Mészáros István László

Nyomtatóbarát változat

Az Antall-kormány legnagyobb vállalkozása ezen a területen az úgynevezett egyházi ingatlantörvény megalkotása volt. Az eredmény visszás: minél több ingatlant kapnak vissza az egyházak, annál nagyobb függésbe kerülnek az állami költségvetéstől, hiszen nem rendelkeznek a fenntartáshoz szükséges önálló jövedelemforrással. (A törvény egyéb visszásságait ebben a pénzügyi vonatkozású írásban szándékosan nem említem.)

Előrelépés történt azonban az egyházak köztevékenységének területén. Kisebb fogyatékosságokkal ugyan, de létrejött a szektorsemleges, normatív támogatási rendszer.

Az egyházak hitéleti tevékenységének finanszírozása azonban továbbra is közvetlen állami beavatkozással, a központi költségvetésen keresztül történik. Immár parlamenti döntési jogkörrel, nagyobb nyilvánossággal, sokkalta nagyobb összegekkel, de lényegében a régi államelvű logika él tovább. Túl azon, hogy alkotmányosan vitatható, ha az állam vallási feladatokat pénzel, számos gyakorlati probléma is felmerül. Az osztogató pozíció tág teret kínál a napi politikai érdekeknek megfelelő vallási „tervgazdálkodásra”. Az egyházak összemérésére alkalmas objektív mutatók hiánya még a legjobb politikai szándék mellett is torzításokat eredményez a pénz szétosztásában. Az egyházak a politikai hatalommal való alkudozásba kényszerülnek, ráadásul egymással is ellenérdekeltté válnak, hiszen „egymás zsebéből veszik ki a pénzt”. Zajos viták (a „destruktív szekta”-ügy is egy elosztási vitában robbant ki) jelzik, hogy a helyzet megérett a változtatásra. A minden irányú elégedetlenséget jól példázza, hogy még az egyik egyházügyi államtitkár, Pálos Miklós is rendszeresen módosító indítványokat terjeszt elő saját kormányával szemben.

A hitéleti pénzek területén az állami újraelosztás kikapcsolása hozhatna megoldást. Az SZDSZ által javasolt, immár közismert modell szerint az állampolgárok szabadon fordíthatnák személyi jövedelemadójuk egy meghatározott részét valamely egyház vagy a civil szféra más, nem nyereségorientált intézményeinek támogatására. (Lehet egyébként, hogy nem kéne az egyházakat világi intézményekkel párba állítani, és elég lenne, ha az állami semlegesség az adórendszer egészéből tükröződne.) Természetesen egy új rendszer bevezetése csak többéves átmenettel képzelhető el. Az átállással járó, előre nem látható nehézségek leküzdése érdekében az államnak egy méltányos korrekciós mechanizmust kéne működtetnie az átmeneti időszakban. Ilyen lehetne például egy kiegészítő költségvetési keret fenntartása, amely az egyházakra befolyó adóhányad arányában kerülhetne fölosztásra, vagy az egyházakra jutó adórész megfejelése az állam részéről, évről évre csökkenő, meghatározott százalékban.

Egyházi (főként katolikus) körökből röppent fel az az elképzelés, amely szerint az szja négy százalékát automatikusan el kéne vonni, és azt az egyházak elosztanák egymás között. Ez a megoldás azonban nem veszi figyelembe a polgárok döntési szabadságát, és az egyházak összemérésének problémáját sem oldja meg.

Bármilyen irányú is lesz a változás, azt a kérdést, hogy mely egyházak részesülhessenek pénzügyi kedvezményben, nem lehet kikerülni. Abban ugyanis egyetértés mutatkozik, hogy a kedvezmények nem járnak alanyi jogon. Ennek ellenkezője azt jelentené, hogy az állam automatikus pénzügyi kedvezmények kilátásba helyezésével serkenti a felekezetalapítást. Ilyen politikát pedig egy világnézetileg semleges állam nem követhet. A vallásszabadságból egyébként sem következik, hogy az állam köteles pénzügyileg támogatni az egyházakat. Ha azonban ezt megteszi, ügyelnie kell, hogy ez ne járjon az egyházak önkényes megkülönböztetésével. A legkézenfekvőbbnek egy olyan egységes követelményrendszer kidolgozása tűnik, amit minden egyháznak teljesítenie kéne, amelyik bármiféle állami pénzügyi kedvezményben részesedni kíván. A követelményeknek túl kéne mutatniuk a felekezetalapításhoz szükséges feltételeken. Ezt a többletet részben pénzforgalmi biztonsági okok indokolják, másrészt az, hogy az állam ne váljon vallásfelekezetek társalapítójává. Egyre általánosabbá válik, hogy vallási közösségek szinte a megalakulásuk pillanatában („életképességük” első jeleként) benyújtják a számlát az államnak. (Ez a mentalitás sajnos a civil szféra más részeire is jellemző.) Elsősorban olyan feltételekre gondolok, amelyek arra utalnak, hogy az adott egyház már stabilizálódott, tevékenysége már meggyökeresedett a társadalomban. Ilyen feltételek lehetnek például a lelkészek, szolgálattevők kiképzésének, a gyermekek hitoktatásának biztosítása, az istentiszteletek rendszeressége, a felekezetalapításhoz szükséges taglétszámnál nagyobb létszám stb. Mielőtt még túlzott szigorral vádoltatnék meg, utalni szeretnék a közismerten szabadságelvű Egyesült Államok gyakorlatára. Ott felekezetet alapítani, működtetni mindenféle speciális jogi megkötöttség nélkül lehet. Ha azonban valamely felekezet adókedvezményt szeretne, nyilvántartásba kell vétetnie magát az adóhivatalnál. (A több mint tíz pontból álló követelményrendszeren hazai egyházaink túlnyomó része fennakadna.) Az egyházi státus és a pénzügyi kedvezményezettség kérdése tehát világosan szétválik. A pénzügyi anomáliák így az egyházi státus érintése nélkül is felszámolhatók.

• Belföld