Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Tények

Az állítás a tények ismeretében igencsak defetistának tetszik. A szeptemberi adatok szerint az idei első kilenc hónapban a mezőgazdasági termelés – változatlan áron számítva – több mint 30 százalékkal visszaesett a tavalyi év hasonló időszakához képest. Folytatódik tehát, sőt komolyabb méreteket ölt a ’90–92-es évek hanyatlása. Az agrárexport 26 százalékkal – ezen belül a mezőgazdasági kivitel 49 százalékkal, az élelmiszer-ipari kivitel pedig 12 százalékkal – csökkent az első háromnegyed évben. Fájdalmas (mintegy 700 millió dolláros) hozzájárulást jelent ez a fizetési mérleg rajtaütésszerű romlásához (ami miatt a kamatok emelkednek, tehát az államháztartás deficitje is nő); az agrárexport és -import egyenlege ugyanis a tavaly január–szeptemberi időszak 1,4 milliárd dollárjával szemben az idén 0,7 milliárdra esett vissza. Ennek oka pedig általános vélemény szerint elsősorban az, hogy az agrárgazdaság nem tudta megtermelni az árualapot a kivitelhez.

Szájízek

Folytathatnánk a sort a Juhász Pál (SZDSZ) által az agrárvitanapon idézett adatokkal: azzal, hogy a mezőgazdaság három év alatt százmilliárd forint vagyoncsökkenést szenvedett el; hogy a mezőgazdasági foglalkoztatás 60 százalékkal csökkent, meg hogy a magyar műtrágyázás, amely pedig a 80-as években is viszonylag szerény volt, mára a mongol színvonalra esett vissza. A lesújtó adatokat az FM régi jó beidegződéssel nem idézi, és valahogy kimaradtak a miniszter expozéjából is. (A miniszter csupán annyit említett meg, hogy az aszály három év alatt 150 milliárd forint kárt okozott.) De persze – és ez a demokrácia – aki akar, utánanézhet a tényeknek, amelyeket aztán ki-ki a szája íze szerint magyarázhat. A koalíciós szájak ízét érthetően a közelgő választások keserítik meg, így többnyire az erőszakos téeszesítés meg a kommunisták nyakába varrták a balsikert. Finomabban magyarázkodott Bogárdi Zoltán, az MDF szakértője, aki pártja ’89. őszi országos gyűlésén, amint ámulva figyelhettük akkor, a reprivatizáció követelése ellenében többször kényszerült újra szavaztatásra, és így verekedte keresztül az SZDSZ-éhez hasonló MDF-es agrárprogramot. De következett az egyezkedés a kisgazdákkal, ami – vallotta meg most Bogárdi – „rendkívül nehéz feladat volt ez a történelemből, és nekem személy szerint is nagyon sok fejfájást okozott”.

Az MDF-éhez hasonló ’89-es szabaddemokrata-program szerint – emlékeztetett rá Juhász Pál – két szálon kellett volna folytatni a tulajdonviszonyok átalakítását: egyfelől könnyen hozzáférhetővé tenni a földpiacot a második gazdaságbeliek és a vállalkozók számára, akik így konkurenciát támasztottak volna a nagyüzemekkel szemben. Másrészt a szövetkezeti jog átalakításával azt kellett volna elősegíteni, hogy akik önállósulni szeretnének, azok váljanak ki, a bentmaradók pedig tulajdonilag részlegesen önállóan, ágazatok szerint szerveződve alakíthassák át a konglomerátumszerű, egyenlősdi elven működő nagyüzemeket; ekképp a lakóhelyekre szerveződő óriás munkaszervezetet az egyes tevékenységekre összpontosító szövetkezés válthatta volna föl. A kormánypárti jogalkotás ezzel szemben „elszakította a földtulajdon kérdését mindenféle egyéb mezőgazdasági eszköz kérdésétől, és elszakította attól, hogy ki mire akarja használni a földet”. Négy évvel ezelőtt csakugyan nagy feladatok álltak a kormányzat előtt – ismerte el a szabad demokrata szónok –, csakhogy a parlamenti többség új leckét adott fel az agrárgazdaságnak: hogyan lehet 1,5-2 millió parcellatulajdont ésszerűen összefüggő birtokokká tenni.

Képviseletek

A vitának nem volt különösebb tétje: amint többen is fölemlítették, a vitanapot a költségvetési szavazás utánra tolták ki. Holott májusban az agrár-érdekképviseleti szervezetek jórészt költségvetési pénzek reményében akasztották össze a bajuszt a kormányzattal. Tiltakozásuk csúcspontja a Kossuth Lajos téren, szeptember 14-én, a „Mentsük meg a mezőgazdaságot!” mottó jegyében megrendezett tüntetés volt; ennek kései gyümölcse pedig a múlt heti parlamenti vita, amelyet most a tiltakozók a karzatról élvezhettek.

