Skip to main content

A rádióról, egy teherautóról és a stílusról

Vissza a főcikkhez →


Párbajozunk, mint Steven Spielberg polgára, kit hatalmas erejű országúti teherautó üldöz, míg ő maga nem rossz, ám sokkal gyengébb kocsiján robog. Üldözője láthatatlan; hiába akar a szemébe nézni, vívjanak meg úgy, ahogyan az klasszikus ellenfelekhez méltó. Az utolsó pillanatban a másik párbajozó mindig eltűnik, meghúzódik egy kanyarban, hogy azután a következő kereszteződésben megint csak óriás gépét lehessen látni. A hatalom kormánya mögött ül, úgy vezet, valószínűleg magabiztosan. Erő van a kezében, úgy rohan.

A nézeteik miatt kitaszított százhuszonkilenc becsületes rádiós üldözőinek – s az egyelőre még maradottakéinak – sincsen arcuk. Fantomok, közleményemberek, akik örökké zárt ajtók mögött tárgyalnak, és csak papiroson, televíziós híradásokban adnak jelt magukról; talán nem is léteznek, mindössze kivetített fényképük van. Ha keresed őket, köddé válnak. Csak sejteni lehet, mit éreznek, mifélék, hányan is vannak. Egyvalamit tudni róluk: hogy rossz a teherautójuk kormánya. Jobbra húz. Ez nagyon balesetveszélyes. Kivált, hogy ők maguk láthatatlanok.

Körülbelül kétszázan gyűltünk össze rádiósok, hogy a sokkban az életünkről beszélgessünk egy kicsit. Azután föl akartuk keresni ezt a vezetőt, hogy a szemébe nézzünk, meglátni, csillog-e benne egyáltalán valami fény. Se fény, se szem. Csak egy üres alelnöki szoba, egy üres szék. Tulajdonosa fontos elintéznivalót talált magának azon a napon. Időzített. Másnap, akárha ott lett volna, a szemtanú pontosságával sietett tudtul adni – közleményben –, hogy „berontottak” szobájába, szennyeztek, huzavonáztak és hangulatot keltettek. Hangulat most tényleg van a rádióban; keltője azonban akkor is láthatatlanná változott. Leo Naphta a saját fejébe lőtt, mikor Lodovico Settembrini, a párbajellenfele a szemébe nézett. Belátta, nem tehet másképpen. De, a jezsuitát lehetett látni.

Nekik nem lehet a szemükbe, nézni, mert nincsen szemük. Arctalanok. Mint Spielberg sofőré, megpróbálnak leszorítani bennünket az útról. Féltik az utat.

Félnek, mert felesre teremtette őket az Isten; lelkükben van a mérgező anyag, a gyűlölet, amit ki tudja, mi termelt ki, s hogy mi ellen kell vele védekezniük. Nem tudnak szabadulni tőle, talán nem is akarnak. Alacsony növésűek, szeretnek a magasban lenni, odaföntről, úgy látszik, alul minden kisebb; fordított világ. Ingatag létrán másztak föl oda, a rossz fából ácsolt emelvényre, s onnan uraskodnak, magabiztosan, de félve. Levelekben s korábban szigorúan titkos listákon küldözgetik a kiszemelteknek üzenetüket, az ítéleteket. Ők maguk nem merik kézbesíteni. De vajon miért félnek? Mert stílusuk éppolyan, mint céljuk. Georges-Louis Leclerc, vagyis Buffon mondta, hogy tényeket, adatokat, fölfedezéseket kölcsönözhetünk másoktól, stílust azonban nem. Az csakis a sajátunk lehet, akár lenn vagyunk, akár odafönn. Ők most odaföntről, saját stílusukban végzik fontosnak hitt munkájukat, listáznak. Szelektálnak. Ujjuk egyetlen mozdulatától függ, ki áll jobbra s ki balra, megvannak hozzá a szempontjaik. Ezek ugyanazok.

Az ész az ámokfutásban nemigen számol következményekkel, s valószínűleg beválnak számításai. A szomorú eredmény nem mindig érthető a jog nyelvén, és nem áll föl olyan erkölcsbíróság, amely felőlük dönthetne. S nincs mindig fölső égi látnok vagy győzedelmeskedő mesehős sem, aki igazságot tesz. Ki lehet csusszanni a nem létező bíróság ítélete alól. Az arctalanok sietős munkájuk végeztével elégedetten távoznak majd; mint a földműves, aki betakarította a pazar termést. Így lesz.

A kárvallottak pedig igyekeznek száműzni őket gondolataikból, a megbocsátóbbak talán irgalmasok lesznek. Ám ők nem irgalomra számítanak, hanem arra, hogy ha úgy hozza a sors, meghúzódnak egy kanyarban vagy sötét búvóhelyen, s várnak, hogy újra beindíthassák teherautójuk motorját.

Ha meglesz még a régi. Mert Spielberg titokzatos sofőre a film végén halálos szakadékba zuhant, robusztus járművével együtt, kormánykerekestül. Biztosan az utolsó pillanatban is a volánba kapaszkodott, görcsösen.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon