóri 1990-ben megírja szörnyű szavait a szabadelvű magyar zsidókról, akik magukhoz akarják „asszimilálni” a magyarságot, és ehhez történelmi dobbantót ácsolhatnak maguknak a mai magyar parlamentben. Ezt a maga nemében páratlan agyrémet, melyből saját közelmúltunk kegyetlen feketesége süvölt.

Hajdú nem azért írta meg, amit megírt, mert a mai Csoórit előre tudta – nem tudhatta.

Fogalma nem lehetett arról, hogy mára már megszületett a „nem antiszemita” zsidóellenesség, mert erről akkor még azok se nagyon tudhattak, akik az erkölcsi nihilnek ezt a formáját gondolataik igazolására azóta feltalálták.

Hajdú most, akkori fellépése indokaként, a mai Boszniára hivatkozik. Észak-Írországra meg a baszkokra, ahova Csoóri nyilatkozata vezet. És ezért ma is egyetért azzal, amit annak idején tett. A mai Csoóri viselkedése – úgy hiszi talán – még igazolja is őt.

Holott ezek az igazolások nem léteznek. Ami létezik, az nem más, mint hogy Hajdú nyíltan helyesli egykori tettének politikai irgalmatlanságát. Azt a könyörtelenséget, mely leválasztja az erkölcsöt a politikáról. Ezt próbálta annak idején, a diktatúra korában, a televízió „A Hét” című műsorát vezetve eltakarni azzal, hogy a jólnevelt ember modorát felhasználva meghajolt a műsorok végén a nézők előtt. Ez a hajlongás émelyítő hajbókolás volt az erőszak istene előtt. A szégyenletes példamutatás országos jelképe. Mert ha valaki úgy hajol meg, hogy ezért senki nyíltan meg nem bírálhatja azok közül, akik politikailag jogfosztottak, és nem értenek egyet vele, akkor már nem azért hajol meg, hogy a polgári modort vezesse be, és nem azok előtt hajol meg, akik őt a képernyő előtt ülve nézik. És ezen nem változtat már semmit, hogy a hajlongás elleni bírálatnak igaza lett volna-e vagy sem.

És ezt a hajlongást nem igazolja se Bosznia, se Csoóri.

Most nézeteinek fenntartását újra a nyilvánosság előtt fogalmazza meg. Lehetősége van a nyilvánosságra, nem úgy, mint annak idején másoknak. Ilyen nézeteket vallva jelölteti magát a Magyar Szocialista Párt színeiben. Ezt az ajánlkozást a Magyar Szocialista Párt minden elhatárolódása ellenére eltűri. Mindez nem sokat számít, ez is elmúlik egyszer. Akárcsak az a jelentéktelen tény, hogy Hajdú János ma is egyetért Csoóri Sándor elleni egykori fellépésével. Csak az marad meg örökké, hogy mindig – a késő Kádár-rendszerben is – létezett már olyasféle erkölcsi színvonal, mint amilyen ma egy magát nem antiszemitának valló antiszemitát jellemez.

• négyezernyolcszáz leütés…