Amit elérhettek az érdekképviseletek – merthogy nem kerül sok pénzbe –, már a nyár folyamán elérték. A legfölkészültebb szervezetnek, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének (MOSZ) az első fölháborodás lendületében sikerült megfúrnia a Zsíros-féle csoportos kiválási törvényjavaslatot, amely ekképp azóta a Ház asztalfiókjában hever (Beszélő, július 31.). Kompromisszumként született egy olyan szja-módosítás, hogy – a szövetkezeten belüli vagyonmozgást könnyítendő – ’94-ben a mezőgazdasági szövetkezet tagja levonhatja számított jövedelméből a saját szövetkezete üzletrészének megvásárlására fordított összeget (föltéve, hogy az üzletrészt három éven belül nem adja el). S hogy a kistermelők se maradjanak vívmány nélkül, az ő adómentes jövedelmük 750 ezerről 850 ezer forintra emelkedik a jövő évben. Elégedetlenek viszont az érdekképviseletek azzal, amit a kormányból a vetési támogatás és az aszálykár sújtotta gazdaságok hitelátütemezése terén lehetett kicsikarni; kudarcba fulladt az a törekvésük is, hogy a kormányzat igényeiknek megfelelően emelje a búza garantált fölvásárlási árát (a MOSZ adatai szerint a jövőre tervezett 8200 Ft-os állami búzaárral szemben várhatóan 10 400 Ft lesz az önköltség). Ellenállásba ütközött az az érdekképviselői követelés is, hogy a gyengébb minőségű földeken gazdálkodók – miként a régi jó rendszerben – alanyi jogon kapják a bevetett föld nagysága után járó támogatást; ma a „földalapú” támogatást pályázat útján adják, és ezt a MOSZ „diszkriminatívnak” tartja.

A MOSZ idegenkedik mindennemű egyedi elbírálási metódustól; gyanakvását táplálják a koalíciós programbeszédek – s ebben a múlt héten különösen a kereszténydemokraták jeleskedtek –, amelyek igazságtételi szemüvegen keresztül tekintenek a szövetkezetekre. A támogatási rendszerben azonban – már csak takarékossági okokból is – teret nyernek az egyedi mérlegelések. Igaz, a nagyobb összegeket – az agrárexport-támogatás 28 milliárdját és a vetési és kamattámogatást finanszírozó 10 milliárdot – még a jövő évben is automatikusan kapják az igénylők. De egyedi döntésekkel ítélik oda az eladósodott üzemeket megsegíteni hivatott reorganizációs keret 7,5 milliárdját, valamint azt a 2 milliárdot is, amelyet újabban a Mezőgazdasági Fejlesztési Alapra szavazott meg a parlament. Mármost az említett koalíciós erők a gazdakörök abbéli óhaját karolják föl, hogy ne a zöldbárókat, hanem az új gazdákat támogassák az egyedi mérlegelések során.

Elmélet

Elméletibb síkon az agrártámogatás-politikai vita akörül zajlik, hogy vajon mit támogasson az állam: a termelők költségeihez adjon-e apanázst, vagy pedig piaci közbelépésekre (garantált felvásárlási árakra, exporttámogatásra) fordítsa a pénzt. Az érdekképviselők protestálnak, mert Magyarországon csak 8-10 százalékos a termelés támogatottsága, így nehéz a verseny Nyugat-Európával, ahol az 50 százalékot is megadják. Csakhogy – kontrázik erre a kormányzat – ha a költségeket támogatjuk, azzal elismerjük a gazdaságtalanságot, fölkaroljuk a meghaladni óhajtott struktúrát, márpedig erre nincs pénz. A szocialisták és a Fidesz rögvest termeléstámogatás-párti álláspontot foglaltak el. A fideszes Glattfelder Béla fölkarolta az Magyar Agrárkamara hírneves zöld brosúrájának szólamát, mely szerint a kormányzat „letöri” az élelmiszerárakat, holott ezeknek „nem szociálpolitikai célokat kell szolgálniuk”. Az ifjú demokrata szónok valószínűleg már rég fordult meg közértben. Frakciótársa, Varga Mihály pedig a MOSZ-nak azt az érvelését vette át, hogy tűrhetetlen az exporttámogatás rendszere, amelyben az exportőrök kapják a 8 százalékot, és ebből keveset juttatnak vissza a termelőkhöz. Holott egy liberális költségvetőnek tudnia kellene, hogy a piac ösztönzése – amennyiben persze ez eléri a célját – a termelők biztonságát is szolgálja. Ha nincs piac, nincs hová termelni. Igaz, a támogatási rendszer kétségkívül nem vagy csak kisebb mértékben dotálja a nyerstermékexportot, így a termelők – már akiknek megérné a drága szállítás –méltatlankodhatnak amiatt, hogy szegény fejüket a hazai feldolgozók járma alá kell hajtaniuk.

Gyakorlat

Elméletileg tehát a kormány és az MDF meggyőzőbb volt. Viszont nemigen tudtak védekezni azzal a gyakorlatias váddal szemben, hogy a kormány nem szerez érvényt az agrárpiaci rendtartásról szóló törvénynek, amely a piac kiszámítható működését hivatott garantálni. A lökésszerű importok és áringadozások hirtelen okozhatnak tőkeveszteségeket, s egy csapásra hiábavalóvá tehetik egy egész év fáradozását. A nyugat-európai protekcionizmussal szemben szükségünk van az importvédelemre; a kormányzat azonban képtelen betömni az ennek rendszerében tátongó réseket. Az idei első háromnegyed évben – miközben az agrárexport a fent említett mértékben visszaesett – a teljes élelmiszerimport 23 százalékkal – ezen belül a mezőgazdasági behozatal 3 százalékkal, az élelmiszer-ipari termékek behozatala 29 százalékkal – nőtt. Igaz, amint szakértők állítják, ebben is főként a visszaeső hazai termelés a ludas.

• Belföld