Skip to main content

A siralmas alternatíva

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Agrárvitanap a parlamentben


Tények

Az állítás a tények ismeretében igencsak defetistának tetszik. A szeptemberi adatok szerint az idei első kilenc hónapban a mezőgazdasági termelés – változatlan áron számítva – több mint 30 százalékkal visszaesett a tavalyi év hasonló időszakához képest. Folytatódik tehát, sőt komolyabb méreteket ölt a ’90–92-es évek hanyatlása. Az agrárexport 26 százalékkal – ezen belül a mezőgazdasági kivitel 49 százalékkal, az élelmiszer-ipari kivitel pedig 12 százalékkal – csökkent az első háromnegyed évben. Fájdalmas (mintegy 700 millió dolláros) hozzájárulást jelent ez a fizetési mérleg rajtaütésszerű romlásához (ami miatt a kamatok emelkednek, tehát az államháztartás deficitje is nő); az agrárexport és -import egyenlege ugyanis a tavaly január–szeptemberi időszak 1,4 milliárd dollárjával szemben az idén 0,7 milliárdra esett vissza. Ennek oka pedig általános vélemény szerint elsősorban az, hogy az agrárgazdaság nem tudta megtermelni az árualapot a kivitelhez.

Szájízek

Folytathatnánk a sort a Juhász Pál (SZDSZ) által az agrárvitanapon idézett adatokkal: azzal, hogy a mezőgazdaság három év alatt százmilliárd forint vagyoncsökkenést szenvedett el; hogy a mezőgazdasági foglalkoztatás 60 százalékkal csökkent, meg hogy a magyar műtrágyázás, amely pedig a 80-as években is viszonylag szerény volt, mára a mongol színvonalra esett vissza. A lesújtó adatokat az FM régi jó beidegződéssel nem idézi, és valahogy kimaradtak a miniszter expozéjából is. (A miniszter csupán annyit említett meg, hogy az aszály három év alatt 150 milliárd forint kárt okozott.) De persze – és ez a demokrácia – aki akar, utánanézhet a tényeknek, amelyeket aztán ki-ki a szája íze szerint magyarázhat. A koalíciós szájak ízét érthetően a közelgő választások keserítik meg, így többnyire az erőszakos téeszesítés meg a kommunisták nyakába varrták a balsikert. Finomabban magyarázkodott Bogárdi Zoltán, az MDF szakértője, aki pártja ’89. őszi országos gyűlésén, amint ámulva figyelhettük akkor, a reprivatizáció követelése ellenében többször kényszerült újra szavaztatásra, és így verekedte keresztül az SZDSZ-éhez hasonló MDF-es agrárprogramot. De következett az egyezkedés a kisgazdákkal, ami – vallotta meg most Bogárdi – „rendkívül nehéz feladat volt ez a történelemből, és nekem személy szerint is nagyon sok fejfájást okozott”.

Az MDF-éhez hasonló ’89-es szabaddemokrata-program szerint – emlékeztetett rá Juhász Pál – két szálon kellett volna folytatni a tulajdonviszonyok átalakítását: egyfelől könnyen hozzáférhetővé tenni a földpiacot a második gazdaságbeliek és a vállalkozók számára, akik így konkurenciát támasztottak volna a nagyüzemekkel szemben. Másrészt a szövetkezeti jog átalakításával azt kellett volna elősegíteni, hogy akik önállósulni szeretnének, azok váljanak ki, a bentmaradók pedig tulajdonilag részlegesen önállóan, ágazatok szerint szerveződve alakíthassák át a konglomerátumszerű, egyenlősdi elven működő nagyüzemeket; ekképp a lakóhelyekre szerveződő óriás munkaszervezetet az egyes tevékenységekre összpontosító szövetkezés válthatta volna föl. A kormánypárti jogalkotás ezzel szemben „elszakította a földtulajdon kérdését mindenféle egyéb mezőgazdasági eszköz kérdésétől, és elszakította attól, hogy ki mire akarja használni a földet”. Négy évvel ezelőtt csakugyan nagy feladatok álltak a kormányzat előtt – ismerte el a szabad demokrata szónok –, csakhogy a parlamenti többség új leckét adott fel az agrárgazdaságnak: hogyan lehet 1,5-2 millió parcellatulajdont ésszerűen összefüggő birtokokká tenni.

Képviseletek

A vitának nem volt különösebb tétje: amint többen is fölemlítették, a vitanapot a költségvetési szavazás utánra tolták ki. Holott májusban az agrár-érdekképviseleti szervezetek jórészt költségvetési pénzek reményében akasztották össze a bajuszt a kormányzattal. Tiltakozásuk csúcspontja a Kossuth Lajos téren, szeptember 14-én, a „Mentsük meg a mezőgazdaságot!” mottó jegyében megrendezett tüntetés volt; ennek kései gyümölcse pedig a múlt heti parlamenti vita, amelyet most a tiltakozók a karzatról élvezhettek.

