Helena Nemcová

Vissza a főcikkhez →

Kedves Barátaim, Tisztelt Kollégáim!


A Magyar Rádióra lesújtott fekete péntek által előidézett emlékeim annyira kikívánkoznak belőlem, hogy feltétlenül meg kell osszam Önökkel, s ha Önök jónak látják, mindazokkal, akik az Önök közvetítésével megszólítva érezhetik magukat.

Amikor az ötvenes évek elején szóban azonnali hatállyal felmondtak nekem, amit azzal álcáztak, hogy eredeti exponált munkahelyemről egy eldugott, kihelyezett munkahelyre irányítottak át, én ezt nem fogadtam el, azzal, hogy a bizalomvesztésről szóló paragrafus alapján írásban megindokolt felmondást követeltem. Máig sem értem, hogy nem a rács mögé kerültem, hanem sikerrel jártam. Ez a kemény sztálini korszakban történt.

Most 1994-et írunk. Magyarország azok közé az országok közé tartozik, amelynek az alkotmánya és jogrendszere jogbiztonságot garantál polgárainak; olyan ország, amely joggal foglal el jelentős helyet a közép-európai államok demokratikus közösségében. Már évek óta csodálom (és régóta valamelyest irigylem is) Magyarország politikai kultúráját, s így biztos vagyok benne, hogy ez a rádióbeli képtelenség néhány áprilisi napnál nem lehet hosszabb életű. Mégis – ezek az átkozott emlékek…

Azon a híres augusztusi héten, 1968-ban, amikor vezetőink a Kremlben „tárgyaltak”, s Csehszlovákia népét voltaképpen a rádió vezette – vagy ha tetszik: tartotta benne a lelket –, a világ megkapta a bizonyítékot ezen médium pótolhatatlanságáról. Annál is inkább, mert a rádió épületét idegen csapatok szállták meg, s mi a legkülönbözőbb helyekről jelentkeztünk napi 24 órás adással, sokszor úgy, hogy óránként változtattuk a helyünket, de megszakítás nélkül, rendületlenül rádióztunk. Tudom, ez máskor volt, más körülmények között és máshol, vagyis ez egy más történet. Mindazonáltal…

Barátaimmal azon gondolkodunk, hogyan és mit tegyünk, hogy hozzájáruljunk a szégyenteljes kampányban felőrölt 129 áldozat helyzetének minél gyorsabb megoldásához.

Távolból őszinte szeretettel meg szeretném szorítani mindazok kezét, akik szolidárisak az egzisztenciális bizonytalanságba került emberekkel. És annak, aki azt állítja, hogy csak „ideiglenesen” váltja fel az elhallgattatott kollégát, csak ideiglenesen és csak a hallgató érdekében, azt üzenem: elég egyszer lelépni az egyenes útról – mindig az első lépés az, amelyet törvényszerűen számos további követ; az első lépés jelenti mindig a lejtőn való megállíthatatlan csúszás kezdetét, amely a szalámitaktika révén a jellemtelenség mocsarában ér véget. Nincs „ideiglenesen”.

Nem olyan nagyon régen, de, még a husáki sötétség idején többször hozzájuthattam a budapesti rádió és televízió mikrofonjához. Ezt nagy megtiszteltetésnek tartottam, és mindig is annak fogom tartani. Mérhetetlenül sajnálom, hogy ma kénytelen lennék visszautasítani ezt a hivatalos mikrofont. Ezzel kapcsolatban felmerül bennem a gondolat: vajon hogyan érezném most magam magyar bőrben; ez nyilván attól függ, kinek a bőrében lennék. Elátkozott századunkban élt eléggé változatos eddigi életem során szerzett tapasztalataim azt súgják nekem, hogy újságíróként azonnal beszüntetném a hivatalos médiában végzett munkámat. Az elkövetett hülyeségért felelős tényező bőrében – önfenntartási ösztönöm sugallatára – valószínűleg elhatároznám, hogy nyomban feloszlatom a rádiót, és pályázat kiírásával esélyt adnék mindenkinek, aki jó képességű, becsületes, megvesztegethetetlen. Lehet, hogy így legalább egy kicsit lemosnám a rám ragadt szégyent. És biztosan tudom, mit lépnék egy átlagos magyar rádióhallgató bőrében. Azonnal lemondanám a rádió-előfizetést. A hiányzó előfizetési díjakból származó veszteség bizonyára nem ingatná meg a rádió pénzügyi helyzetét, de a 30 ezüst megbélyegzése – nemcsak választási kampányban – mindenhonnan látható figyelmeztetésként tűnne fel. Igazán nem akarok tanácsot adni, nincs hozzá jogom, se tekintélyem, csak fantáziálok egy kicsit.

Nem azért, mert idehaza nem lenne mihez hozzászólni. De ennek ellenére, vagy éppen ezért: az áldemokrácia, az álerkölcs pestisét a múltban mindannyian azonos forrásból szívtuk magunkba, metasztázisai pedig jelenleg is veszélyesek, mind ránk, mind Önökre nézve, s azonos mértékben. Ezért tartottam hasznosnak, hogy tolmácsoljam, hogyan látja egy cseh a magyarországi tavaszelőt. Szorítok, hogy csak egy futó záporról legyen szó.

• Belföld