Amit elérhettek az érdekképviseletek – merthogy nem kerül sok pénzbe –, már a nyár folyamán elérték. A legfölkészültebb szervezetnek, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének (MOSZ) az első fölháborodás lendületében sikerült megfúrnia a Zsíros-féle csoportos kiválási törvényjavaslatot, amely ekképp azóta a Ház asztalfiókjában hever (Beszélő, július 31.). Kompromisszumként született egy olyan szja-módosítás, hogy – a szövetkezeten belüli vagyonmozgást könnyítendő – ’94-ben a mezőgazdasági szövetkezet tagja levonhatja számított jövedelméből a saját szövetkezete üzletrészének megvásárlására fordított összeget (föltéve, hogy az üzletrészt három éven belül nem adja el). S hogy a kistermelők se maradjanak vívmány nélkül, az ő adómentes jövedelmük 750 ezerről 850 ezer forintra emelkedik a jövő évben. Elégedetlenek viszont az érdekképviseletek azzal, amit a kormányból a vetési támogatás és az aszálykár sújtotta gazdaságok hitelátütemezése terén lehetett kicsikarni; kudarcba fulladt az a törekvésük is, hogy a kormányzat igényeiknek megfelelően emelje a búza garantált fölvásárlási árát (a MOSZ adatai szerint a jövőre tervezett 8200 Ft-os állami búzaárral szemben várhatóan 10 400 Ft lesz az önköltség). Ellenállásba ütközött az az érdekképviselői követelés is, hogy a gyengébb minőségű földeken gazdálkodók – miként a régi jó rendszerben – alanyi jogon kapják a bevetett föld nagysága után járó támogatást; ma a „földalapú” támogatást pályázat útján adják, és ezt a MOSZ „diszkriminatívnak” tartja.

A MOSZ idegenkedik mindennemű egyedi elbírálási metódustól; gyanakvását táplálják a koalíciós programbeszédek – s ebben a múlt héten különösen a kereszténydemokraták jeleskedtek –, amelyek igazságtételi szemüvegen keresztül tekintenek a szövetkezetekre. A támogatási rendszerben azonban – már csak takarékossági okokból is – teret nyernek az egyedi mérlegelések. Igaz, a nagyobb összegeket – az agrárexport-támogatás 28 milliárdját és a vetési és kamattámogatást finanszírozó 10 milliárdot – még a jövő évben is automatikusan kapják az igénylők. De egyedi döntésekkel ítélik oda az eladósodott üzemeket megsegíteni hivatott reorganizációs keret 7,5 milliárdját, valamint azt a 2 milliárdot is, amelyet újabban a Mezőgazdasági Fejlesztési Alapra szavazott meg a parlament. Mármost az említett koalíciós erők a gazdakörök abbéli óhaját karolják föl, hogy ne a zöldbárókat, hanem az új gazdákat támogassák az egyedi mérlegelések során.

Elmélet

Elméletibb síkon az agrártámogatás-politikai vita akörül zajlik, hogy vajon mit támogasson az állam: a termelők költségeihez adjon-e apanázst, vagy pedig piaci közbelépésekre (garantált felvásárlási árakra, exporttámogatásra) fordítsa a pénzt. Az érdekképviselők protestálnak, mert Magyarországon csak 8-10 százalékos a termelés támogatottsága, így nehéz a verseny Nyugat-Európával, ahol az 50 százalékot is megadják. Csakhogy – kontrázik erre a kormányzat – ha a költségeket támogatjuk, azzal elismerjük a gazdaságtalanságot, fölkaroljuk a meghaladni óhajtott struktúrát, márpedig erre nincs pénz. A szocialisták és a Fidesz rögvest termeléstámogatás-párti álláspontot foglaltak el. A fideszes Glattfelder Béla fölkarolta az Magyar Agrárkamara hírneves zöld brosúrájának szólamát, mely szerint a kormányzat „letöri” az élelmiszerárakat, holott ezeknek „nem szociálpolitikai célokat kell szolgálniuk”. Az ifjú demokrata szónok valószínűleg már rég fordult meg közértben. Frakciótársa, Varga Mihály pedig a MOSZ-nak azt az érvelését vette át, hogy tűrhetetlen az exporttámogatás rendszere, amelyben az exportőrök kapják a 8 százalékot, és ebből keveset juttatnak vissza a termelőkhöz. Holott egy liberális költségvetőnek tudnia kellene, hogy a piac ösztönzése – amennyiben persze ez eléri a célját – a termelők biztonságát is szolgálja. Ha nincs piac, nincs hová termelni. Igaz, a támogatási rendszer kétségkívül nem vagy csak kisebb mértékben dotálja a nyerstermékexportot, így a termelők – már akiknek megérné a drága szállítás –méltatlankodhatnak amiatt, hogy szegény fejüket a hazai feldolgozók járma alá kell hajtaniuk.

Gyakorlat

Elméletileg tehát a kormány és az MDF meggyőzőbb volt. Viszont nemigen tudtak védekezni azzal a gyakorlatias váddal szemben, hogy a kormány nem szerez érvényt az agrárpiaci rendtartásról szóló törvénynek, amely a piac kiszámítható működését hivatott garantálni. A lökésszerű importok és áringadozások hirtelen okozhatnak tőkeveszteségeket, s egy csapásra hiábavalóvá tehetik egy egész év fáradozását. A nyugat-európai protekcionizmussal szemben szükségünk van az importvédelemre; a kormányzat azonban képtelen betömni az ennek rendszerében tátongó réseket. Az idei első háromnegyed évben – miközben az agrárexport a fent említett mértékben visszaesett – a teljes élelmiszerimport 23 százalékkal – ezen belül a mezőgazdasági behozatal 3 százalékkal, az élelmiszer-ipari termékek behozatala 29 százalékkal – nőtt. Igaz, amint szakértők állítják, ebben is főként a visszaeső hazai termelés a ludas.


























Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon